Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1987-07-21 / 30. szám
Kolozsvári Grandpierre Emil 17. Lélegzetvételnyi szünet a kérdések között, lobbanásnyi reménység, hogy nyílik az ajtó, bejön a fia, vége a kórházi gyötrődésnek. Forgolódás következett, matatás, csomagolás, az éjjeliszekrény fiókja megcsikordult, amint kinyitotta, amint becsukta. Mikor leszállt az ágyról, a közlékeny beteg megkérdezte: — Hova tetszik menni ? — A fürdőszobába! — hangzott az ingerült válasz, s már nyílt az ajtó. Egyenest a ágyához kísérte, betakarta; alig feküdt le, máris aludt. Reggel nyugodtan ébredt, nem emlékezett rá, hogy kimozdult volna az ágyából. Kettős életet élt, a nappali Franciska barátságos volt, legfeljebb nyügösködött; az éjszakai ingerült, gyanakvó, lobbanékony. Hogy mikor kezdődött betegségének ez a szakasza, azt pontosan senki sem tudta, hiszen a kórház személyzete és a betegek Franciska éjszakai viszontagságainak csupán egy-két mozzanatáról értesültek. Az egészet, vagyis a kórképet a szükséges vizsgálatok és tanácskozások után az orvosok állították össze. Uzoni behívta a kórházba a három Kisida gyereket. Amilyen közvetlen és tapintatos ember volt, szemlátomást feszélyezte, hogy a szűk Míra szinte megnőtt ültében, állát felszegte, szeme kidülledt, nem érzékelte férje kezét a kezén, nem érzékelte csitító simogatását. Szinte magánkívül beszélt: — Hazaviszem! És természetesen minden áldozatra készen vagyok az anyámért. Tudom a kötelességem. Ha kell, el sem mozdulok az ágya mellől. Eközben Uzonira nézett, diákköri futó flörtjére, mintegy jelezve, hogy ami ezután következik, abba másoknak beleszólása sincs, az csupán kettőjükre tartozik, az orvosra meg őrá. — Nem csalódtam magában, Mira — mondta a főorvos melegen —, Franciska néni legjobb helyen magánál lesz. Gyula lakása egy embernek is szűk, amellett nincs lift, s a lakás a második emeleten van ... terhekben való arányos részesedést. Tetemes kiadásaink lesznek ... Éjjeli ápolónőt kell fogadni. — Nincs szükség éjjeli ápolónőre — szólalt meg Míra királynői öntudattal —, én mindent vállalok. És semmi nem tántorít el a kötelességem teljesítésétől. — Senki sem akar eltántorítani, Mírácska. — Az utolsó órákig kitartok mellette. — Helyes, helyes, Mirácska. De Istennek hála, addig még sok idő van hátra. Egyelőre üljünk be a legközelebbi presszóba, ott majd ismertetem elgondolásomat. Indult volna, Gyula azonban visszatartotta: — Rendben van, előbb azért közöljük Franciskával, hogy holnap szabadul. — Persze, persze ... Mielőtt bárki megmozdult volna, Ottó a fürdőszobába sietett. Kijövet kábultan, zúgó fejjel, nem tudta, jobbra kell-e fordulnia vagy balra. Egy ideig riadtan téblábolt az üres folyosó hideg fényében, majd benyitott az első ajtón, határozott mozdulattal felrántotta a paplant, mire az ágyban fekvő beteg riadtan felült: — Maga mit akar itt? — Maga mit keres az én ágyamban? — vágott vissza Franciska igaza tudatában. — Ez nem a maga ágya. Ez az én ágyam. — Hát akkor az enyém melyik? — Én nem tudom. Menjen innen. — Nem megyek. Aludni akarok. — Mi is aludni akarunk — szólaltak meg a felriasztott betegek kórusban. — Menjen innen! Hagyjon békén bennünket! Menjen dolgára! Szédülten nézett körül, a padok üresen állottak egymás mellett, oldalukon a buzogány hamutartók, teli csikkel. Franciska a pongyolája zsebébe nyúlt, megtalálta a cigarettás doboszt. a gyufát, rágyújtott, félig megkönnyebbülve fújta bele a csendbe a füstöt. Végeztével a cigarettának, ismét elfogta a nyugtalanság, hogy tennie kell valamit, változtatnia a jelen állapoton, megint az ágyát kereste, megint rossz helyen, megint szóváltásba keveredett, végül megalázottan és holtfáradtan támolygott ki a kórteremből. — Mit gondolnak maguk, hogy én szórakozni járok ide!... Én az ágyamat keresem. Becsapta az ajtót, hogy visszhangzott bele az egész folyosó. Újabb cigaretta a pádon, nem amúgy megnyugtatásképpen, hanem izgatott, egymást sűrűn követő, szinte ziháló szippantásokban. Felújult nyugtalansága a lépcső felé hajtotta, lement a fokokon, a zárt kapu előtt tanácstalanul álldogált, aztán visszafordult. Hajnaltájt akadt rá a nővér, akit valamelyik beteg fölcsengetett álmából. — Mi az. Franciska néni? Mit keres itt? — Elfoglalták az ágyam-----panaszkodott, szemét zavaros homály ülte meg, mintha hályog borítaná. A nővér karon fogta, az kis szobában csak értekezleti formában helyezkedhettek el. Ő az Íróasztalnál, vendégei félkörben előtte, mint a felek valamely hivatalban. — Azért hívtalak ide benneteket, mert édesanyátok egészségi állapota ismét válságba jutott. Eleinte azt hittük, infarktusa van, ezt a feltevést a vizsgálatok nem erősítették meg. Agyérelmeszesedés, elöregedett érrendszer, gyönge szív... Ottó hirtelen mozdulattal kihúzta magát, elörehajolt ültében, tenyerét szája elé tartva köhécselt: — Ha szabad érdeklődnöm — modta nagyon halkan —, a kúra be van fejezve ? Úgy értem, hogy a beteg kapott-e elegendő sztrofantint ahhoz, hogy a szíve ... — A kúra nincs befejezve, és nincs szándékunkban itt a kórházban fejezni be. — Megtudhatnánk, hogy miért? Uzoni ujjai mintegy a maguk akaratából egy induló ütemére doboltak az asztal lapján. — Franciska nénit lábra állítottuk — szólalt meg némi szünet után —. de egyáltalán nem bizonyos, hogy ezzel jót tettünk vele. Öt évig is elélhet, de a katasztrófa máról holnapra bekövetkezhet. — Értjük — válaszolt az új sógor mindannyiuk helyett. — De ha így áll a dolog, akkor szerény véleményem szerint — hangja elvékonyult, ö maga olyanformán húzta öszsze magát, mint aki bocsánatot kér —, szóval véleményem szerint a jelenlegi szituációban az volna vitálisán indikált, hogy továbbra is a kórházban maradjon, hiszen a legönfeláldozóbb gondozás — oldalpillantás Mírára — sem biztosíthatja számára a kórházon kívül azt, ami a kórházon belül rendelkezésre áll. Utozni széttárta két karját: — Én csak tájékoztatlak benneteket, határozni nektek kell. Hogy bent tartsam, semmi akadálya. Most is van, a jövőben is lesz részére ágy. A probléma az, hogy Franciska néni veszélyes állapotba jutott. Ha tovább itt tartjuk, két-három hét és — meghal. Edina néha hetekig nincs otthon . . . Maga viszont ráér, hiszen nyugdíjas, és háromszobás lekása van ... — Csak kétszobás — helyesbített az aszszony —, a harmadik szobát az uram műhelynek használja ... — Nyugdíj-kiegészítés — vette át a szót Ottó —, a mai nyugdíjak, ugye, erről fölösleges beszélni ? ... Fusizgatásból egészítem ki szerény nyugdijunkat. Ezt csak tájékoztatásképpen közlöm. Egyébként mindennel egyetértek. Előkészítjük a lakást és holnap eljövünk a mi drága betegünkért. Személyesen kezeskedem róla, hogy mindent megkap, amit egy szerény magánháztartás nyújtani képes. — Figyelmeztetem, Míra, hogy komoly áldozatot kell hoznia. Amíg jelenlegi állapota tart, sem nappal, sem éjjel nem szabad magára hagyni. Legjobb, ha ápolónőt fogad mel léje. És ne feledje, Franciska néni orvossá - ga elsősorban a család nem a gyógyszerek. Míra magára rántotta a vadonatúj hódprém bundáját: — Köszönöm hozzám való bizalmát. Gyurka — búcsúzott a főorvostól, s olyan lendülettel indult a kórterem felé, mint egy vértanú, aki türelmetlenül várja, hogy a máglya lángjai megpörköljék a testét. Mihelyt Uzoni nyájas arca eltűnt a főorvosi szoba ajtaja mögött. Ottó hirtelen belekarolva megállította a nénje nyomába induló Gyulát, hogy együtt várják be a lomhán hömpölygő Edinát, akibe szintén belekarolt. — Harmadoljunk — suttogta rekedten —, harmadoljunk! Ebben a pillanatban Mira megérezte, hogy senki nem követi. Türelmetlenül mérte végig a hátramaradottakat. Férje intésére azonban csatlakozott hozzájuk. — Gyakorlati kérdésekről beszélgetünk. Mirácska, nem ártana, ha te is bekapcsolódnál. Kitűnő-orvos barátotok szerint beteg édesanyátok öt évig. sőt tovább is elhúzhatja. Meg kell egyeznünk egy olyan modus vivendiben, amely mindnyájunk számára lehetővé teszi a pihenést, és megállapítja a kórterem küszöbén termett, onnan integetett a többieknek. Ujját ajkára szorította. Négy ágy, négy beteg asszony. Franciska szunyókált. Most, hogy a szeme nem sugárzott. vonásai — a legősibb rovásírás — szenvedésről, szorongásról vallottak. Amint feltekintett, s az ágy lábánál a gyerekeit látta, szemében felgyűlt a kedves, meleg fény, és elsöpörte az ágy mellől az árnyékokat. A Mírát megmerevítő ünnepélyesség valamelyest veszített feszültségéből, mégis, mikor megszólalt, a jó hír inkább fenyegetésnek hangzott az ajkán: — Holnap hazaviszem, anyuka. Franciska felvonta megritkult szemöldökét, másodpercnyi habozás után megkérdezte: — Miért nem most mindjárt? Meggyógyultam . . . Semmi értelme, hogy itt tartsanak ... Csak rosszabbul leszek ... — Nem is örül? — kérdezte Mira csalódottan. — Majd akkor, örülök, ha nálad leszek, az én kis cselédszobámban. — Oóóóó, drága Ciska mama, hogy képzeli. hogy a cselédszobában helyezzük el. A nagy szoba lesz a magáé. — Ottó sugárzott. — Én nem bánom, csak már vigyetek. Mert én itt elpusztulok. Nem akarták ilyen hangulatban hagyni, maradtak hát s ki-ki igyekezett jobb kedvre deriteni, ami lassan ugyan, de végtére sikerült. Fél könyökre támaszkodva integetett utánuk: — Aztán korán gyertek holnap. Korán! (folytatjuk)
