Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1987-07-28 / 31. szám

„Sauna ? Há má hogyne tudnám, hogy az micsoda! Az, amije a szövetkezetnek van. Aszmongyák, hogy jó, csak nagy ott a forrróság."

Azt mondják ... Az idős ember még nem próbálta ki a gyöngyfürdőt, de a skótspriccet. a paraffingyúrás hatását és a szoláriumot sem. Bátorsága, lehet, hogy lenne, hisz sokan „mongyák, hogy jó", de mit szólna hozzá a falu, még azt hinnék, hogy öregségére eszét vesztette. Megmarad ö magának így, köszvényesen, reumásan ... A kapát a vállára lendíti, megpróbálja magát kihúzni és megy a többi nyugdíjas után a szőlőbe.

„Huszonnyolc évesen lettem a szövetkezet elnöke..."

— Nem ez a magatartás jellemző az idősekre. Bátorítjuk őket, jöjjenek legalább körülnézni, hiszen a rehabilitációs központ nekik is épült. Tavaly kilencszáz nappal kevesebbet betegeskedtek dolgozóink, mint egy évvel ezelőtt, amikor még nem működött a központ és ez négy-öt teljes értékű munkaerőt jelent a szövetkezetnek. Jelentős ez a többlet, de nem ez volt a fö szempont, amikor döntöttünk felépítéséről, hanem dolgozóink egészsége, a hagyományos paraszti betegségek megelőzése. Szívesebben építünk rehabilitációs központot, vagy akár tornatermet is, mint mondjuk kórházat.

Nagy Ferenc jogászdoktor, a perbetei (Pribeta) szövetkezet 53 éves elnöke nyakkendőben, zakóban kalauzol bennünket a szövetkezeti rehabilitációs központ egyik részlegéből a másikba. Kinn vagy harmincfokos a hőség, itt kellemesen hűs a levegő. Tíz órakor kezdődtek a kezelések, jelenleg telt ház van, még a pihenő heverők is foglaltak. A szövetkezet műhelyéből és melléküzemági munkahelyéről vannak itt férfiak. Lábbujjhegyre állok, bekopogok a szauna ablakán, benn ketten izzadnak, kissé megriadnak, nem tudják mire vélni az idegen arcot: a gyúróasztalon Lengyel Gábor várja, hogy sorra kerüljön. A központ vezetője és mindenese egy személyben, Benda Kálmán, épp kádfürdőt készít.

— Tavaly 4 900 kezelést végeztem, többre is lenne igény, de sajnos, nem futja a munkaidőmből. Korszerű minden berendezésünk, szívesen dolgozom itt. Nem sajnálom, hogy otthagytam előző munkahelyemet, a fővárosi kórházat. Helybéli vagyok, itt érzem magam otthon.

Esős időben nagyobb az érdeklődés a kezelések iránt, szép időben kevesebben vannak, csúcsmunkák idején legfeljebb éjszaka jöhetnének az emberek kis felfrissülésre. Naponta négy nyolc-nyolc tagú csoport váltja egymást a kezeléseken, és meghatározták azt is, hogy melyik részleg mikor; a részlegeken a csoportvezetők döntik el, hogy kit mikor tudnak a munkában pótolni. Eleinte, amikor a központ beindult, nagy volt az idegenkedés, a férfiak és a fiatalok általában

hamarabb, a nők csak később bátorodtak meg.

Jávorka Zoltán a zuhany alatt állva válaszol kérdéseimre:

— A központi műhelyben dolgozom szerelőként. Remek dolog, ami itt van, én ilyennek képzelem a jövő szövetkezetét és talán minden munkahelyét. Felfrissülve távozunk, bármilyen fáradtan érkezünk is. Ha fizetnem kellene a kezelésekért, akkor is igénybe venném. Nagy kiváltság ez, főleg itt, faluhelyen.

Beszél még a szövetkezet focicsapatáról, amely tulajdonképpen a Komáromi (Komárno) járást képviseli a kerületi ligában; egyegy kemény edzés után bizony csak a Kali (Benda Kálmán) tud beléjük lelket verni. Elhiszem.

A _ elnök nem szigorú értelemben vett menedzser típus, habár fontosnak tartja a gazdasági eredményeket is. Tudja, hogy a dolgozó számára lényeges kérdés, milyen vastag a boríték, de nem a legfontosabb. A fiatalok már nem elégszenek meg a fizetéssel — mégha az nem is kevés, az évi átlagkereset 28—29 ezer korona. Tudja, hogy a szociális célokra sokak szerint „kidobott" pénz a leggyorsabban megtérülő beruházás. Ha a dolgozó fáradtan tér haza, másnap fáradtan ébred, akkor nem érdekli öt a tej minősége, a magasabb hektárhozamok, csak az, hogy mikor telik már le a munkaideje. Az ilyen dolgozó munkatermelékenysége legfeljebb 30—35 százalékos, visszahúzza a szövetkezet fejlődését. A mezőgazdaságnak, ahol a munkák nagy része az emberek hozzáállásán múlik, ilyen dolgozóra bizony nincs szüksége.

— Perbetén nincs nagy választék munkahelyekből, de a közeli Érsekújvár (Nővé Zámky) számos munkalehetőséget kínál. Tiszta környezetben dolgoznak a nők a Teslában, az Elektrosvitben, a konzervgyárban. Ezekkel a munkahelyekkel kellett felvennünk a versenyt, és fel is vettük. Annak ellenére, hogy tudtuk, a szőlőben, a fóliasátrak alatt dolgozók munkafeltételein egyelőre javítani nem tudunk, nyáron gyakran 40 fokos a hőség a szőlőtőkék között, a kohóiparban sem nagyon rosszabbak a munkafeltételek. Ebből a négyezer lakosú községből reggelente vagy tizenöt autóbusz viszi a perbeteieket a városba. Többet kellett nyújtanunk, az „idegen" munkahelyeknél, másban, nem a munkafeltételekben. Az emberek lokálpatriotizmusára, szociális, kulturális, testedzési igényeire építettünk. És sikerült. Mi sem bizonyítja, jobban, mint az, hogy nincs munkaerőgondunk, a szövetkezet dolgozóinak átlagéletkora jelenleg harmincnyolc és fél év. Fiatalodunk. A nők átlagéletkora még ennél is alacsonyabb, harminchat év, dehát a nők mindig fiatalabbak. Nincs olyan dolog, amit ne tennénk meg értük, lányainkért, asszonyainkért. Megérdemelnek mindent, ami megkönnyíti háztartási munkájukat, mert tudjuk, hogy a falusi asszonyok sokkal többet dolgoznak, mint a városiak.

Például az üzemi konyha is értük lett, de a rehabilitációs központhoz hasonlóan, az is _ nehezen indult. Az első napokban csak az

elnök és a pártelnök fogyasztotta ebédjét lehangoltan a korszerű, tágas ebédlőben, de türelmesen tűrték a kíváncsiskodó, összesúgó fejeket az ebédlő bejáratánál, meg a falu elhamarkodott ítéletét feleségeikről: Micsoda asszony az, akinek a férje üzemi kosztra kényszeredik. Ma 220—250 ebédet főznek a konyhán, a nagyobb munkahelyekre kiszállítják a kosztot, és láttuk, hogy nagyon sokan

ebédhordóval jönnek az étterembe. Eloszlo tak az előítéletek.

A kertészetben egy hátsó úton baktí tunk, parádés szandálom néhányszt beleragad a sárba, tegnap itt zuhogott t eső, felázott a talaj. Tárva-nyitva a hatalmi fóliasátrak, az egyik végében asszonyok est portját pillantjuk meg, épp végeztek a kap;