Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1987-02-17 / 8. szám
IPOLY FELÖL HIDES A SZÉL 1. Pusztul a Kubis malom 2. A kék kötény még mindig a viselet része Szálkán 3. Lesz tájház, vagy nem lesz tájház? 4. Ki hordja a szalmát?A boldog meg a boldogtalan — így a szalkaiak 5. Épül az iskola NAGY LÁSZLÓ felvételei nemigen lehetett elbújni. Hatvannégy tavaszán megint meglátogatott bennünket a nagy árvíz, a falu teljesen körül volt kerítve. Gyorsan olvadt a hó, a föld nem bírt semmit a sok vízből magába venni, ezáltal úgy megduzzadt az Ipoly, hogy az erős jégpáncélt felszaggatta. Sajnos, a védelem még most sincs megoldva, mert csak a falu alsó végéig van meg a töltés, alább meg nem. A szőlőhegyek alatt a kiskeszi határig is nagy kiterjedésű ingoványos terület feküdt, az tele volt mindig nádi farkasokkal. Még a múlt század végén is bejártak a faluba, ezért a pitvarban mindenhol készenlétben voltak a farkasgyilkoló szerszámok. Ez az ingovány csak akkor szűnt meg, mikor a szövetkezet a vízvezetéket megcsináltatta. Abban az időben a nép csak az Ipoly vizét itta, ez ment a háború végéig, még utána is voltak kevesen, akik innen hordták, pedig a kút ott volt az udvarban. Én is sokszor nekifeküdtem, az Ipolynak és teleszívtam magam belőle, és olyankor mindig jobban éreztem magamat. Sok különbség volt a két víz között, az Ipoly vize nem állott meg, azzal jobban bírták a munkát. A másik hiba az, hogy a kútvíz nálunk nagyon köves tartalmú, ami különösen a vesebetegeknek nem jó. Nagyon kár, hogy ennyire elszennyesednek a folyók vizei, pedig tudtommal még az Ipoly vize a legtisztább. Na aztán ott volt a háromhajlású gyönyörű vashíd, az én gyermekkorom egyik Eldorádója, aminek én azt hiszem, minden darab vasát megfogtam. Hol a tetején szaladtam végig, vagy alul, a talpazatán a levegőben lógva kézen tornáztam át magamat. Ezt is elpusztította a háború, épült helyette új, de ez már nem az én hidam, először is: csak kéthajlásos és nincs meg az a teherbírása. Az enyém egy igazán kipróbált híd volt, vásárok alkalmával egész gulyákat hajtottak át rajta az Alföldről, és hányszor mentek át rajta a nehéz gőzekét húzó kazánok! A szálkái népnek nagyon rossz szokás volt itt, a vagyonért volt az örök harc, a felvég állandó harcban állt pz alvéggel; sok verekedés, gyújtogatás volt még nem olyan rég is. A föld, a vagyon miatt nőtt ki a nép között az egyet nem értés. Például itt volt a jó alkalom, mikor Ipolypásztónak (Pastovce) vezették a vasutat, akkor azt tulajdonképpen a szálkái határon akarták vezetni, de az akkori nép nem engedte. Nagy butaság volt, mert nem gondoltak a jövőre, hogy munkaalkalmat teremtsenek a községben; mert úgy látszik, most sem érdeke senkinek, hogy Szálkán valami munkalehetőség legyen. Több esetben is elkezdtek itt téglát égetni és minden egyes alkalommal kudarcba fulladt, legutoljára ötvenkilencben. Ez csak a vezetőség hibájából történhetett, pedig a téglának való anyag nagyon jó, a megállapítás szerint elsőrendű cserépnek is megfelelne. Azt, hogy a piacok és a vásárok megszűntek, Szalka nagyon megérezte. A front után a szőlő húzott ki bennünket a bajból, az itteni nép akár emlékművet is állíthatna a szőlőnek, olyan sokat segített rajta. A háború előtt és után a lakosság száma úgy ezernyolcszáz körül mozgott, de a mai Szálkán élők száma alig éri el az ezerháromszázat. Viszont a lakások száma sokat emelkedett, régen úgy négyszázig voltak a házszámok de nagyon sok portán három-négy család is lakott." mm Pont a falu közepén állunk meg. Bármelyik kisvároskánknak dicséretére válnék a szálkái főtér, közepén a kiterjedt parkkal a szétágazó széles úttal, gyújtópontjában a szögletes vendéglő; köröskörül a fűszerüzlet, a cipőbolt, az iskola meg minden hivatalos intézmény. Nincs rajtunk semmi különös, ellenkezőleg; mégis, ahogyan vonulunk a zimankóban, libbennek a függönyök, az öregasszonyok kinéznek az udvarokból és várják, hova is megyünk. Terjedelmesebb felhők érkeznek, sűrűbbek és vastagok: a nap eltűnik a láthatárról. Határfaluban vagyunk. „Nem idevalósi vagyok, de annyit eddig is megtapasztaltam, hogy nehéz a szalkaiakkal. Nagyon nehéz — mondja a nemzeti bizottság titkára, Jindrusák József. — A régi dolgokról nem sokat tudok, de mondjam csak azt, hogy itt a szövetkezet hatvanban alakult meg?! S a nagy többség inkább elment föl Banská Bystricába, Brnóba dolgozni, de nem lépett be?! Ma is, minden hétfőn indulnak a buszok, s pénteken jönnek csak meg ... Aztán, ugye, a fiatalok mennek el: be Stúrovóba, ott van lakás is, munka is; tavaly is úgy tíz család elmehetett. Persze, nem akarjuk hogy a fiatalok elszaladjanak, ezért felmérettük a kerteket, s lett így vagy hatvan parcella. Mivel senki nem adja oda szívesen a kertjét, ezért a gyerekeket győznénk meg, hogy építkezzenek. Csak előbb is gondolkodhatott volna ezen a vezetőség, én még csak második éve dolgozom itt. Sok a lemaradás... Itt van aztán az iskola! Az óvoda az szép, az ötéves. De az iskola a legrosszabb állagú a járásban. Épül azonban már az új, az hárompavilonos lesz, tornateremmel, s talán-talán az új tanévet már ott kezdik a gyerekek. Persze, határidőre, április elsejére nem készül el, de mi nem késik?! A másik baj, hogy nincsen kultúrház, így szervezeti élet sem nagyon van, habár a Csemadok példaadóan működik. Erre már csak kilencven után kerül sor, most a testnevelési központot kezdtük el építeni, önerőből. Nagyon szépek a tervrajzok, lesz majd itt új szolgáltatások háza, új üzletközpont; úgy kétezerig! Az iskola után elsőként a pékséget szeretnénk felhúzni, s majd sorra kerül a többi is. Mert az ellátás sem megfelelő. A lakosok bennünket ütnek, mi meg a Jednotát, de az az igazság, hogy az üzleti szellem körül vannak a hibák. Kelletlenek, tessék-lássék eladók a mieink. De ember meg nem akad, aki átvenné a főnökséget. Most is, hogy a fűszerüzletben lemond a boltvezető, senki nem jelentkezett a helyére ... A vizünk sem megfelelő, a kutakban talajvíz van, annyira agresszív, hogy háromévenként cserélni kell a radiátorokat. Megoldás nem is ígérkezik. Ha elkészül a vízlépcsőrendszer, a becslések szerint úgy másfél méterrel emelkedni fog az Ipoly. Rajtunk ez nem segít, ugyanaz a víz van itt lenn is, mint fenn. Csináltunk furatot az iskolában, s ott megmutatkozott. Nézze, a legnagyobb hátrány, hogy meszsze vagyunk a járásszékhelytől. Mást sem csinálok, mint utazgatok le s föl .. Beékelődve az utcaképbe áll a még kilencszáznégyben épített iskola; homlokzata, tekintélyes kinézése az akkori masszív épí tésmód nyomait viseli. A háborúig még az apácák tanítottak benne. Benn a lépcsőkön, folyosókon ordít a hideg, innen nézve már sokkal hitványabb; foltokban potyog a vakolat, az osztályokban behemót vaskályhák, amelyek mellett a közel ülök izzadnak, az utolsók meg vacognak. — Kétszáznegyven tanulónk van — mondja az igazgató, Czibulya Vidor, aki két éve igazgatja az iskolát. Kiskesziről és Bajtárói (Bajtava) iskolázzuk még be a gyerekeket, mivel itt nem férünk el, ott is vannak kihelyezett osztályaink. Azokban jók a körülmények, de nálunk, láthatja! Naponta azzal jövök, van-e víz, rendben van-e minden. De most (nős)
