Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1987-06-09 / 24. szám
De megsiratni nem tudtam... A vakolatlan téglaház úgy fest az utcasor házai között, mint rongyos koldus az üdvhadseregben. Házszámát kétszázas szöggel kalapálták az ablaka alá, melyen át az épület irigykedve pislog a szemközti házsorra: ők tisztességgel öregednek, s neki talán még nyugdíjas korában is ily pucéran kell szégyenkeznie, mert gazdája nem tartja fontosnak, hogy illendően ruhát adjon rá. A ház kapuját zárva találom, de nem is állt szándékomban bemenni. Csak a kerítésen át kukucskálok be a rendezetlen udvarra. — A fiánál van a kulcs — rezzenek meg egy rekedtes férfihangra. — Meg akarja venni? Miután elmondom, mi járatban vagyok, alig tudok partra evickélni a beszédes szomszéd szófolyamából. — Ott feküdt a lépcső alatt, úgy találtak rá. Mindig négykézláb szokott felmászni rajta. Mióta az ura otthagyta, józanul nemigen láttam. Persze, már azelőtt is ivott. Sanyi azért vált el tőle... De hát üljünk le egy kicsit — invitál a háza előtti padra, majd cigarettával kínál, s folytatja beszédét. — Ez az Ica az italért bármire hajlandó volt. Egy korsó sörért lefeküdt akárkivel. Esténként nemegyszer látták az árokban henteregni valamelyik- ivócimborájával. Többször figyelmeztették is őt, hogy ne így csinálják, világ csúfjára ... Elitta az eszét, rajta már nem lehetett változtatni. A szomszéd nagyot legyint és éleset köp a földre. Ez utóbbi nem Ilonának szólt, egyszerűen nem állhatta már szájában a dohány keserű ízét. — Tudja, milyen hidegek voltak januárban! Este berúgott. Úgy tíz körül még hallottam öt óbégatni. Valami tangót énekelt. Reggelre ott feküdt megfagyva. Elaludhatott, vagy elcsúszhatott és nem tudott felállni. Nem siratta senki. Három gyereke volt, de azok soha nem látogatták. Még az utcán is elfordultak, ha találkoztak vele. Az apjuk nevelte őket, de az tavalyelőtt meghalt. Infarktusban vagy miben. Pedig fiatal volt még, ötvenkét éves. Ica sem volt öreg, negyvenhat vagy negyvenhét. — Mikor váltak el? — kérdezem, de a szomszéd félreérti, mert ő is magányos ember. Végre rájön, hogy nem rá vagyok kíváncsi. — Tizennégy éve. Azóta két férfi is lakott vele hosszabb ideig, de mind kettő csak az italra jött. Mikor Icának elfogyott a pénze, itthagyták. Néha olyan veszekedést, kiabálást csaptak, hogy összeszaladt az egész utca. Az egyik, Géza, egyszer hajánál fogva vonszolta az asszonyt az udvaron. Ez három éve lehetett. Akkor Ica már nagyon tönkre volt, pedig eleinte, mikor különváltak Sanyitól, nem ivott annyit. Akkor talán még lehetett volna segíteni rajta. Voltak időszakok, amikor szinte nem is látták részegen. Ezért nem tudták elvitetni, nem volt miért. — S ezt a házat ki építette? — mutatok a téglaházra, mely előtt egy épp virágzó cseresznyefa díszeleg. — Még együtt Sanyival. De úgy készült, mint a Lucaszéke! Először gyorsan ment az építkezés, de azután nyolc évig szinte semmi nem történt a házzal. Én úgy vettem észre, hogy Sanyi közben félrerakta a pénzét, mert egyszercsak azzal rukkolt ki, hogy házat vesz magának, ez meg maradjon az Icáé. Elment, s elvitte a gyerekeket is. Elváltak, azóta feléje sem nézett a volt feleségének. Az asszony bizony nem javított a házon. Éppencsak a kaput meg a kerítést csináltatta meg ... Most úgy hallottam, hogy a legkisebbik fiú, Pista akar ideköltözni, de még gondolkodik, hogy eladja-e inkább. Nősülni szeretne a gyerek, de most még a bátyjáékkal lakik az apai házban. A lánytestvérük már négy éve férjhez ment... — És a fiúk merre laknak? — kezdek búcsúzkodni a kérdéssel, bár nagyon jól tudom, hol találom Laciékat, mert ezt már jó előre megtudakoltam. Alaposan elbeszéltem itt az időt, most már sietnem kell, hogy le ne késsem az utolsó autóbuszt is. Beszélgetőtársam annyira belebonyolódik a magyarázatba, hogy annak alapján aligha találnék oda. — Aztán ott majd kérdezze meg pontosabban! — bocsájt utamra, s búcsúzóul még rámtukmál egy cigarettát. Az utcát kétoldalt fasor szegélyezi, s mivel virágzás ideje van, utamon tüsszentető illatok kísérnek. A fiú jó húsz percnyire, a nagy falu másik végében lakik. Úgy látszik, az apja kiválasztotta az anyjától legtávolabb eső házat. A huszonhat éves Lacit találom csak otthon. Felesége, Éva épp szolgálatban van. Ápolónő. Háromnegyed éve esküdtek, gyerekük még nincsen. — Pista a szomszéd faluba ment, udvarolni. Mondom neki, hogy korai még nősülni, de nem lehet beszélni vele. Minek vesz az ember már huszonkét évesen gondot a nyakába? csak veszekedtek. Tizenhárom éves voltam, amikor elváltak. Az iskolában nemegyszer csúfoltak — még a különköltözés után is — az anyám miatt. Hogy itt meg ott látták henteregni, okádni, hallották káromkodni. Még ha az apám ivott volna! De egy nő! Az anyám! Nem is akartam látni. Ha találkoztunk, elfordítottam a fejemet. Akkor ő utánam kiabálta, hogy hálátlan vagyok, hogy elfelejtem azt, aki megszült engem. — Néha titokban adtam neki pénzt... — Lacit gyötri az önvád, minden szavából érződik, hogy az anyja halála miatt saját magát is bűnösnek érzi. Most már talán úgy ISZÁKOSOK Laci gépjavító a szövetkezetben. Ahogy az anyjára terelődik a szó, elkomorul. Nem beszél szívesen róla. — Az eset nagyon megrázott — mondja. — De megsiratni nem tudtam. Azóta viszont egyre többet gondolkodom, s egyre nagyobb lelkifurdalás gyötör. Nem törődtünk vele, az igaz. Eleinte néha meglátogattuk őt a testvéreimmel, de mindig kiabált velünk. Nagyon rossz természete volt, ha ivott. Nem törődtünk vele, de ő törődött velünk?! Amikor éhesen, fázósan sírtunk, ő elitta előlünk az ennivalót. Apánk abban az időben csak a hétvégeken járt haza, de akkor is Fotó: NAGY LÁSZLÓ látja, hogy nem pénzt kellett volna adnia. De az vesse rá az első követ ... — gondolom, mert nem tudom, én mit tettem volna a helyében. — Hogyan, mikor vált alkoholistává az édesanyád ? — kérdezem, hogy egy kicsit másfelé irányítsam a beszélgetést. — Hát azt pontosan nem lehet megmondani. Már az apja, az én nagyapám is nagyon ivott. Néhanéha talán a gyerekeit is megkínálta. Anyám nagyon szép lány volt, gyakran járt mulatós társaságba. A házassága után már haza is hozott italt, s meg-megkóstolta. A harmadik gyereket már nem akarta megszülni. Ezt apám csak később mondta el nekem, aki viszont nagyon szeretett volna még egyet. Ekkor azt vágta anyám fejéhez, hogy csak az italra gondol, a gyerekeire nem. Ez igaz is volt, nagyon összevesztek ekkor. De anyám ebben az időben még nem ivott anynyit. Alkoholistává csak azután vált, miután elköltöztünk tőle. Az előbb már mondtam, hogy próbáltuk látogatni őt, de teljesen megundorodtunk tőle. Lacinak ezek a szavai még az autóbuszban hazafelé is a fülemben csengenek. Még az ágyban is az eseten gondolkodva egyszercsak azon kapom magam, hogy én is behódoltam a mindent leegyszerűsíteni akaró, fekete-fehér világnak, mely az embereket jókra és rosszakra, ártatlanokra és bűnösökre osztja. Én is a bűnöst kerestem. Végül mégsem tudtam dűlőre jutni. Az mindenesetre biztos: egy asszony meghalt és egy család felbomlott. KLINKO RÓBERT
