Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1987-06-09 / 24. szám

Kolozsvári Grandpierre Emil

11.

Odafönt, Lajosék lakásában Elli kicsomagolta a koffert, a holmi egy részét berakta a szekrénybe, másik részét, Franciska kívánságára a sezlonra fektette.

— Máris itt hagytok? — kérdezte ijedten, mikor látta, hogy amazok készülődnek. Elli rögtön visszaült a karosszékbe, cigarettával kínálta az öregasszonyt, rágyújtott maga is. Másodpercnyi késéssel Gyula követte példáját.

— Úgyis álmos vagyok, menjetek csak. Nem bánom, ha egyedül vagyok. Elég lármában volt részem Dömösön.

Hogy állításának nyomatékot adjon, végigvisszavonult a maga konyhájába, s megfőzte az ebédet. Ha Teréz néni valamivel jobban ért a szakácsművészethez, Franciskára sokkal kevesebb teher súlyosodon volna. Az ö főztjét azonban sem Franciska, sem az ugyancsak érzékeny gyomrú Imre nem bírta.

Lajos, az apa. hivatalában ebédelt, a két gyerek iskolába járt. ez azonban nem jelentette azt, hogy egy időben tértek haza. Hol egyiknek, hol másiknek akadt valami elintéznivalója. Inkább kivétel-, mint szabályszámba ment, hogy hárman együtt ültek asztalhoz. Ezenkívül Jóska allergiája okozott nehézségeket. A gyerek a tejneműektöl, a haltól, a tojástól s még egy sereg ennivalótól kiütéseket kapott. A tiltások e rendszerébe Franciska nagyjából beletanult.

lökésként érte; orvul kapott rúgás a szemlélődés elmerült pillanataiban. Vonásai dekomponálódtak, a meglepetés mintegy felpeckelte a száját, fennakasztotta a szemét, úgy nézett, mint Greco festményén a lebegő Krisztus.

Beletelt egy perc, amíg megdöbbenésén úrrá lett, végignyalt a szája szélén, rápillantott karórájára, s bizonytalan hangon megkérdezte:

— Mi történt?

Abban a pillanatban, hogy hangjára lelt, utolérte a félelem, alattomos, aljas, kiismerhetetlen, mert tartalmatlan félelem, amelyben benne remegett mindaz a szörnyűség, ami bármely pillanatban bármelyikünkre rászakadhat, benne remegett a lelkifurdalás.

— Mindig izetlenkedsz.

Elmerengve nézett a kétesen karbantartott parkettre:

— Ö nem viszi, anyuka nem viheti, ha Imruska egyedül megy, az sem elég. Nekem kell elmennem — fakadt ki Mirából a sóhajtás vastagon, hogy egy jachtot kihajtott volna az öbölből.

— Pedig annyi dolgom van a vendégeimmel, hogy anyuka el sem képzeli. Végül is a hamburgiak jöttek, a svájciak jövőre maradtak.

Franciska aggódva pillantott lányára:

— Mondd, Mirácska, ugye nem lesz semmi bajod abból, hogy külföldieket látsz vendégül?

Míra már az orvost kereste telefonon.

(^ÍARc^ÍATGS^TT^^

dőlt a sezlonon. Cigarettája a hamutálcán füstölgött. megfeledkezett róla.

Gyula megrezzent, tudta, hogy édesanyja szavai mást jelentenek, mint jelenteniök kellene. Köhintett:

— Ha kipihente magát, anyuka, lemegyünk és megvacsorázunk.

A lakás a megtestesült sivárság, kopárság. fantáziátlanság, rideg lélektelenség volt, kihívón steril, kihívón embertelen. Elli sóhajtva ereszkedett a karosszékbe, hogy a következő pillanatban ismét felálljon.

— Tőlem mehetünk — jelentette be Franciska —, de előbb még pisilek.

Másfél óra múlva, hogy visszakisérték az öregasszonyt a lakásba, a két gyerek már megérkezett:

— Mit főzöl holnap ebédre, nanó? — kérdezte az egyik.

— Jót főzzél, nanó! — intette a másik.

Egy csapásra megtelt a barátságtalan lakás túlcsorduló jókedvvel, fiatalsággal. Franciska tündöklő arccal kacagott együtt a gyerekekkel.

— Milyen szerencse, hogy édesanyád lelkileg megmaradt fiatalnak. Több mint szerencse: csoda. A mosolyától megszépül az az iszonyatos hodály.

Az ébredéstől a bevásárlásig terjedő időt Franciska a legteljesebb kényelemben töltötte, a házbeli cipész felesége, Teréz néni takarította a lakást, a reggelit ő vitte be Franciskának az ágyba. Mialatt az öregaszszony evett, Teréz néni a feketéjét szürcsölgetve fecsegett a ház körüli eseményekről, kommentálta a világpolitika éppen időszerű kérdéseit, panaszkodott a férjére. Ezek a közlések valójában nem érdekelték Franciskát. viszont idegenek sem voltak tőle. Néha elvesztette az elbeszélés fonalát, de valamennyit mindig felfogott belőle, eleget ahhoz, hogy szömyülködjék, csodálkozzék és kérdezősködjék.

Mialatt Franciska megfürdött — a meleg vizet Teréz néni csorgatta a kádba —, és elvégezte reggeli toalettjét, az asszony nagyjából kitakarította a lakást. Ezek után többnyire együtt indultak bevásárolni. Majd ki-ki

Imre gyomorszáji görcseiben csakhamar újabb bonyodalom jelentkezett.

— Menj orvoshoz, szívem — unszolta a szenvedő gyereket.

— Ugyan — legyintett az —, az orvosok úgysem tudnak semmit.

Valójában betegesen lusta volt, de kitűnő tanuló, s ezért e hibáját senki nem vette észre. Végül elhatározta magát, a következmények öt igazolták. Orvosságot kapott, s néhány útmutatást. Az állapota viszont nem javult. Idönkint belekapart gyomrába a görcs, elvörösödött, és kétrét hajolt kínjában.

— Valamit kéne csinálni azzal a gyerekkel — fordult Lajoshoz az öregasszony.

— Az unokája hipochonder, tisztelt Franciska. Vegye tudomásul, hogy hipochonder.

Az öregasszonyt elfogta a méreg:

— Én látom, hogy szenved. Te nem látod.

Mintha varázslat játszana közre, Imrét apja

jelenlétében soha nem kínozták görcsök. A látszat ilyenformán Lajosnak adott igazat.

— Büdös kölyke — támadt Imrére —, egyszer már az apád előtt is lehetne görcsöd. Nekem nem akarja elhinni, hogy fáj a gyomrod.

Imre a maga sajátos, néptanítói stílusában oktatta ki nagyanyját, hogy az ö fájdalmain csipetnyit sem segít, ha az apja tud róluk.

Ottó konvertibilis vendégei Pestet is meg akarták ismemi. A felutazás alkalmából Míra délelőtt meglátogatta édesanyját. Esőkabátban volt, vadonatúj, legújabb szabású esőkabátban. amire a szemerkélő eső sötétes foltokat rajzolt. A karosszékben úgy ült. mint aki már áll, rohan, már odakint van az utcán, az átjáró zebrája előtt mered a lámpára, mikor vált zöldre, az istenit ennek a lassúságnak :

— Csak egy percre jöttem, anyuka, hogy megkérdezzem, hogy vannak az én drágaságaim?

Arca elárulta, hogy megnyugtató választ vár, s mihelyt ezt megkapta, tüstént engedelmeskedik a szervezete legmélyében puffogó motornak, mely a napok, hónapok, évek során elmulasztott feladatok elvégzésére hajtja. A válasz, hogy „rosszul", váratlan

hogy ö — az anya — nem akadályozta meg a bajt, holott talán megtehette volna, ha a gyerekeivel van és nem másutt. Bénultan hallgatta édesanyja beszámolóját, s ahogy egyre világosabban kibontakozott előtte a „való" helyzet, úgy engedett föl a bénaság és oszlott szét az elhamarkodott félelem:

— Szóval fáj a hasa — összegezte a hallottakat árnyalatnyi szemrehányással. — A hasfájás . . .

— Azt én is tudom, hogy mi a hasfájás! — pattant föl Franciska türelmetlenül. — Nektek is fájt a hasatok. Imruskának a gyomra fáj, de úgy, hogy mikor rájön, kétrét görnyed, és a homlokát kiveri a verejték.

— A verejték ... — ismételte Míra tétován, mint aki még mindig a hasfájásban reménykedik. Feje lassan lekókadt, vonásaira fokonkint visszatért az előbbi féltő és aggódó kifejezés, elvegyülve a tehetetlenség aprón verdeső hullámaival.

Ha Benkő doktor itt volnál... — sóhajtott föl.

Hirtelen a telefonhoz lépett. De aztán visszahökölt a készüléktől. Tárcsázásra kész ujja megállóit a levegőben.

— Anyukához nem jár orvos?

Franciska a fejét rázta. Míra vonásait a

teljes tanácstalanság szétmázolta. Emberi arc helyett csupán a fehér folt látszott, melyet a művész egyelőre üresen hagyott azzal, hogy a portréfestést később végzi el.

Egyik keze a kagylón, másik a telefonkönyvön, szinte gyűlölettel sziszegte:

— Hogy ez a Lajos milyen tehetetlen!

— Gyuszíkát hívd fel — sugalmazta az öregasszony —, neki annyi jó barátja van.

Öccse emlékeztette nénjét diákköri flörtjére, a család bizalmas barátjára, Uzoni doktorra. akinél alkalmasabb orvost aligha találhat.

— Nem jutott eszedbe? — kérdezte Gyula.

— Nem — válaszolt Míra. Aztán ő kérdezett : — És nem vihetnéd el te Imrét ? Neked kocsid van.

— A gyerekeket nemcsak megcsinálni kell, hanem gondozni is — hangzott a válasz.

kézmozdulattal nyugtatta meg anyját, közben felírta a fogadási órákat, s mindjárt papírra vetett néhány sort is. Lajost kérte meg, hogy ekkor és ekkor kísérje el Imrét az adott címre. Mert szenvedő gyermek, nem hipochonder. Ez volt az üzenet utolsó sora.

A cédula aznap este került Lajos kezébe.

— Ide hallgasson, maga szenvedő gyerek — fordult a fiához —, úgy intézze a dolgait, hogy holnap délután elmehessünk a doktor bácsihoz, aki majd megszabaditja a szenvedéseitől. A hipochonderségtöl persze nem, azzal még sokáig elszórakozhat.

Az apa nyugtalanul, a gyerek elégedetten tért haza vizsgálat után. A diagnózis szerint Imrének krónikus gyomorhurutja van, szigorú diétát kell tartania. Lajos — mindenben precíz ember — pontosan feljegyezte az orvos utasításait, s beszámolt rólunk először Franciskának. majd Mírának, telefonon:

— Direkt azért jöttem be Dömösről. hogy a vizsgálat eredményét megtudjam — mondta a telefonba.

— Mindjárt megtudja — válaszolt az exférj, elövette noteszát, s beolvasta az orvos utasításait.

— Igen ... Értem .. . Igen . .. Folytasd ... Értem . . .

Miután mindent feljegyzett, Míra megkérte volt férjét, hogy küldje Franciskát a telefonhoz, s mikor ez megtörtént, az előbb hallottakat elismételte az öregasszonynak, aki ugyancsak „igenekkel" és „értemekkel" válaszolt, ám alig tette le a kagylót, mindent elfelejtett. Erre másnap eszmélt rá, a piacon. Szerencsére Teréz néninek, aki elkísérte, megvoltak a maga nézetei a diétáról, bár ezek nem egyeztek pontosan az orvosi előírásokkal.

— Csináljon a nagyságos asszony egy jó becsinált levest, a Zsiga (ez a férje volt, a cipészmester) mindig azt eszik, ha rossz a gyomra, és mindig meggyógyul tőle. Sok csiperkével tessék csinálni.

(folytatjuk)