Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1987-04-14 / 16. szám

Giziké negyven ember főnöke a papírgyár 1 -es számú dobozolóiában. Hatvannyolctól alkalmazott, mintegy tíz éve mester, s amellett, hogy jó munkaszervező és szigorú felügyelő, munkásai érdekében is hajlandó szót emelni. Évekig alelnöke volt a 8. szakszervezeti műhelybizottságnak (13 ilyen van a gyárban), amelynek most is vezetőségi tagja. Készségesen végigvisz a túlfütöttnek nem mondható csarnokon. megmutatja, melyik gépre lehet a kereset hattól huszonöt százalékáig prémiumot kifizetni, melyikre nem lehet egyáltalán. Amikor észreveszi, hogy didergek, megjegyzi, velük is kibabrált ez a márciusi tél, majd a tartóoszlopokra fölszerelt, vastagon poros hősugárzókra mutat. — Vagy egy tucat lehet belőlük, de annyi szánt, a fele sem működik. Kilopták belőlük a motorokat.

— Kik lopták ki? — kérdezem, s ő ugyanolyan ágrólszakadtan válaszol: — Isten tudja.

Vajon a 3 900 alkalmazottat eltartó gyárban, amely szüntelenül

A rondákul Satiamm Mozgalom

kongrasaxuM

munkaerőhiánnyal küszködik, hogyan lehet az aktív munkaerkölcsöt és a társadalmi tulajdonhoz való helyes viszonyt önérdekké tenni ? Pénzzel és egyéb javakkal, a jó munkás megbecsülésével, mondatja a mindennapok vastörvénye. E megbecsülésnek természetesen a fizetésen túl a munkakörülmények minőségében és a szociális juttatások széles választékában is meg kell mutatkoznia. E választék-bővítésben felelős szerep hárul az üzemi szakszervezeti bizottságokra, amelyeknek nemcsak az a küldetése, hogy figyelmeztessék a munkást kötelességei megtartására, de az is. hogy védjék érdekeit. Elvben egyik küldetésére sem szabadna nagyobb súlyt fektetnie, hiszen ahol a szakszervezet nem vagy kevésbé törődik az egyéni érdekvédelemmel, ott ítélkezéseinek sincs igazából erkölcsi alapja.

Trenőík Agáta a hetedik munkásnő, aki nem tudott legalább egy nevet említeni a Forradalmi Szakszervezeti Mozgalom üzemi bizottságából. Neki még az sem jutott az eszébe', ami négyüknél azonnal beugrott: Stefan Chtpík, az elnök.

— Nem nagyon tudom, kik vannak benne... Azt hiszem, a Gizi... Nem tudom ... Biztos a mesterek vannak benne ...

Agáta már három évet lehúzott

a dobozolóban! Minden évben voksolt a kollektiv szerződésre, s akkor is a jobbját emelte, amikor megszavaztatták az üzemi bizottság összetételét, amelyben pedig nem említették Mácsai Gizella nevét. Ö mégis azt hiszi, hogy Giziké a vezetésben van. Őt mindenekfölött a munka és a fizetés érdekli, ahogy valamennyi nőtársát ebben a zajos, poros csarnokban, amelyben különféle vastagságú kartonokból először szabják, majd varrják és csomagolják a dobozokat. Nekik teljesen mindegy, hogy tejpornak, sörnek, cukornak vagy éppenséggel cipőknek készítik-e a skatulyákat, mert valahogy úgy összemosódnak bennük a formák, ahogy a szakszervezeti és a gazdasági vezetés. A skatulya az skatulya, a főnökség az főnökség. Mindegyik csak egy dolgot követel: munkát.

És ez igy is van rendjén, állította kivétel nélkül valamennyi megkérdezett asszony, csak jobban jövedelmezhetne. Mi tagadás, a dobozoló nem túlfizetett részlege a gyárnak.

— Ezen a varrógépen napi egy kiló sertéshús árát keresem meg. Lakbérre, villanyra, óvodára s legfeljebb egy kiadósabb vasárnapi ebédre elég az a tizenegy zöldhasú — fortyogja Dufeková Ali beta. Helyzete fura ellentmondást takar, hiszen lényegében szülés miatt keres kevesebbet. Fémmegmunkálóként végzett a gyár szakközépiskolájában, de kismamaként nem dolgozhat a két bérkategóriával is magasabb besorolást biztosító szakmájában. Az éllentmondás abban rejlik, hogy nőként szeretne megfelelni az egyik legcsodálatosabb társadalmi küldetésnek, az anyaságnak, ugyanakkor ilyen árat fizet érte.

Danis Rozália szavai is magukért beszélnek: — Húsz éve dolgozom itt. Voltak éveim, hogy napi 120 koronát is megkerestem, hozzá a 45 százalékos prémium. 2 200-ig is felmentem. Ma? Legtöbb a napi 74 korona, plusz a nőknek maximális 25 százalékos prémium. A férfiaknál ez 55 százalék. S most jön a különös: húsz éve ugyanezen a helyen állok, ugyanennél a gépnél s ugyanazt csinálom. Bár azzal a különbséggel, hogy a dupláját végzem annak, amit egykoron, de csak 1 500-at ha van túlóra, mondjuk 1 600-at kapok. És ma, négyünknek, nem napi húsz, hanem harmincöt vagy negyven tonna papírt kell leemelni a szalagról. És még nem beszéltem arról, hogy az a 2 200 tizenvatahány éve mennyivel többet ért a piacon, mint... Dehát nem szívesen beszélek erről. Minek? Meg kinek érdekes ez? Mindenki tudja, mi a helyzet — fejezi be azzal a

p

h.

flfc/- -t

határozottsággal, amely tükrözi, nem ő az egyetlen, aki így látja a dolgokat.

— Jó munkás Rózsika? — kérdezem később a csarnokon átcikázó Gizikétől.

— Az egyik legrégibb alkatrész. Jól bejáratott, megbízható — hadarja energikusan, s eltűnik a tucatnyi papirbála mögött.

Járom a csarnokot. Azon töprengek, miért ráncolják homlokukat, akik mintha összesúgnának a hátam mögött. Később megtudom, csupán a gondolattal játszadoztak, érdemes-e kiteríteniük

mindent ? Például az évek óta húzódó samponproblémát? Többször kérték a szakszervezetet, tegyen hathatós lépéseket hogy az itt dolgozók sampont kis kapjanak, miközben nem felejtettek el dicsérőleg szólni a szakszervezet azon érdeméről, hogy annak idején a munkások követelte tisztítóeszközöket sikerült kicsikarnia a gazdasági vezetéstől. Magam is meggyőződhetek róla, a kartonlemezekből gazdagon száll a por, s amikor huzamosabb ideig Hatvanger Lenke formaszabó gépénél bámészkodom, bizony nem-