Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1987-04-14 / 16. szám

Találkozás a hősömmel CSONTOS VILMOS Hímes tojások Hímes tojások. íme a válasz: Egykori lányok Élő virág az. Mosolyából kelt Amit a szívre Húsvét-öröm. Mosoly rakott. Szemem lehunyva S át annyi éven Nézek a múltba. Emlék vizében Színpompátokban Á zott — így el nem Gyönyörködöm. Hervadhatott. Egykori lányok. Hímes tojások. Miért adtátok. Egykori lányok Hisz kút víz volt csak Mosolyából kelt Szagos vizem, Húsvét-öröm, S én miért őrzöm: Szemem lehunyva Össze ne törjön. Nézek a múltba, S utam végéig S zínpompátokban Miért viszem? Gyönyörködöm. Amikor benyitottam a szobába, egy hölgyet találtam ott. A fotelben ült, lábait maga alá húzta, villogtak a térdei. Ismerősnek tűnt. Ezt a kerekded arcot, ezt a fitos orrt láttam valahol. — Nem ismer meg? — kérdezte, és nem állt fel. — Nem tudom, úgy tűnik ... — Úgy tűnik? — Felkacagott. — Minő választékos kifejezés ... Ezt érti, de a gyermekét nem ismeri meg. Jó kis apa maga! — Hogyan? — Sarki Klára vagyok — mondta, és felugrott; bájos pukkedlit csinált. — Foglalkozásomra nézve: utcalány — a Fehér holló című regényéből. S felém nyújtotta a kezét. Elámultam. Mit akar ez itt? Már ezek sem hagynak békén? Nincs nekem elég gondom így is? Még a hőseimmel is harcolnom kell? — Miért jött? — Osztályrészemet követelem! Jellemző. Semmit sem csinál ingyen. Még regényhösnek sem áll be. — Kisasszony, erről nem volt szó! — Tudom, de jogom van hozzá. A doki felvilágosított. — Ki az a doki ? — Nem emlékszik? Sötét, hideg este, s jön egy férfi. Őt fogatta meg velem. Szerencsétlen egy alak, jobbat is kitalálhatott volna. Miért mondja ne­kem például mindig azt, hogy kis unci­­li... Ki sem állhatom, de maga lefektet vele. Mit gondol, ingyen csinálom? — Megkapta a részét! — Meg. Száz koronát! Meddig lehet abból élni? Nézze, lyukas a cipőm! — Menjen dolgozni. Éljen önálló éle­tet. — Nem tudok... Nem olyannak al­kotott. Ez igaz. Szerencsétlen teremtés. El­vált szülők gyermeke, akit én kergettem a züllés útjára. — Ön a végén megjavított, tisztessé­gessé tett, de nem adott jövőt! Ottha­gyott a szobában, diploma nélkül... Mit gondol, lehet ma tisztességesen élni diploma nélkül? Ha legalább foly­tathatnám, amire megtanított, de így? Lássa be, fércmunkát csinált. — Nem akartam a mocsokban hagy­ni. Különben is szenvedett, nem? A tanítóval sem akart lefeküdni meg azzal a huligánnal sem ... — Maga csinálta úgy. Nekem mind­egy. De most éhezem. Nem adna valamit enni? — Én tartsam el? Ott a közönség! — Maga az apám. Megalkotott, negyven évig köteles ... Aztán majd meglátjuk. Koldulhatok is. — Kisasszony, ez így nem lesz jó. Menjen vissza a regénybe! — Nem megyek. Maga elhagyott en­gem, de én felkutattam. Most nem ráz le olyan hamar. Begyújtottam a gázt. Tojásrántottát készítettem. A leütésnél a fele héjastól belehullott. — Milyen ügyetlen. Adja ide. így kell ezt! Erre jól megtanított. Mindig ezzel etette a vendégeimet. Micsoda teremtés! Ez az alkat. Csak úgy feszül rajta a ruha. Nem csoda, hogy harapnak rá a halak... Vagyis, bocsánat... csúsznak előtte a férfiak. Térden állva. Evett. Kecsesen, csámcsogva. Illett neki. Ezt jól eltaláltam. A vadság is jól áll neki. De ez már mégiscsak túlzás. Folyt a zsír az ajkán. Kezével eltörölte. — Kisasszony, ne legyen ízléstelen! — Mi a baja? Most nem szerepelek. Egyszer hadd tegyek kedvem szerint. — Kisasszony — sóhajtottam —, nem ilyennek képzeltem. — Ilyennek alkotott. Hogy csámcsog. Szörnyű. Át fogom gyúrni az egészet, gondoltam. A leiké­hez hozzá kell adnom még legalább tízdekányi intelligenciát. — Adjon egy zsebkendőt! Azt sosem adott. Tudom, ez részletkérdés, erre nincs ideje kitérni, maga szerint minden valamirevaló utcalánynak legyen zseb­kendője ... Nekem nincs. Adjon! — Kisasszony, át fogom írni! — Igen? De jó lesz! — Tapsolt. — Tudja, azt a részt, amikor magával ölel­kezem, írja meg szebben. Ezt már régen meg akartam mondani magának ... És ne erőszakoljon meg. Minek az. írja meg úgy, hogy elcsábított... Ilyen szép férfi... — Nem lehet. Akkor még tisztessé­ges és fiatal... — Miért, azokat nem lehet elcsábí­tani? — Lehet. Csakhogy a cselekmény ebből indul ki. Hogyan züllik el egy tisztességes lány. Higgye el, nekem muszáj megerőszakolnom. — Á, maga nem olyan rossz. Nem tudná megtenni. — Megtettem. Mit akar még? — Csak kitalálás; nem reális. Ahogy maga leírja, úgy nem ölelkeznek. Én csak tudom ... — Akkor nem tudja. Most megírom jobban! — Nincs valami innivalója ? — Hogyan? Ja ... Mindjárt hozok vizet. — Kikérem magamnak! Vizet... az én szakmámban ... Konyak nincs ? Persze, én szoktattam rá. Hogy köny­­nyebb legyen elviselnie a nehézségeket. Hogy iszik ... Hány kocsmát járhatott meg szegény! Különben tudom, száz­negyvenhetet ... Amikor jóllakott, ivott kedve szerint, leült velem szemben, s oly kacéran és csúfondárosan nézett rám, hogy majd megvesztem. De még idejében észbe kaptam, mielőtt a bűvkörébe vont vol­na. Csábítani akart. Ezt a nézést akkor használja, ha le akar kapni valakit. Em­lékszem, mennyit bíbelődtem ezzel a résszel, hogy eredeti legyen. Csak nem ? Szerencsétlen alak... Elfelejtette tán, hogy én ruháztam fel, én építgettem a jellemét, ismerem kívülről, belülről? — Mit bámul ? — mondtam nyersen. — Szedelődzködjön ... Mennie kell... — Nem megyek! — Kisasszony, az isten szerelmére! Evett, ivott, mit akar még? Mindjárt jön a feleségem, és ... — Mutasson be neki! — S könyör­­gött. — Fölösleges. Ismeri magát. Megvan a véleménye. Ha itt találja kettesben velem ... — Őmiatta hagyott el? — Nem őmiatta. Ő már akkor is az enyém volt, amikor magán még csak dolgoztam. — Jó kis munkát végzett! — Jót vagy nem jót, mindegy... Lezártam. S nem ildomos regényekből kísérteni. — Azt mondta, átír. — Átírom, meggyúrom, eltünte­tem ... — Eltüntet? Hát fölösleges lettem? — Sírt. — Van más? Máson dolgozik? — Igenis, máson dolgozom. — Azt is megerőszakolja? — Azt nem erőszakolom meg. Annak más a témája. — Azt mondta, átír. Dolgozzon még rajtam ... hiányzik... — Dolgozni fogok, folytatni fo­gom ... csak menjen már. Diplomát is kap, és férjhez adom ... — Jaj, azt ne! — Minden tisztességes lány férjhez megy. — Én nem megyek. Nem mehetek. Elriasztom a közönséget; azt a sok aranyos fiút, akik olvasnak engem és velem élnek ... — Elég! — Akkor magát sem láthatom ... — Nem szükséges. — A férjem féltékeny lenne. — Nem lesz az. — Legyen, hadd legyen. Imádom a féltékeny férfiakat... Mint például az a... — Az lesz, csak szedje magát... Mindjárt négy óra ... Szent isten! Csengettek. — A feleségem! — Nyisson ajtót! — Itt akar maradni? — Velem ne törődjön. Hosszú csöngetés. — Tűnjön el. — Eltűnök. Dolgozik még rajtam ? — Dolgozom. — Az jó ... Most nyisson ajtót! Bizonytalan léptekkel mentem az ajtó felé, amikor valami puhába ütköztem. A feleségem állt előttem, szatyorral a ke­zében, amelyből néhány kifli kandikált ki, s gúvadt szemekkel meredt rám. — Mit hadonászol itt, Lajos, mint a tavi béka ... — Jaj, te vagy az! Semmi, csak ... Körültekintett. Óvatosan, mintha ke­resne valakit. — Azt hiszem, elszunyókáltam egy kicsit. — Rosszul nézel ki, Lajos, csak nem vagy beteg? — Nem, nem, kedvesem, azt hiszem, rosszat álmodtam ... vagyis nem is volt az olyan rossz. Csak a végén megijed­tem ... Egy nagy durranás, egy nagy berregés, aztán vége ... — Mondtam már, hogy cseréld ki azt a csengőt az ajtón. Az ember frászt kap tőle, ha megszólal... Olyan dallamos­ra. — Igen, kedvesem. MÉSZÁROS KÁROLY

Next

/
Oldalképek
Tartalom