Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1987-06-16 / 25. szám
dolgokba nem sok beleszólásunk volt, a régi vezetés mindent maga között intézett. Két napig itt ültünk Anikóval, míg rendbe raktuk az iratokat. Úgy érzem, már minden rendbe jött, átvészeltük azt a válságos időszakot. Nyolcvanketten dolgozunk immár, az átlagos életkort úgy harminckettő-harmincöt évre tenném. Sok a gyerekes anya, ami annyit jelent, hogy általában túllépjük a tervezett betegállományt, ez is gond. A tervet teljesítjük, tumultus csak negyedév végén van, ilyenkor aztán hajtjuk egymást, de hát mit csináljunk, ha a negyed évre beígért anyagot az utolsó hónapban szállítják?! Annyit beszélünk arról, hogy baj van a szállítókkal, mégsem változik semmi, pedig nemcsak nálunk, ilyen kis üzemben vannak fennakadások. Most például nem tudtunk kesztyűt szabni, nincs anyag, de azt hiszem, ma már megérkezik. Habár ezzel idén még nem volt probléma, a kötökkel a csecsemönadrágra azonban annál több. — Az asszonyok elégedettek? — Őket kellene megkérdezni, de azt gondolom, nagyjából igen. Persze, mindenki a jobbik munkára szeretne kerülni, aztán mondják, miért ez meg ez került oda, miért nem én ... Dehát mindenkit nem lehet kielégíteni, és azt is figyelembe kell venni, ha valaki már régen itt dolgozik, kitartó, jó munkaerő. A munkabeosztásnál ezeket tartják szem előtt. % Az ablakból látni az udvart és túl a terjedelmes kertet is. Magánház volt ez Gabcíkovóban még nem is olyan régen, gazdasági udvarral, termékeny kerttel, a nagy, ékes ház kinézete még ma sem más. Beljebb, a kertben még virágzik a növényzet, az udvaron azonban már gyér a fű, ledöngölték a szállítókocsik, teherautók. — Szerencse egy ilyen munka mostanság faluhelyen — kezdi Mészáros Katalin. — Mert hova is széledjenek az asszonyok?! Mehetnek az állami birtokra. Aztán: csak utazhatnak, főleg, hogy Győrben is beindult a munka; de hát a fiataloknak ott vannak a gyerekek, azokat nem lehet elhagyni. A „hidrocentrál", az most sok embert elnyel, de annak is vége lesz egyszer. — A nöszövetség vezetőségétől indult az ötlet, hogy valami munkát kellene lehozni az asszonyoknak, még hetvennégyben. Felmentek a fővárosba, a Protetikába, sikerültek a tárgyalások, s beindult itt ez az üzem. Egy kis helyiségben kezdtünk, majd megvették ezt a házat, lassan terjeszkedtünk, vettek még egy épületet, aztán még egyet a nyáradi úton, ott most a PWC kesztyűket sütik. — Nem előnytelen, hogy háromfelé szakadva üzemelnek? — Dehogyisnem, ide-oda kell szállítgatni az árut, az ebédkihordásnál is problémák vannak, a sofőrünk sokszor azt sem tudja, hol a feje. De hát itt tágas műhelyek vannak mindenkinek, világos van; csak a raktárhelyiség kevés, de ígérik, hogy az új felépül a harmadik negyedévben. Kényszermegoldás a három külön épület. Húszán kezdtük a munkát, két hónapig feljártunk a Protetikába betanulni. Kesztyübetétekkel, kisnadrággal indultunk, két műszakban dolgoztunk, amin bizony sok ondás-mondás volt. A gyerekek kicsinyek voltak, a munkát is el kellett otthon végezni, sokaknak bizony nem felelt meg a két műszak. Most már JTŐ8) csak a PWC kesztyűket csinálják két műszakban, mi itt fél nyolctól négyig vagyunk. Sokan még a falusiak közül sem tudják, milyen „monopoltermékeink" vannak nekünk! A csecsemönadrágot egyedül mi gyártjuk, évente négyszáz-négyszázötvenezret; egy éve pedig a tűzálló védőöltözéket ebből a csillogós anyagból, ni! És a prágaiak, mikor lenn voltak, azt mondták, szebben csináljuk, mint ők csinálták, pontosabban, takarosabban. — Melyik részlegen a legnehezebb a munka? — Kétségtelenül a nyáradi úton, ahol a kesztyűket sütik. Zajos, poros munka, emelgetni is kell, két műszak van, azok a kettőezer-kettőt is megkeresik tisztán. Itt az öltönyöknél is elmegyünk úgy kétezerig, a többiek ezerötszázra-ezerhatszázra jönnek ki tisztán. Haskötőket, sérvkötöket, egészségügyi kisnadrágokat csinálnak. Világot, ugye, sehol nem lehet keresni. Számítsuk ehhez hozzá, hogy otthon dolgozunk, egy műszakban. Tizenkét évig én is kesztyűket varrtam. A munkám most, hogy szabom ezeket az öltönyöket, nem könnyebb, de csöndesebb, a csöndet meg szeretem. A kesztyűvarrásnál, ott bizony kell a fülvédő! — Külföldi piacokra is szállított a Protetika, a Szovjetunióba, Equadorba, Kubába. A piacok nagy részét azonban elvesztették. — Erről nem nagyon szeretek beszélni. A régi vezetés azon volt, hogy minél többet gyártsunk, a minőségre nem tudtunk ügyelni, nagy bajunk ez nekünk. A piacokat ezáltal elvesztettük, örökös anyaghiánnyal küzdöttünk, napi dolog volt a százalékelvonás. Áldás ránk nézve, hogy idekerült Anikó mérnöknö. Nagy Anikó, neki mindenre kiterjed a figyelme, megköveteli a pontos, tiszta munkát, és mindig segít, ha valami gondunk van. — Ön pártelnöki tisztséget tölt be az üzemnél. — Igen, a régi vezetés elment, maradtunk hárman párttagok, s engem választottak meg. Addig a — Ön például miért jött ide dolgozni ? — Az idősebbik gyerek voltam a családban, nem volt akkor még adott a tanulás, így hát iskoláim nincsenek. Dolgozni kellett, férjhez mentem, hatvanötben megszületett az első fiam, két évre rá a másik. Idényenként kijártam az állami gazdaságba, amúgy otthon voltam. Elkezdtünk építkezni, magunkra voltunk utalva, a férjem árva volt; nem volt leányálom az életünk, de nem szégyelljük, ez jutott nekünk. Lassacskán berendezkedtünk; mivel az anyukám beteges volt, muszáj volt úgy megoldani a munkát, hogy mellette lehessek. Aztán hetvennégy decemberében megnyílt a Protetika, és idejöttem. Az volt a jó, hogy otthon volt, és lassacskán meg is szerettem itt. Most már innen el nem megyek, hova is mennék, jó nekem itt. — A gyerekek már felnőttek, merre vannak? — A kisebbik gimnáziumba jár, a nagyobbik főiskolára, építész lesz. Szeretnek sportolni, eljárnak Szerdahelyre a teniszpályára; nekünk is segítenek otthon a kertben, csak le vannak kötve a tanulással. Arra neveljük őket, hogy ne legyenek könnyelműek, az életben mindenért maguknak kell megharcolni. Szerényen élünk, hiszen csak abból tudunk rendelkezni, amit megkeresünk, de így is lehet elégedetten élni, ennyire tellett. Egyszerű az életünk. Mértékkel dolgozgatunk a kertben, állataink is vannak, meg egypár kaptár méh, azokkal vesződünk. Jó velük kimenni a természetbe, szép errefelé a Duna, bár nagy részén most folyik az építkezés. így telik az életünk... NAGYVENDÉGI ÉVA Fotó; NAGY LÁSZLÓ
