Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1987-04-14 / 16. szám
Találkozás a hősömmel CSONTOS VILMOS Hímes tojások Hímes tojások. íme a válasz: Egykori lányok Élő virág az. Mosolyából kelt Amit a szívre Húsvét-öröm. Mosoly rakott. Szemem lehunyva S át annyi éven Nézek a múltba. Emlék vizében Színpompátokban Á zott — így el nem Gyönyörködöm. Hervadhatott. Egykori lányok. Hímes tojások. Miért adtátok. Egykori lányok Hisz kút víz volt csak Mosolyából kelt Szagos vizem, Húsvét-öröm, S én miért őrzöm: Szemem lehunyva Össze ne törjön. Nézek a múltba, S utam végéig S zínpompátokban Miért viszem? Gyönyörködöm. Amikor benyitottam a szobába, egy hölgyet találtam ott. A fotelben ült, lábait maga alá húzta, villogtak a térdei. Ismerősnek tűnt. Ezt a kerekded arcot, ezt a fitos orrt láttam valahol. — Nem ismer meg? — kérdezte, és nem állt fel. — Nem tudom, úgy tűnik ... — Úgy tűnik? — Felkacagott. — Minő választékos kifejezés ... Ezt érti, de a gyermekét nem ismeri meg. Jó kis apa maga! — Hogyan? — Sarki Klára vagyok — mondta, és felugrott; bájos pukkedlit csinált. — Foglalkozásomra nézve: utcalány — a Fehér holló című regényéből. S felém nyújtotta a kezét. Elámultam. Mit akar ez itt? Már ezek sem hagynak békén? Nincs nekem elég gondom így is? Még a hőseimmel is harcolnom kell? — Miért jött? — Osztályrészemet követelem! Jellemző. Semmit sem csinál ingyen. Még regényhösnek sem áll be. — Kisasszony, erről nem volt szó! — Tudom, de jogom van hozzá. A doki felvilágosított. — Ki az a doki ? — Nem emlékszik? Sötét, hideg este, s jön egy férfi. Őt fogatta meg velem. Szerencsétlen egy alak, jobbat is kitalálhatott volna. Miért mondja nekem például mindig azt, hogy kis uncili... Ki sem állhatom, de maga lefektet vele. Mit gondol, ingyen csinálom? — Megkapta a részét! — Meg. Száz koronát! Meddig lehet abból élni? Nézze, lyukas a cipőm! — Menjen dolgozni. Éljen önálló életet. — Nem tudok... Nem olyannak alkotott. Ez igaz. Szerencsétlen teremtés. Elvált szülők gyermeke, akit én kergettem a züllés útjára. — Ön a végén megjavított, tisztességessé tett, de nem adott jövőt! Otthagyott a szobában, diploma nélkül... Mit gondol, lehet ma tisztességesen élni diploma nélkül? Ha legalább folytathatnám, amire megtanított, de így? Lássa be, fércmunkát csinált. — Nem akartam a mocsokban hagyni. Különben is szenvedett, nem? A tanítóval sem akart lefeküdni meg azzal a huligánnal sem ... — Maga csinálta úgy. Nekem mindegy. De most éhezem. Nem adna valamit enni? — Én tartsam el? Ott a közönség! — Maga az apám. Megalkotott, negyven évig köteles ... Aztán majd meglátjuk. Koldulhatok is. — Kisasszony, ez így nem lesz jó. Menjen vissza a regénybe! — Nem megyek. Maga elhagyott engem, de én felkutattam. Most nem ráz le olyan hamar. Begyújtottam a gázt. Tojásrántottát készítettem. A leütésnél a fele héjastól belehullott. — Milyen ügyetlen. Adja ide. így kell ezt! Erre jól megtanított. Mindig ezzel etette a vendégeimet. Micsoda teremtés! Ez az alkat. Csak úgy feszül rajta a ruha. Nem csoda, hogy harapnak rá a halak... Vagyis, bocsánat... csúsznak előtte a férfiak. Térden állva. Evett. Kecsesen, csámcsogva. Illett neki. Ezt jól eltaláltam. A vadság is jól áll neki. De ez már mégiscsak túlzás. Folyt a zsír az ajkán. Kezével eltörölte. — Kisasszony, ne legyen ízléstelen! — Mi a baja? Most nem szerepelek. Egyszer hadd tegyek kedvem szerint. — Kisasszony — sóhajtottam —, nem ilyennek képzeltem. — Ilyennek alkotott. Hogy csámcsog. Szörnyű. Át fogom gyúrni az egészet, gondoltam. A leikéhez hozzá kell adnom még legalább tízdekányi intelligenciát. — Adjon egy zsebkendőt! Azt sosem adott. Tudom, ez részletkérdés, erre nincs ideje kitérni, maga szerint minden valamirevaló utcalánynak legyen zsebkendője ... Nekem nincs. Adjon! — Kisasszony, át fogom írni! — Igen? De jó lesz! — Tapsolt. — Tudja, azt a részt, amikor magával ölelkezem, írja meg szebben. Ezt már régen meg akartam mondani magának ... És ne erőszakoljon meg. Minek az. írja meg úgy, hogy elcsábított... Ilyen szép férfi... — Nem lehet. Akkor még tisztességes és fiatal... — Miért, azokat nem lehet elcsábítani? — Lehet. Csakhogy a cselekmény ebből indul ki. Hogyan züllik el egy tisztességes lány. Higgye el, nekem muszáj megerőszakolnom. — Á, maga nem olyan rossz. Nem tudná megtenni. — Megtettem. Mit akar még? — Csak kitalálás; nem reális. Ahogy maga leírja, úgy nem ölelkeznek. Én csak tudom ... — Akkor nem tudja. Most megírom jobban! — Nincs valami innivalója ? — Hogyan? Ja ... Mindjárt hozok vizet. — Kikérem magamnak! Vizet... az én szakmámban ... Konyak nincs ? Persze, én szoktattam rá. Hogy könynyebb legyen elviselnie a nehézségeket. Hogy iszik ... Hány kocsmát járhatott meg szegény! Különben tudom, száznegyvenhetet ... Amikor jóllakott, ivott kedve szerint, leült velem szemben, s oly kacéran és csúfondárosan nézett rám, hogy majd megvesztem. De még idejében észbe kaptam, mielőtt a bűvkörébe vont volna. Csábítani akart. Ezt a nézést akkor használja, ha le akar kapni valakit. Emlékszem, mennyit bíbelődtem ezzel a résszel, hogy eredeti legyen. Csak nem ? Szerencsétlen alak... Elfelejtette tán, hogy én ruháztam fel, én építgettem a jellemét, ismerem kívülről, belülről? — Mit bámul ? — mondtam nyersen. — Szedelődzködjön ... Mennie kell... — Nem megyek! — Kisasszony, az isten szerelmére! Evett, ivott, mit akar még? Mindjárt jön a feleségem, és ... — Mutasson be neki! — S könyörgött. — Fölösleges. Ismeri magát. Megvan a véleménye. Ha itt találja kettesben velem ... — Őmiatta hagyott el? — Nem őmiatta. Ő már akkor is az enyém volt, amikor magán még csak dolgoztam. — Jó kis munkát végzett! — Jót vagy nem jót, mindegy... Lezártam. S nem ildomos regényekből kísérteni. — Azt mondta, átír. — Átírom, meggyúrom, eltüntetem ... — Eltüntet? Hát fölösleges lettem? — Sírt. — Van más? Máson dolgozik? — Igenis, máson dolgozom. — Azt is megerőszakolja? — Azt nem erőszakolom meg. Annak más a témája. — Azt mondta, átír. Dolgozzon még rajtam ... hiányzik... — Dolgozni fogok, folytatni fogom ... csak menjen már. Diplomát is kap, és férjhez adom ... — Jaj, azt ne! — Minden tisztességes lány férjhez megy. — Én nem megyek. Nem mehetek. Elriasztom a közönséget; azt a sok aranyos fiút, akik olvasnak engem és velem élnek ... — Elég! — Akkor magát sem láthatom ... — Nem szükséges. — A férjem féltékeny lenne. — Nem lesz az. — Legyen, hadd legyen. Imádom a féltékeny férfiakat... Mint például az a... — Az lesz, csak szedje magát... Mindjárt négy óra ... Szent isten! Csengettek. — A feleségem! — Nyisson ajtót! — Itt akar maradni? — Velem ne törődjön. Hosszú csöngetés. — Tűnjön el. — Eltűnök. Dolgozik még rajtam ? — Dolgozom. — Az jó ... Most nyisson ajtót! Bizonytalan léptekkel mentem az ajtó felé, amikor valami puhába ütköztem. A feleségem állt előttem, szatyorral a kezében, amelyből néhány kifli kandikált ki, s gúvadt szemekkel meredt rám. — Mit hadonászol itt, Lajos, mint a tavi béka ... — Jaj, te vagy az! Semmi, csak ... Körültekintett. Óvatosan, mintha keresne valakit. — Azt hiszem, elszunyókáltam egy kicsit. — Rosszul nézel ki, Lajos, csak nem vagy beteg? — Nem, nem, kedvesem, azt hiszem, rosszat álmodtam ... vagyis nem is volt az olyan rossz. Csak a végén megijedtem ... Egy nagy durranás, egy nagy berregés, aztán vége ... — Mondtam már, hogy cseréld ki azt a csengőt az ajtón. Az ember frászt kap tőle, ha megszólal... Olyan dallamosra. — Igen, kedvesem. MÉSZÁROS KÁROLY
