Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1987-06-02 / 23. szám

10.

Innen az út. az új út, melyen a panorámabusz jár, felkanyarodott. A táj meglepetésszerűen kitárult; gigászi anzikszkártya. valamennyi kötelező rekvizitummal, a hegyek, az erdők, a várrom, a Duna. Gyula csak fél szemmel figyelt a tájra, most hogy nem sietett, mint azelőtt, beállott a többi parkoló kocsi közé.

— Kiszállunk ? — kérdezte Franciska.

— Ki, anyuka.

Tanácstalanul tekintett körül, amerre nézett, kocsi mindenütt, sárga, piros, kék, vajszínű, elfoglalták a tájat, nem amúgy félig-meddig, mint a szigetcsúcs sátrai, hanem véglegesen. Alattuk: a szürke beton, melynek kopár egyhangúságát alig-alig enyhítették a ráfestett fehér vonalak.

Gyula gyöngéden karon fogta édesanyját, s a hegy felé fordította. Nem messzi tőlük látszott a visegrádi vár romja, velük szemben a viszonylag épen maradt Nyugati Kapu. Franciska lenyűgözve nézte, néhány másodpercig szótlanul és mozdulatlanul. Aztán a fia felé fordult:

— Nem emlékszem már. hány éve nyaralunk Dömösön, de én a várat csak az országúiról láttam. Mindig készülődtem.

— Kolozsvári Grandpierre Emil —

— Nem hagyom itt anyukát. Együtt megyünk le a faluba.

— Jó lesz — bólintott rá elégedetten az öregasszony. — Aniío l* .«I.lmiáioi, én VIyya KOCSira.

— Nagyszerű. Úgyis annyi gazember van. De lehet, hogy sokáig kell várni. Nem mindig kap az ember vonalat.

— Ha tudom, hogy jössz, szívesen várok.

Ezt a mondatot ismételgette magában, mialatt a pesti vonalra várt. Édesanyja nyilván azt akarta közölni vele, hogy ... Itt megakadt. A mondat értelme, ami az adott helyzetet illeti, félreérthetetlen. Általában tekintve azonban vizsgálódásra szorul. Valaki elmegy, másvalaki várja, hogy visszatérjen. A kérdés, meddig ér a türelme, mikor következik el az a pillanat, amikor a reménytelenség elnyeli a reményt: a remény helyét üresség foglalja el, a legparányibb zugokat is betöltő (igen: betöltő) üresség? Néhány óra, fél nap, két nap, egy hét után?

Ekkor az a sejtelme támadt, hogy ez az egyszerű mondat rejtett tartalmat foglal magában, nem pusztán azt jelenti, amit nyilvánvalón jelent, hanem meg kell fejteni, mint a titkosírást. Az a benyomás kerítette hatalmába, hogy nem első ízben hall ilyen titkosabb értelmű mondatot édesanyjától, csakhogy hagyta elmenni a füle mellett, nem fogta föl az üzenetet.

— Nem hagyhattam ki — mentegetődzött —, nem engedhetjük meg magunknak. Szükségünk van a pénzre. Tegnapelőtt este mar kijöhettem volna, de összeomlottam, mint egy koch.

— Franciskát itt hagytad egyedül.

— Gondoltam, hogy Mira kijön. Tudod, hogy mindketten nyugdíjba mentek?

— Nem tudtam.

— Az én kislányomból nyugdíjas lett ? — Franciska odavolt a csodálkozástól.

— Leszidott, hogy rám sohasem lehet számítani. Minden

teher az ő vállára nehezedik. »

— Hogy én teher vagyok neki?

— Nem úgy értette, anyuka. Hanem úgy, hogy neki kell mászkálnia a nyugdíjintézetbe. Tudja, hogy az ilyesmi milyen lassan megy. Hoztam karajt, paprikát, paradicsomot. Ebéd egy órakor.

Gyula közbeszólt:

— Leányfaluban ebédelünk. A Határ csárdában. Téged is meghívunk.

Edina hús-háj ábrázatán szétömlött az elégedettség, olyanformán, mint ahogy a vaj megolvad a tepsiben, most már csak a tojás beleütése van hátra, kész a reggeli.

<$W

eR

&

í/¥r6

S

eE

eP

eP<E

eF

Í

hogy megnézem, de mindig közbejött valami, amit el kellett végezni.

Karja megrándult, mintegy az ösztöne parancsára megindult a Nyugati Kapuhoz vezető emelkedőn, szeme megtapadt a látványon, melynek vonzása oly erővel szívta, hogy nem látott, nem észlelt semmi mást. Mindaz, ami nem a várhoz, nem a várkapuhoz tartozott, kívül rekedt érzékein és tudatán. Ment, ment, vakon és szívósan, csakhamar a léptei bizonytalanná váltak. Gyula átölelte a derekát, úgy támogatta. Hiába. Feleúton Franciska kifulladva megállt. Keze a mellén, szemében sóvárgás, hangjában sajnálkozás:

— Álljunk meg ... — sóhajtotta. — Nem bírom .. . Pedig közel van ... Egészen közel.

Mialatt kifújta magát, szemét nem vette le a romokról. Lélegzete viszonylag gyorsan egyenletessé vált. Gyula kérdőn nézett rá, tagadó fejcsóválás volt a válasz. Még egy fájdalmas búcsúpillantás, aztán már lefelé menet megjegyezte:

— Ezt sem fogom mór látni.

A göcsörtös út rögei lekötötték a figyelmét, a lába elé nézett, nehogy megbotoljék. A kocsiban már ismét mosolygott. Mikor kitűnt, hogy a Silvanusba mennek, ujjúval tréfásan megfenyegette a fiát:

— Megint költekezel? Aztán mi lesz. ha elfogy a pénzed? Én nem tudok neked adni, mert nekem nincs.

Odafent, a teraszon, szemtől szemben egy másik, megejtő kilátással. Franciska élvezettel szürcsölte az édes-keserű Halt, s hogy fokozza élvezetét, cigarettára gyújtott. Miután megebédeltek, a feketét a változatosság kedvéért a visegrádi cukrászdában költötték el. Onnan kocsiztak haza.

— Ugye, nem haragszol. Gyuszika, ha én most lefekszem ? — kérdezte az öregasszony, arcán boldog fáradtság.

Gyula a tornácon maradt, s az újságot olvasta. A hírek megakadályozták abban, hogy arra gondoljon, ami foglalkoztatta. A szobából vékonyka horkolás szűrődött ki s vegyült bele a madárcsicsergésbe. Mindkét hang megnyugtatta.

Hosszas latolgatás után úgy határozott, hogy másnap betelefonál az intézetbe, hogy egy hétig Dömösön marad édesanyjával. Hadd érezze jól magát, szegényke.

Eddig soha nem gondolt így Franciskára, szeretettel, gyöngédséggel, segitőkészséggel igen, sajnálkozással sohasem. Hiszen mindig a mosolygós arcát látta, az örömet a mosolyában, a simogatásában, a csókjaiban. Agglegényi és tudósi életéből, melyet a gondolkodás, az idővel való gazdálkodás fegyelme szorított szűk korlátok közé, szegényes kilátás nyílt a hétköznapokra, s benne csak a gyermekkori emlékek utaltak a családi életre. Se véleményt, se fogalmat nem alkotott édesanyja életéről. Most valahogy a mosoly egy része lepattogzott erről a kedves arcról, s mögötte valami más tűnt föl, mint amit eddig látott.

Másnap reggel már-már kimondta a gondolatát, hogy „semmi értelme, hogy anyuka lejöjjön velem, úgyis csak telefonálok. Megyek-jövök, egy óra az egész", végül másként határozott:

— Tessék. Budapest!

— Halló, szervusz, Kisiday beszél... Kértek szépen, ezen a héten Dömösön maradok az édesanyámmal... Egyedül van, nem egészséges ... Köszönöm, öregem, köszönöm.

— Most hova megyünk? — kérdezte Franciska tettre készen.

— Esztergomba — vágta rá találomra.

Aznap Esztergom, másnap Szentendre, harmadnap ebéd a tótfalusi Pokol csárdában, egy este a szentendrei Teátrumban, a másik a Vörösköben.

Csütörtökön behömpölygött a dömősi házba Edina. Kihúzta az eresz alól az ócska nyugszéket. beleheveredett. Aludt, amikor rátaláltak. Kábultan dörzsölgette szemét, tapogatta derekát, nyújtózott és ásítozott.

— Mi baj. szivem? Csak nem fáradtál el?

Álmosan motyogta, hogy nem, nem, viszont másnap is törődötten ébredt. Kizsigerelte az egyheti szimultán tolmácsolás.

— Rá fogsz fizetni, Gyuszi. Amióta annyi baj ért, rászoktam a nagyevésre. Nekem egy húsétel meg sem kottyan.

— Kettő, elég lesz?

Ebéd után, ahogy a napirend megkívánta, feketére megint a visegrádi cukrászdába tértek be.

— Látod. Dinka — dicsekedett Franciska a kis ház tornácán, mielőtt nyugovóra tért —, ilyen jó dolgom volt egész héten.

Vasárnap délután betoppant Mira. vele két fia, felpakolva mind a hárman. Elmondta, hogy svájci barátaik hétfőn érkeznek, ő addig elvégzi az „őszi munkákat". Franciska ezen a héten még kint marad, aztán a direkt busszal beutaznak Pestre. Kimeredt szemmel bámult öccsére: — Hacsak te be nem viszed kocsin.

— Jövő vasárnap szívesen. Észre sem veszed, hogy Franciska milyen pompás színben van?

Mira gyors oldalpillantást vetett édesanyjára, elégedetten bólintott, de az esze már a csomagokban turkált, hogy mit hozott magával, mit felejtett otthon. Kioldotta a hátizsákon a csomót, a tartalmát óvatos mozdulattal rácsúsztatta az asztalra. Elmerülten osztályozta a csomagokat. Idősebb fia, Imre szétvetett lábbal, lelógó karral, lustán ült a fonott karosszékben, a mozgékony Jóska a padláson matatott. Edina közönnyel, Franciska érdeklődve szemlélte a folyamatot, mely inkább hasonlított színházi monológhoz, mint kicsomagoláshoz.

A következő vasárnap délutánján Gyula Elli kíséretében kaptatott föl a dömösi házhoz vezető emelkedőn. Franciska már útra készen várta őket, mint utazás előtt mindig, idegesen. A ház előtt a spárgával átkötött, ócska vulkánfíber koffer és a papirosba burkolt csomag. Ottó kísérte le őket, a poggyászt ö vitte, ehhez ragaszkodott. Kenetesen búcsúzott az öregasszonytól:

— A drága Ciska mama alaposan kipihente magát. Most mirajtunk a pihenés sora.

— Jól van. jól van, csak pihenjetekl

Gyulának ügy rémlett, édesanyja hangjában visszafojtott szemrehányás remeg. A kurta oldalpillantás, amit az új vejre vetett, mintha azt mondta volna, tudod is te. mikor vagyok pihent, mikor nem. De váratlanul elkacagta magát, s a jókedvben rosszsejtelem, gyanú, minden feloldódott:

— Te ugye, nem voltál még Mira régi lakásán?

— Nem — rázta meg junói fejét Elli.

— Érdemes megnézni. A lakás néném másik önarcképe.

— Mirácska nem fest — szólt közbe az öregasszony —, mért beszélsz önarcképről? Vagy megint bántani akarod?

Megnyugtatta, hogy eszébe sincs.

(folytatjuk)

Fotó: Nagy László