Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1987-04-14 / 16. szám
nem kell fecsegniük, aztán elillan. Egyike azoknak, akiknek régtől feladata, hogy bojlerek felszerelésével javítson a helyzeten. Aztán egy dromedár férfi szól az asszonyok fala mögül, hogy nézzem meg a férfivécéket, használhatatlanok. Kivéve egyet, mondanám neki, de már hült a helye. Aztán csarnokuk büféjére terelődik a szó, ahol az egyszerű munkás csak azután kap mondjuk déligyümölcsből, ha az irodások és a fehérköpenyesek elvitték már a magukét. — Pedig a fehér házban nekik is van büféjük! — morognak valamennyien. — A vacsorák, amit a büfében osztanak szét, majdnem minden csak a légzőútjaimat lepi be. Hatvangerné napi normája — a mostani dobozfajtából — háromezer darab. Ennyi, több milliméter vastag kartonlapot szab dobozzá, s miközben a napi hét tonna papírt este hidegek — mondja Danis Rozália, s nemcsak a teherszállító Nágel Ilona igazolja ezt, de a csarnok másik mestere. Bállá Károly is. — Az ebéd sem mindig ehető. Gyakran nincs jól elkészítve. Sokszor meg szőrös húst adnak a munkásaimnak. Ez szakszervezeti kérdés. Mi tagadás, az elismerést érdemel, hogy márciustól olcsóbb lett nálunk az üzemi koszt, a szakszervezet többel járul hozzá, de hogy az ebédért csak négy őtvenet, a meleg vacsoráért három és az éjjeli meleg kajáért pedig csak két koronát kell fizetnünk, nem jelentheti azt, hogy bármit elénk tolhatnak. És hányszor hidegek ezek a meleg kaják?) Látszólag az nem szakszervezeti probléma, hogy svájci dobozológépünk. amelynek mintegy hatszáz mintavariációja van, kéthárom éve megnehezíti a munkánkat, én mégis azt mondom, hogy ez is az. Miért? A gépből kiselejteződött kiütőszög hiányában két munkaerő szaggatja le a kartonokról a fölösleges papirfelületeket. Nemcsak hogy a gép nincs tökéletesen kihasználva, de plusz két munkaerővel működik, ráadásul valami fortély folytán ez a kézi utószaggatás könnyű munkának minősül. Hármas kategóriájúnak, holott férfi legyen a talpán, aki például a cipődobozoknak szánt kartontömbökről leszaggatja a fölösleget. 1. A papírgyár 1-es számú dobozolójában.. . 2. Trenőik Agáta és Danis Rozália napi harmincöt-negyven tonnát emelnek 3. A mesterek: Mácsai Gizella és Balta Károly 4. Az utószaggatás könnyű munkának minősül 5. Hatvanger Lenke gépénél is száll a por.. . 6. amely szemmel „nem" látható NAGY LÁSZLÓ felvételei apránként megemeli, megmunkálja és leteszi, bőven szippantgat a porból. A levegő portartalmát megállapítandó a munkabiztonságiak még egyszer sem mértek, mégis állítják, s velük a vezetés, hogy a szennyezettség nem lépi túl a megengedett határt. Meglehet hogy nem lépi túl, de ettől a sampont még kiutalhatnák, hiszen a por jelenléte nem képezheti vita tárgyát. Igaz, a munkások hiába kapnának sampont, nincs hol fürödniök. Szép zuhanyozójukban régtől szárazak a csapok. — Tavaly, abban az őrült nyárban, izzadtunk, mint a pokolban — mondja visszafogott indulattal Ondrova Mária. — A portól meg ragadtunk, mint a nem mondom meg, micsodák, de nem volt hol lezuhanyoznunk. — Máig nincs hol! — mordul rám Ipoly Izabella. — Ejnye ... Hát a karbantartók hidegvizes mosdójánál — ironizál KoSík Vera. — Oda egyenesen a Dunából jön a víz ... Vagy féltucatnyi asszony mondja a magáét, amikor közbemordul egy férfi, hogy a vízről Amikor arról kérdezem, az itt elhangzott panaszokat miért nem továbbítja a szakszervezetnek is, igy válaszol: — A havi termelési értekezleten elhangzott panaszokat füzetbe írom, majd leadom a főnökségnek. Arról tehát a szakszervezetnek is tudnia kellene. — Fordultak-e már problémáikkal egyenesen a szakszervezethez? — kérdezem újból. — Lehetett ilyen, de erről én nem tudok — mondja Bállá Károly. Ötödik éve dolgozik a gyárban. Az asszonyok bizonytalanul hunyorognak, aztán megszigorodik a tekintetük, cipőjük orrával papírfecniket pöckölgetnek, s közben rám sunyítanak. Magának fogalma sincs arról, milyennek képzeljük el a gyárunkat — mutatja szánakozó arcuk, aztán szép lassan, mint repedt szárnyú angyalok, visszalibegnek dobozaikhoz. Szemmel láthatóan otthon vannak köztük. Vagy mégsem, csupán én járok a fellegekben? Mintha csak végszóra érkezne, újból előtűnik Giziké. Rámfortyan. — Aztán mindent megírjon ám, amit mondtak! Mert ezek az asszonyok szeretik a gyárat, otthon akarnak lenni benne! — Mit gondol, a maga asszonyai ismerik a kollektív szerződés tartalmát? Tettek hozzá javaslatokat, ajánlottak törlésre, átfogalmazásra valamit? Giziké részvétes képpel néz rám, hogy jaj de agyonhajszolom magam, aztán a harmadik noszogatásra mégis belekezd. Nem úgy mondja, hogy elmondom, de ne mondd el senkinek. Nem. Giziké nem tud hazudni, mert ha nem is fogalmazta meg magának, józan munkásfejével tudja, az ember annyit ér, amennyit másokon segíteni tud. És a hazugság itt még nem segített. — Ezeknek az embereknek kevés az óhajuk — s körbenéz a csarnokban. — Tudják, nem kiváltságosak. Dobozolók. Ezért aztán nem nagyon figyelnek, amikor a kollektív szerződést felolvassák. De fölélénkülnek, ha kirándulásokról. fürdőbérletekről, meg hasonlókról van szó. Ami a belső dolgokat illeti, arra alig figyelnek, tudják, nincs nagy szavuk. És a munkát így is, úgy is elvégzik. — Túl is teljesítik? — A dobozoltban ritkán teljesítik túl a normákat. Nem azért, mert lusták, hanem mert éppen elég teljesíteni a fölállítottakat. Aki meg hajtana, mert kellene neki még száz koronácska, meg tudna csinálni mondjuk háromszáz dobozzal többet, de mindene sajogna. Bírná mondjuk két hónapig, aztán lerobbanna. Kénytelen volna a túlfeszítettből visszaesni a feszítettbe. A mostaniba. És meglehet, hogy a túlfeszítettséggel elért eredmények alapján fölsrófolnák a normákat. Ez van. Ezeket az asszonyokat ezért is alig érdekli a kollektív szerződés. Meg az az igazság, hogy olyan általánosságokban vannak benne megfogalmazva a dolgok, hogy az egyszerű munkás néha nem tudja. mi van a szöveg, a számok mögött. Talán többet, talán részletesebben kellene felvilágosítani őket. Mert dolgozni szeretnek, tudnak. De nem a szép szavakért, hanem pénzért, mert abból élnek. Igen, arról a Stúrovói papírgyár 1 -es számú dobozolójának asszonyainak zöme tudott, amit Stefan Chlpík, a szakszervezeti üzemi bizottság elnöke elmondott nekem. A gyáron kívül sok mindenben támogatják alkalmazottjaikat. Tavaly, de tavalyelőtt is 2 700 000 korona kamatmentes kölcsönt fizettek ki szövetkezeti lakást vásárló vagy családi házat épitő alkalmazottaiknak, aminek elsődleges célja az, hogy magukhoz kössék a munkaerőt. Üdüléseket, kirándulásokat szerveznek, beutalókat szereznek, pionirtáborokba küldik a dolgozók gyermekeit. És bőven sorolhatnám a munkaidőn túli gondoskodás konkrétumait. Csakhogy az érdekvédelemnek nemcsak ilyenformán kell megmutatkoznia, hanem mindenekelőtt bent a gyárban, a munkaidő alatt (is). A mindennapok kérdéseiben. A sampontól kezdve a rossz munkaruhaellátáson, minőségi étkezésen, a büfés — és mindenfajta — protekcionizmus megszüntetésén át egészen a zuhanyozókig, a vécékig, sőt, a vécépapírproblémáig. Hogy egy adott javadalmazási rendszer felülvizsgálatának kezdeményezéséről ne is beszéljek! Mert igazából ennek is alulról kellene elindulnia. Mondjuk egy dobozokat gyártó csarnokból. Vagy egy gyárból, amelyben a munkások otthon szeretnének lenni. Ezért is nyugtalanítják őket a rendetlenségek, a hiányosságok, a munkás-önérzetüket megalázó hanyagságok, nemtörődömségek. Például a meleg víz hiánya! Hát otthon van meleg víz. A kibelezett hősugárzó problémája! Otthon fészekmeleg van. A szőrös húscsomók az ételben! Otthon nem teszek ilyet a tányérra. És sorolhatnám a momentumokat, amelyek megakadályozzák, hogy a munkás igazán otthon legyen a gyárjában. Amelyek nemcsak hogy beleférnek a szorosan vett érdekvédelembe, de szerintem ezzel kellene kezdődnie, s egy olaszországi vagy valamilyen látványos akcióban legfeljebb kicsúcsosodnia. Hiszen egy kirándulással, egy szauna- vagy fürdő bérlettel nem lehet kompenzálni a mindennapi bosszúságokat. Mindez állandó, hűséges odafigyelést igényel a szakszervezet részéről. Apropó: a hűség. A jó munkás megbecsülése. Vajon Danis Rozália kapott-e hűségpénzt, ajándéktárgyat, könyvet vagy legalábbis köszönő szavakat a szakszervezettől? Március elsején volt húsz éve. hogy először odaállt a szalaghoz, s leemelte róla az első tonnákat. SZIGETI LÁSZLÓ
