Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1987-06-23 / 26. szám

Fáj az embereknek, mikor műszak után, esőben, fagyban, a buszra várakozván, kinn kell dideregniük, mert igazgatói parancs tiltja ki őket az üzem előcsarnokából. A második otthonukból.

Az emberek látják önmagukat is. Látják, hogy vannak köztük rendetlenek, hanyagok, restek; de azt is tudják, ha működik a gyár belső erkölcsi rendje, ezeket kiveti.

És kérdezik, miért dolgoznak fölös emberek (a személyzeti osztály beleegyezése nélkül) a faszárítóban, a technológiai osztályon stb? Miért, hogyan, hiszen szakképzett, jó munkaerők dolgoznak ott, s ha fölös emberek vannak, ez annyit jelent, valakinek onnan majd el kell menni?!

Egy biztos, a jó vezető sok mindent a

re alapoz. Ha egy vezető, egy munkás hisz abban, hogy érdemes a munkáját jól csinálni, aligha fog rosszul dolgozni. Annál is inkább, mert tudja, hogy a munkáját senki sem végzi el helyette. (És egy vezető köszönti a munkást, jóelőre!)

Csönd volt igazi mély csönd, mikor elmentünk a gyárból; csak a biztonsági okokból odatelepített medence vize párolgott egykedvűen. Igaz, hogy aznap az egyik mesternö „nekiment" az egyik munkásának; de a lényegen ez mit sem változtatott. Csak a fordulat didaxisa — (értsd: tanítása) — volt kissé idegesítő.

NAGYVENDÉGI ÉVA

működik. Hogy látja a szakszervezet elnöke? Fúrik Árpád: Úgy is fogalmazhatnék, hogy nem a legjobb a kapcsolat a szakszervezet és a vezetőség között. A rendellenességek nek tudatában van a vezetőség, de lassan megyünk előre, fiatal üzem vagyunk ... Hozzám jobban személyes problémákkal jönnek az emberek, ezeket nem mondják. Az igaz, hogy meg kell mondani az igazat, nekünk kellene példát mutatni. Csak... Nem találják az utat a munkás szívéhez, hogy nemcsak követelni kell, adni is. Az a helyzet, előfordult már, hogy az igazgató nem fogadta a gyár egyik dolgozóját, s az én közbenjárásomra sem volt hajlandó. Említettem, nem a legjobb a kapcsolat a vezetőség és a szakszervezet között, nem teszik lehetővé, hogy érdemben képviselhessük az ügyeket.

— Panaszkodnak az emberek, hogy romlik a szakmunkásság színvonala, a jó szakembereket elengedik. . .

— Előfordul, hogy a mesternek csak féliparija van, s hiába kér a munkás tanácsot, nem tud adni. Dehát gondok vannak az utánpótlással, '84-ben megszűnt a magyar nyelvű intézetünk az üzem mellett, amelyik asztalosokat, kárpitosokat képzett ki. Ezeddig harminc-harmincöt tanulónk mindig volt évente, de mióta Spisská Nová Ves-hez tartozunk, nemigen jelentkeznek. Idén is: csak kilencen vannak, asztalosok.

— Az üzem vezetősége miként viszonyul ezekhez a közös gondokhoz?

Lénárt László mérnök, termelési igazgatóhelyettes : Nehéz helyzetben vagyunk, lemaradásaink vannak, felelősséggel tartozunk a vállalatvezetőségnek, a pártszerveknek, dolgoznunk kell. Húsz középkáder mester van az üzemben, s közülük nem egynek a felelősségérzetével baj van, ezt elismerjük. Tapasztalatot kell nekik még szerezni, igaz, hogy ennyire erősen ezek a gondok még nem vetődtek fel.

— Az emberek több bizalmat, megértést szeretnének.

— Átlagban meg vagyunk a munkásainkkal elégedve. De fenntartom, hogy nincs felelősségérzet mindenkiben, muszáj az embereket felülről irányítani, hajcsárkodni, mert ha a mester kienged, abból csak baj van. Rengeteget kell még az embereknek fejlődniük, mindenki csak úgy gondolkodik, hogy letudja a nyolc órát, és vége. Azonban szükség van a nyújtott műszakokra, a téli kimaradások és az anyaghiány miatt. Negyven községből járnak be embereink, és sok esetben még most sem tudjuk elérni, hogy bennmaradjanak, mert nekik „megy a busz".

— Az emberek úgy érzik, erejükön felül teljesítenek.

— Megíntcsak azt mondanám, baj van az öntudattal, a felelősségérzettel.

Csönd volt, közös nagy csönd volt, mikor megérkeztünk, s akkor is, mikor otthagytuk a gyárat. És igazi, nagy csönd ott van, ahol az emberek nem értik egymást. A szakszervezeti elnök azt mondja: „Ezeket a dolgokat nekem nem mondják."

Ahogy most így felidézem a helyzeteket és a beszélgetéseket, azt kell gondolnom, hogy itt az emberek külön nyelvet beszélnek. Mert az egyik szájában a sok keveset, a szép rútat jelent, a másikéban a kevés jelenti a sokat, a rút a szépet. Épp csak abban egyeznek meg, hogy nem azt jelenti, ami valójában.

Mit is mondott az egyik öreg munkás? „Sértik az embert ezek a dolgok, mert fájnak. Csak mit csináljak? Most menjek az üzem ellen, ahol élek? Amelyik éltet?"

Nehéz a hosszított műszak, de maradnak tovább, ha kell. Csak egyszer tovább már nem lehet...