Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1987-07-21 / 30. szám

Sütő András

Engedjétek hozzám jönni a szavakat <■**»

— Ember! Ember! — kiáltja László az árbockosárból, pedig aki felénk nyargal és örömében a kicsi karjait lóbálja: még nem ember, csak gyermek.

A hatéves Gyorgyica. Nagyapa horgászbarátja. Akkor tudnivaló, hogy tó is van a közelben, pontosabban: holmi játéktavacska, libaúsztató egy ölnyi nádassal, amely ugyanúgy hullámzik a szélben, mint az igazi nádasok. csak a zúgást kell hozzáképzelni. Azok számára, akik a hozzáképzelés tudományát megtanulták, ez nem valami fáradságos dolog. A pontyot ellenben nem kell hozzágondolni. Gyorgyica édesapjának számítása szerint a hétezer béka mellett legalább tizenhét darab van benne. Tavaly még huszonegy lehetett de négyet kifogott belőlük a főkönyvelő. A ritka esemény alkalmából nagy lakomát csaptak a tóparton, fölemlegetve százszor is az anyahal megakasztíisának és partravonszolásának izgalmas pillanatait.

— Domnu pescar! — vagyis: Halász úr. híreli Gyorgyica a futástól kifáradtan. — Óriási halat láttam a reggel, akkora, mint egy feresztötekenő.

Álmában is látta már. Lehetséges, hogy a feresztötekenő is az álmából bueskázott a vízbe. Menjünk, fogjuk ki. míg nem jön a főkönyvelő! Igyekezzünk tehát. Régi őszi napok emléke ragyog föl Gyorgyica széncinkeszemében. Egymás mellett ülve lesték az álombéli tükörpontyot; a horgászból hegyének alig észrevehető megrezzenését. Nagyapa megosztotta vele a horogjait. zsinóiját. némelykor az uzsonnáját is. Gyorgyica pedig — hogy adós ne maradjon a vendéglátásban — friss sajttal, besztercei szilvával szokta visszakínálni, miközben fel-felugrott nekipirultan: Halász úr. mozog a bot vége! Ha fogtak valamit, a zsákmány számbavételében, közhírré tételében ő volt mindig a hoppmester, valamint Nagyapa rendkívüli képességeinek népszerűsítője a tanyai gyerekhad körében: így kell ezt csinálni! Ahogy a domnu. a barátom csinálja. Gyorgyica nagy tekintélyre tett szert ilyenformán : csak amúgy’ szalasztotta társait a völgykatlan minden irányába gilisztáért, tejeskukoricáért — a közös vállalkozás érdekében. Annál indokoltabb tehát a nagyos kézfogás, majd az ölelés:

— Nagyol nőttél, te Gyorgyica.

— Igyekeztem. Sofőr akarok lenni.

— Ismerkedj meg Lászlóval is.

Kezet fognak. A széncinke-szemü és a fácáncsibe-ragyogású. De nem értik még egymás szavát. A pansament-re. amit László tudna már. semmi szükség nincsen. A társalgásnak egyetemesebb módozatait keresve összenevetnek hát. és indulhatnak a tópartra. Szerszám híján most csak nézelődni. Hátha felbukkan a Gyorgyica-látta feresztötekenő. Nagyapa horgászbarátja meghökken a Lászlót átkaroló mozdulatán: valaki átvette a helyét. Vége lenne talán a bizalmas együttműködésnek?

— Ő kicsoda? Fia magának? — kérdi szomorkásán.

— Az unokám.

— Csak unokája?

— A legelső — mondja Nagyapa. Gyorgyicát is kézen fogva. — No gyerünk

Gyoigyicának azon jár az esze. miként vonhatná ki Lászlót Nagyapa elfoglaltságából.

Fotó: KÖNÖZSI ISTVÁN

Ketten maradnának újra, ha csak egy elképzelt horgászbot mellett is. Felhúzná a két lábát, s állát a térdén nyugtatva vigyázná éberen a zsákmány moccanását. Egy cinkerebbenés a vízre, egy a bot hegyére és onnan Nagyapa homlokránca közé: Domnu András látta-e? Az ördög vigyen el engem, ha ki nem fogjuk mindjárt azt a matahalát. A szörnyet, más szóval. De Lászlónak, hogy ne lábatlankodjék a kényes ügyeletben, a korához és nyelvéhez illő elfoglaltságot kell teremteni.

— Sándor! — kiáltja Gyorgyica a gáton zsivajgó gyerekcsapat felé. — Jöjjön ide Petőfi Sándor!

Jelek szerint a vezér szava csattant, rohan máris a mezítlábasok apró serege harsány üvöltéssel, miközben Gyorgyica bizalmasan közli Nagyapával:

— Sándor magyar. Igaz, csak fele-felébe, az anyja után, akinek az ura Tudorán bácsi, a mezei brigádos.

— Ha Tudorán, akkor miért Petőfi?

Hogy a fele-felében legyen ez is. amaz is.

Katonásdit játszottak török csapat, román csapat, Sándor volt a magyar katonaság. Egy szót halljunk bár tőled a csapatod nyelvén, Sándor. Az egyszemélyes csapat akkor elkiáltotta magát: Petőfi!

Reá ragadt a kiáltás.

Elsőnek aprítja most fürge lábával a lóherevirágot a Gyorgyica felé rohanó gyerekhad élén.

— Hát itt van Petőfi Sándor! — mutat rá diadalmasan Gyorgyica.

Az ötévesforma, vézna legényke gyanútlan kék lobogással a tekintetében kihúzza magát, foltekint Nagyapára: mi a teendő? Ha csak az a baj. hogy a nagy halakat víz borítja, tenyerével meri ki a vizet a tóból; ha kigyúl a tó. bögyébe szippantja mind a lángokat, vagy akármifajta veszedelmet, a mesebeli kiskakas módjára. Fölvetett fejével, tarajosra nyírott szőke hajával nem is egyéb most: vadonatúj kis kukorékolás a nyár kapujában.

Nem sejti, hogy Gyorgyica a lehetségesnél nagyobb feladattal sújt le rá:

— Itt van ez a gyermek, domnu Halász unokája, most mutasd meg. mit tudsz. Beszélgess vele.

— Mit beszélgessek? — pillogat rá csapdát sejtve Sándor.

— Magyarul beszélgess vele. míg a nagy halat kifogjuk.

Ere nem számított Sándor.

Térden aluli, trotlyos nadrágját babrálva kisebbre húzódik, szeme a földön; lába előtt az összetörött kukorékolás.

— Hagyjatok békén — mondja románul Gyorgyicának. aki barátját hazugságon kapván, az igazság bajnokának szigorával fordul Nagyapához: — Domnu Halász, ez a Petőfi Sándor hazudott nekünk! Csak mutogatja itt a festett vaíjúL Mindig azt mondta: ö nemcsak úgy beszél, ahogy mi beszélünk, ő másként is beszél. Csak jöjjön egyszer valaki, majd bebizonyítja. Most itt a valaki — mutat Lászlóra — és meg se tud mukkanni. Azt se mondja: mrrr! Hát akkor mi az igazság? Elkaptuk őt a macskával a zsákban.

— Sándor, hazudtál, hazudtál, festett varjúval mászkáltál! — zendít rá kórusban a tanyai sereg.

Sándor gyertyafehéren bámul körbe rájuk. Szeplői kigyúllak az orra tövében.

— Mert az nem baj. Domnu Halász — folytatja Gyorgyica az ítélethirdetést —. ha valaki nem tud valamit. Hanem a hazugság, ugyebár... No tessék! Ez futásnak eredt.

Sándor eltűnt a kökénybokrok közölt.

Gyorgyica korát meghazudtoló bölcsességgel méri föl menten a helyzetet:

— Keressük meg. nehogy felakassza magát valami szederindára.

Intézkedik máris, melyik gyerek milyen irányból fésülje át a bozótost. Nyúlvadászatokon az apja hajtómester, tőle tanulhatta a félköríves bekerítés, valamint a zsivajszervezés tudományát Ti jobbról, ök balróL mi középen indulunk Domnu HalászékkaL zörgessétek a bokrokat és kiáltsátok: hep-hep!

Tetszik Lászlónak az új szó. Maga is nagy buzgalommal csatlakozik a hajtópalántákhoz: — Hep-hep! Hep-hep!

Sándor megugrik, majd újra eltűnik a törpeakácosban. Gyorgyica vadászmester módra káromkodik, a hajtósereg bal szárnyát kutyateremtettézi. Kifejti közben Nagyapának, hogy Sándor konok gyermek, bujdokolásra hajlamos. Múltkoriban a főkönyvelő, aki négy pontyot kifogott már a huszonegyből, bősz hajigálózás közben Sándornak a fülét akasztotta meg a szakállas horoggal. A nem együvé tartozó dolgokat sehogyan sem tudták széjjelválasztani. már azon tanakodtak: a főkönyvelő menjen-é haza Sándorostul — az orvoshoz —. vagy Sándort eresszék szélnek a teljes horgászfelszereléssel. Szerencsétlensége miatt a gyermeket az anyja megsapkázta. szomorúságos tény. amit Gyorgyica azóta is helytelenít mert véleménye szerint nem azt kell büntetni, aki a fülét á helyén tartja, hanem aki oly veszedelmes szeiszámokkal rossz irányba hajigálózik. Ezt szegény Sándor is így gondolhatta, mert aznap elbújdosott a szakadékos nagy legelőn, csak sötétedés után találták meg egy gödörben sírdogálva.

Sír mostan is. hogy rátalálnak végül, tarajos ■zöke fejét a térdére buktatva.

— Sándorka. hiszen te nagy fiú vagy már... — öntögeti belé Nagyapa lágyított, mezőségi román nyelvjárás szerint a lelket.

Szőlőszemnyi könnyek alatt a piros szeplői.

Felszednék a földről, nem hagyja magát, imára kulcsolt lábakkal kapaszkodik az akácgyökerekbe. Az újabb lelki sapkázásnak Gyorgyica vet véget, reáripakodván a csapatára. Szót se többel, hanem Sándornak vigasztalásképpen egy kalap cseresznyét hozzanak Costan bácsi udvaráról, az ő felelősségére.

A kalap cseresznyéi Nagyapa azzal tetézi meg. hogy Sándort máris kinevezi Gyorgyica mellé horgászhoppmestemek.

— Te vigyázol majd a csengős botra, s elmeséled közben, hol találkoztál a druszáddal, Petőfivel.

Sándorka bólint.

Ki tudja, merre ragadt meg emlékezetében szélsodorta nyárfalevélként a különös fogalom. A kicsi tó fölött néhanapján szürke gémek, piros lábú cankók húznak el. a szűkebb tájnak ismeretlen szárnyasai. Az ölnyi nádas láttán mintha leszálló kedvük támadna, de néhány tiszteletkor után továbbrepülnek. Merre szállnak vajon? — kérdi ilyenkor az öreg Costan bácsi, akinek cseresznyefája van. Feje fölött vércseppes fényköröket sikongva lőtt lábú madarat is látott itt Nagyapa. Máig sem tudja: az égnek mely sarkában keresi azóta is a leszállóhelyet.

— Ne sírj. Sándorka — bátorkodik neki László is az általános vigasztalásban.

Jön a küldönc a kalap cseresznyével.

— Fele a Sándoré, fele a Lászlóé — adja parancsba Gyorgyica, majd letelepszik maga is a barátja mellé. — Tessék csak nyugodtan elmenni. Domnu Halász. Én majd megnyúzom. amelyik bántani meri.

Továbbmegy Nagyapa Lászlóval, aki hosszú tűnődés után azt kérdi.

— Sándorka hazudott, Jatata?

— Sándorka nem hazudott. Hanem csak álmodon valamiL

Nemrégiben ünnepelte 60. születésnapját a kortárs magyar irodalom egyik legkiválóbb képviselője, a romániai Erdélyben élő Sütő András. Könyvének e részletével köszöntjük az írót.