Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1987-06-16 / 25. szám
A idei, sorrendben a 24. Jókai Napok legjobb előadását, P. Kyrmezer a gazdag emberről és a szegény Lázárról szóló komédiáját vitathatatlanul a Martinból érkezett szlovák vendégegyüttes mutatta be. Ha a korszerű, mai nyelven szóló színház ismérveit fölsorakoztató előadást összevetjük a két nagydíjas előadással — az irodalmi színpadok és kisszínpadok versenyében a marcelházi (Marcelová) Jókai Mór Kisszínpad Konspiráczyjo. a színjátszó együttesek versenyében pedig a nagymegyeri (Calovo) Poloska Színpad „Az emmenthali hóhér" című produkciójával —, elkerülhetetlennek tűnik a megújulás szükségessége. A fesztiválon elhangzott néhányszor, hogy több csoportunk újított, amivel lehet és kell is vitatkozni, hiszen a kultiváltabb színészi és rendezői munka még nem jelent szemléleti előrelépést. Mert ilyen, azaz a korszerűség jelmezébe bújtatott konvencionális szinházszemléleten alapuló előadásként lehet csak minősíteni még a legjobb bemutatkozásokat is. Elsőként Kiss Péntek József rendezőt említhetném, aki Mai Színházi Stúdió néven új társulatot alapított Komáromban (Komárno), s rögtön — sajnos — kabarétréfák sorából álló szórakoztató színdarabbal kezdte, amely föltehetően azért jutalmaztatott a legjobb rendezés dijával, mert a díszlet egyszerűségében is beszédes, a színészvezetés megfelelő, a típusábrázolás olykor telibetaláló volt. Vagyis külsőre szép volt, kultivált; de tartalmában? Ráadásul típus- és karakterábrázolás között is nagy az értékkülönbség, hiszen amíg a típus sémába kényszerít (féltékeny feleség, hűtlen férj stb.), addig a karakter a személyiség vajúdását folyamatában tükrözi. Lényegében Soóky László, a marcelháziak rendezője is típusokat sorakoztatott föl természetbe költöztetett purgatóriumában. Rendezése azáltal vált az előbbinél mégis értékesebbé, hogy a szervezett és rögtönzött játék kombinációjának tanújaként, helyenként részese lehettem egyfajta színházi szuggesztiónak. A látszólag zagyva, már-már afáziás szöveg is sokrétűbb jelentéssel bírt, mint a komáromiaké, mégha ezt a szöveget a kívántnál jobban degradálta a befejezetlen rendezői munka (ami Kiss Pénteknél szóba sem jöhet), a szufiták mögé instrukciókért leselkedő színészek dekoncentráltsága, s az az ugyancsak rendezői figyelmetlenség, hogy néhány jelenet hosszabb, mint amennyit a színpadi mű gondolata és formája megkövetel. Soóky kimondottan a szegény színház híve (és szinte valamennyi rendezőtársa), holott éppen a martiniak bizonyították, hogy ma már a poétikus színház technika dolgában sem lehet maradi. E két előadás között az a lényegi különbség, hogy amíg a komáromiaknál egy langymeleg témát hatásossá erősített az adaptáció (annak ellenére, hogy a bulvárszöveg kínálta tragikomikus jelenetek is többnyire komikusra egyszerűsödtek), addig a marcelháziaknál a többjelentésü, eszmeileg és társadalmilag intelmezőbb mondandót viszsza-visszarántotta az emberi testek erotikájával s nem éppen fantáziadús mozgatásával gyengített adaptáció. Lényegében mindketten arról a korjelenségről szóltak, hogy a tartalmatlan és beszűkült érzelmi élet magányt szül a szerelemben, magányt a közösségben, magányt a nagyvilágban. S én hozzáteszem, amatőrszinházi létünkben is, amelyre éppen a fenti jelenség a jellemző. Magyarán: vagy ez jó, vagy az, de semmi sem teljes. Minden előadás hiányjelekkel teli. Mert mintha nem látnánk tovább önmagunknál, mintha képtelenek lennénk az újításra. A másik nagydíjasok, a megyeriek rendezőjének, Bodnár Gyulának is el kell gondolkoznia azon, hogy a szövegcentrikus, realista előadásokkal a színház hagyományainak és titkainak milyen mélységeit lehet feltárni. Ugyanez érvényes a Huncík Péter vezette dunaszerdahelyiekre (Dunajská Streda), az Újváry László irányította lévaiakra (Levice), s a Záhorsky Elemér vezérelte érsekújváriakra (Nővé Zámky) is. Legyen számukra intelmezö, hogy a korszerű színház piacán nincs nehezebben eladható áru a hagyományos előadásnál. Még egy csoport érdemel említést: a tizenöt éves kassai „X" Iparísta Színpad, amelynek diákszínészei helyenként ugyan menthetetlenül elsikkasztották Szigligeti Liliomfijának pátoszát, poézisét és játékosságát, de még így is — ha színházi szempontból nem is újszerűt —, az egykori versszínházukhoz mérten, érdemeset alkottak. Ráadásul két nagyon tehetséges főszereplőjük a fesztivál legsikeresebb szereplője volt, hiszen nemcsak a bohózatban nyújtott általános elismerést kiváltó teljesítményt (Bélák Csaba elnyerte a fesztivál legjobb férfialakitásának díját), hanem az egyébként nem a legszínvonalasabb vers- és prózamondó versenyben is. Jóba Hajnalka a prózamondás IV. kategóriájának első díjához elnyerte a közönség díját is, Csaba pedig a versmondás IV. kategóriájában lett második. Mindent összevetve, átlagos színvonalú Jókai Napok után vagyunk, amelyen szemtanúi lehettünk író—olvasó találkozóknak, kiállításoknak, önálló műsoroknak és irodalmi produkcióknak a Lehár Libresszóban, tánc- és bábcsoportok bemutatkozásának (sajnos, az idén egyetlen szlovákiai magyar felnőtt bábcsoport sem volt a fesztivál vendége), remekbe sikerült dzsesszkoncertnek, de hiányzott egy mindenkit megmozgató táncház, és főként a délutáni előadásokról a közönség. A vers- és prózamondók versenye elődöntőjének már évek óta nincsen nézője, s az irodalmi színpadoknak sem annyi, mint egykoron. Persze, nem a Matesz előadásai csalogatták a nemlétezö közönséget át az új székházba, ahol — érthetetlen — a fesztivál alatt három este is játszott a színházunk. Személyesen győződtem meg róla, nem telt házak előtt, sőt!, dehát úgy látszik, a tervek és az előadásszámok fontosabbak, mint a közönség. Mert esténként mégis inkább a Jókai Napok előadásaira jöttek el többen, amiben még az egész héten tartó zord időjárás sem zavarta őket. Hogy közönségünknek mi tetszett, és mi nem, arról rengeteget lehetne cikkezni, amiként a kimagaslóbb színészi teljesítményekről, díszletekről, verselökröl, a naponta friss hírekkel megjelenő fesztiválújságról, s az apróbb szervezési gondokról is. De e rövid írásnak egyetlen feladata van: a híradás. Hírt adni arról, hogy megtörtént; hogy vasárnapra mégis kisütött a nap. Átlátszó publicisztikai fogással azt is mondhatnám, hogy az azt követő reggelen hosszan tartó vastapssaljutalmazhattuk a fesztivál már említett legjobb előadását. A martiniakét, akik ékesen bizonyítják, nem tagolni kell a színházi mozgalmat, színjátszó együttesekre, kisszínpadokra (sőt, az értékelésen az a javaslat hangzott el, hogy irodalmi színpadokra is), nem három nagydijat kellene kiadni, hanem egyetlen egyet. Hiszen a színház egyetlen járható útja — csak szét kellene néznünk a nagyvilágban — a műfaji diszciplínák és skatulyák felrúgása, a formai válaszfalakat ledöntő komplexitás. Mert azt tudjuk, legalábbis a többség nagyon jól tudja — s most hadd dicsérjem a vers- és prózamondók szövegválasztását is —, mit kell kimondanunk, miről kell beszélnünk. Ideje lenne alaposabban meditálnunk a hogyanról is. SZIGETI LÁSZLÓ Pillanatfelvétel a Komáromi Magyar Tannyelvű Gimnázium SZISZ alapszervezetének irodaimi színpada ..Nők jakobinus klubja" című előadásáról Fotó: Hrapka Tibor A 24. Jókai Napokról
