Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1987-04-14 / 16. szám
KOLOZSVÁRI GRANDPIERRE EMIL 3. Bosszúsan tette helyére a kagylót, s vágta be magát — néhány perc után — a kocsijába. Mire odaért, egész lényén eluralkodott a méltatlankodás. Ezerszer megfogadta, hogy édesanyját nem izgatja haszontalanul, mégsem bírt parancsolni magának. Mihelyt leült, kiömlött belőle a méreg: — Anyuka a lakást Mirának adta. Nem igaz? — Neki adtam, szivem. — Ennek fejében a kedves lánya annyit igazán megtehetne, hogy kegyeskedik becsomagolni, és kegyeskedik a költözködést lebonyolítani... — De, Gyuszika, Mirácska dolgozik, és olyan nehéz élete volt... — Mindig ugyanaz a nóta ... Mirácska — Anyuka, mit akar Lajosékhoz vinni a bútoraiból? A nagyobb biztonság kedvéért Franciska minden egyes bútordarabot megérintett. A biedermeier komód előtt bizonytalanul megállt: — És ezt, Gyuszika? Ezt is vigyem? — Nem hinném, hogy elférne abban a kicsi szobában. — Pedig nagyon szeretem ... Mozdulattal válaszolt, hogy igen-igen, de kevés a hely. A műveletet megkönnyítette, hogy az öregasszony bútorai egymáshoz közel álltak a szoba egyik sarkában. Azaz megkönnyítette volna, ha a célszerűség olyan hatásos fegyver, amilyennek látszik. — Holnapután ide jövök egy teherautóval, és átköltöztetem anyukát Lajosékhoz. A többit később intézem el. — Anyusé volt! — kiáltotta. — Azt nem vihetik el! — Látja, anyuka, ezt szerettem volna magának megtakarítani. De nem hallgatott rám, nem akart először Lajoshoz költözni. — Ne is beszélj róla. Nem elég, hogy a legkedvesebb bútoraimat eladtad, Lajoshoz akarsz küldeni... — Oda a kedves lánya küldte magát, szegény Mirácska, akinek annyi a dolga és olyan nehéz élete van. — Még ezzel is bosszantasz?! A tükröt igazán meghagyhattad volna!... Nagyanyám tükrét... Egy tükör nem foglal el helyet... — Ne sírjon, mama, úgysem viheti magával — röhentett rá durván az egyik szállítómunkás. — Hova nem vihetem magammal? torokat, ezért igazán nagyon haragszom ... Nagyon. Ne hízelegj. Ezt nem bocsátom meg. Míra gyerekei, Imre és Jóska, az apjuk: Lajos, virággal várták Franciskát. Úgy vonult be Míra átrendezett szobájába, mint egy királynő. Sugárzó arccal nézett körül, s állapította meg: — Ezt hamarabb is megtehettem volna. Ezen mindannyian teli szájjal kacagtak, még Gyula is. Franciska érkezésének örömére Lajos díszvacsorát rendezett. Egyéb ötlet híján, hidegtálat rendelt a Mackónál. Míra részt vett a vacsorán. Már lezajlott a lakáscsere első menete, Ottó elvált felesége elfoglalta a cserelakást, Míra pedig már jövendőbelijénél lakott. Arcát az új élet mámora kisimította. Megszépült, megfiatalodott, szeme egész este folyamán egyetlen<2^RéMAT@ScETTcEíKi mindenbe belekezd, semmit nem fejez be ... Mindent másra hárít, mindent mástól vár... Minden alól kibújik. Felelőtlen liba. Franciska felpattant: — Hogy beszélsz a testvéredről! — Sokkal finomabban, mint ahogy megérdemelné ... Hívja fel azonnal azt a megbízhatatlan libát... — Már hívtam, Gyuszika, dolgozik, nem ér rá ... — Hát akkor én sem érek rá. Mi közöm van nekem az ő házasságához! Meg sem állt a következő utcasarokig, ott érte utol a látvány, amire mérgében ügyet sem vetett. A kiborított fiókok, széthányt ruhák, nyitott bőröndök, felgöngyölt szőnyegek, összehajtogatott függönyök, fakón csillogó ezüsttálak, hiányos porcelán szervizek — Franciska úgy állt közöttük, mint egy hajótörött, kimerültén, kétségbeesetten. A szégyen és a szeretet kétfelől facsarta a szívét. Hogyan viselkedhetett édesanyjával oly önzőn, kegyetlenül az előbb? Foga között szitkozódva fordult vissza. Többször csengetett, míg végre mozgás kelt a lakás belsejében. Franciska csoszogva jött az ajtóhoz, s ahogy a nyíláson kinézett, megtört arckifejezéssel, vörös szemmel, olyan volt, mint egy szomorú madár, amelyik beletörődött, hogy soha többé nem fog felrepülni. Szótlan kérdéssel fordult a fia felé, szeme csak akkor ragyogott föl, amikor megértette, hogy segíteni jött. — Tudtam, hogy mellém állsz. Hozzásimult, megcsókolta, simogatta: — Nem vagyok én már arra való, hogy költözködjek. Csak Mirácska kedvéért csinálom. Óriási szoba, óriási bútorok, zsibvásári rendetlenség. Az agglegényi irtózás az afféle kétes művelettől, amilyen a költözködés.öszszeütközött benne a gyöngédséggel. — Én sem értek hozzá. De azért megcsináljuk. — Meg?... — az öregasszony arca megszépült a reménykedésben. — Csak aztán hagyja, anyuka, hogy ha már én csinálom, úgy csináljam, ahogy jónak látom. Legyen szíves, főzzön egy feketét. — Rögtön, szívem. Franciska szapora léptekkel indult a konyhába. Gyula fejvakarások és káromkodások között járta be a lakást. Fokonkint ismerte fel a tennivalókat. Az öregasszony először megkönnyebbülten sóhajott fel, történni ugyan semmi sem történt, de a láthatatlan teher már nem súlyosodott rá. Egy másodperccel ezután szelíd makacssággal rázta a fejét: — Ne siettess! Gyuszika, én csak azért költöztem Lajosékhoz, mert az unokáimnak szükségük van rám. Úgy szeretném, hogy előbb vigyék el a többi bútort, aztán költöztess engem. — Anyuka, édes, jönnek a szállítómunkások, felforgatják az egész lakást, köpködnek, káromkodnak, bepiszkítják, besározzák a parkettet... A lakás kiürül, és még rondább lesz, mint most... Ebben akar maradni? — Azt ne mondd, hogy ronda. Különben is megszoktam. Franciska végül sem engedett álláspontjából. Így első lépésként Gyula felhívta a Bizományi becsüsét. Az negyednapra ígérte jöttét. Hidegen köszönt Franciskának, fagyosan Gyulának. — Miről volna szó? — kérdezte, mint akinek csömöre van. Egyik-másik bútornál elidőzött, némelyiket pillantásra sem méltatta. Franciska nyugtalanul követte tekintetével. Végül a becsüs megmondta, mit vesz meg, és mit ad érte. Kérdőn nézett Gyulára. Az bólintott. — Nem volt szimpatikus ember — állapította meg Franciska. Harmadnap megkezdődött a hurcolkodás első menete. A szállítómunkások puszta megjelenése feldúlta Franciskát. A lakást egyik percről a másikra nagydarab, vöröspozsgás, ingujjas fickók lepték el; népvándorlás korabeli epizód. Hogy valójában mi történik, azt az öregasszony csak akkor értette meg, amikor a hevedereket a tálaló alá csúsztatták, elhangzott a rekedt biztatás, s a régi családi bútor útra kelt a lépcsőház felé. — Pedig úgy szerettem azt a tálalót. — Franciska szemrehányóan nézett a fiára. — Meg sem kérdeztél... — folytatta nemsokára. — Anyuka rám bízta ... — Igen, igen, de nem így gondoltam ... — fürkésző tekintete megtapadt a vitrinen, épp nagy óvatosan felemelték: — Lajoshoz. — Gyula sietett a kínos helyzetet megoldani. Lezajlott a dráma, a lakás, mintha kifosztották volna, foltok a falon, a padlón, egyszerre jelenlevővé vált a por, mely eddig csupán a levegőt szállotta meg. Hiába minden rábeszélés, Franciska makacsul rázta a fejét: — Nem sürgős az nekem. Ráérek én még Lajoshoz költözni. Noha szemlátomást elégedetlen volt helyzetével, sehogyan sem akarta elszánni magát. Ehelyett naponkint több Ízben telefonált gyerekeinek, barátnőinek. Ideje java részét Erzsókkal töltötte. Ha Erzsók elkószált vagy megfeledkezett a légyottról, áthivta feketére valamelyik szomszédasszonyt. A maradék bútort megpróbálta elajándékozni. Régimódi, nagydarab bútorok, nem kellettek senkinek. Végül megalkudott egy asztalossal, de a mester sem vitt el mindent, csak amit nyersanyagként felhasználhatott. A vice sora következett. Az asztalos ingyen kapta a bútorokat, a vicének már fizetni kellett. Franciska kikelt magából a hír hallatára. Remegett a hangja: — így elkótyavetyélni azokat a drága búegyszer dülledt ki s forgott, ahogy szokott. Fiaival fesztelenül beszélgetett, mintha már nem neheztelne rájuk hűtlenségükért, férjével ugyancsak kifogástalanul viselkedett de olyanformán, mintha legtöbb egy hónapja ismernék egymást. — Nem tudom — jegyezte meg az édesség előtt —, miért kellett annyira sietni a költözködéssel. Hiszen mondtam, hogy elintézem. — Később nem értem volna rá — vágta rá Gyula kurtán. — És a bútorokkal mi történt? — Míra ezúttal édesanyjához fordult. —' Gyuszika eladta. — A biedermeier tálalót is?! — kapta föl a fejét megrökönyödve, s már forgott a szeme. — Arra nekem szükségem lett volna. — Tessék a cím. Az üzletben visszavásárolhatod. — Én is nagyon sajnáltam, szívem — folytatta az öregasszony. — De Gyuszi nem hallgatott rám. Te pedig egy szóval sem mondtad, hogy kell neked. — Az igaz. De fölösleges volt elsietni a dolgot. Most mit tegyek az ebédlőbe? (folytatjuk) (nő 14)
