Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1987-02-17 / 8. szám
IPOLY FELŐL már minden rendben lesz, miénk lesz a járás legmodernebb iskolája. ^ — Jaj, kedveskéim, Szalka, az egy külön Galícia — mondja egy viseletes öreg néne az utcán. — Minden megáll a határán, gáz, víz, be semmi nem jön. Ne azt nézze, ki mit mond, milyen pozícióból mondja, azt! Mert csak a magáét hajtogatja mindegyik! Szálkán vezető tisztségben ezidáig csak idegenek voltak. S ez a nép jobban szereti a magáéit! A Severin-időszak alatt épült minden, vendéglő, óvoda, az új posta, minden. Igaz, ö is megtalálta a számítását, de rajtunk is segített. Iskolának meg kultúrháznak itt már rég kellene lenni! A tervekben benne volt, csak vagy a pénz tűnt el, vagy máshol épült fel. Szívügye ez idáig senkinek nem volt. Milyen falu az, ahol a boltosok olyan csúnyán beszélhetnek, mint ezek itt, ni! A Manyika, ő volt az üzletes! De menjen csak, nézzen be a szövetkezetbe is! „Nehezen ment mindig a szálkái szövetkezet, még a társulás után is — mondja Szöcs Béla, a föagronómus. — Mióta az új elnök van, csak azóta megy jobban. így is jó pár évvel le vagyunk a környékbeli szövetkezetekhez képest maradva. Nem voltak tehénistállóink, sertéshizlaldáink, ezt mind most építettük meg. Az elnökünk azt mondja, segít a falunak, ha hazajönnek dolgozni a szalkaiak. Megtörhetne már a makacsságuk! Meg mi nem dolgozhatunk a falu vezetősége helyett! Tavasszal elkezdjük építeni a szövetkezeti lakásokat a falu végén. Ami az erőnkből telik, abban segítünk, de nekünk is sok még a be pótolnivalónk. Hogy a tagság hány százaléka szálkái? Hatvanhétben egyesült a három falu, Kiskeszi és Leléd (Lela). Itt van, negyven százaléka!" 3. „Hatvankettőben kerültünk ide a férjemmel, ö szintén itt tanít — mondja Botlík Jolán. — Rövid ideig itt laktunk a kaszárnyában, de most már régen benn vagyunk Stúrovóban. Onnan ingázunk .. . Szerveztünk mindjárt a legelején egy Petöfi-estet, mindenki, a kollégák, azt mondták, minek, a szalkaiakat nem érdekli a kultúra. S csak úgy tódult a nép! Mikor még idejöttem, akkor Szálkán még népviseletben ültek a padokban a gyerekek. Megtetszett nagyon a viselet, kérdezgettem az öregeket, hogy s mint volt régen, a szokásokat, hagyományokat leírtam, megalakítottuk a folklórcsoportot, az énekkart, a színjátszócsoportot, s működik azóta is. Hol próbáltunk? A házaknál, itt-ott, a régi igazgató nem engedte itt az iskolában, de most már itt próbálunk. Ott vagyunk Zselizen, a Tavaszi szél... versenyein; az öregek között rangot jelent a Csemadok-tagság! Büszkék rá. Az iskolának is van énekkara, tánccsoportja, utánpótlás még kerülne, csak kultúrház nincs. Hely nincs, ahol összejöhetnénk! Ott van a tájház is! A régit lebontották, most a holmik össze-vissza hevernek, pedig micsoda örömmel hordták az emberek. Rengeteg kincs hever még itt a padlásokon, (nŐ6) HIDEG A SZÉL szekrényekben; s hogy még mennyit elégettek, eltüzeltek! A régi ingeket, vászongatyákat hordták ide rongygyüjtéskor a gyerekek ; némely helyen még most is felállítják a szátvát. Híresek voltak a szálkái takácsok valamikor... Most tehát nincs házunk, vagyis van, de a két testvér, akié a ház, haragszik, nem tudnak megegyezni. Pedig talán mégis érdekekről van itt szó! Ha a nemzeti bizottság odahatna a tekintélyével, biztosan megegyeznének." — Csak az a baj, — mondja a viseletes öreg néne az utcán —, hogy most is sportközpont épül. Mert választani lehetett, vagy a kultúrház, vagy a sportközpont. S úgy intéződött a dolog, hogy a sportközpontra van lehetőség. Pedig a szálkái sportszervezet milliókkal gazdálkodott, igaz, hogy már keresik, hova tűnt a pénz! Ezért is, csak jobban megérdemelt volna a kultúra, hogy az ö háza épüljön föl elébb! — Kötötte a főd az embereket — mondja Izrael Terka néni, aki azokat a szép ruhákat varrja az énekkarnak és a folklórcsoportnak a fellépésekre. — Már most nekem se kéne biztosan, de akkor más volt a gondolkodásmód. Házasodni is egymás között házasodtak, azért van annyi sok öreglány a faluban. Aztán mikor megindult a szövetkezetesítés, s bizony nem szép módszerekkel történt, kimentek'a szőlőhegyre az emberek, oszt ott bújdokoltak az agitálok elől. Minő dolog ez! Összetartó volt a nép, hiába hajszoválták, egyik sem akarta aláírni. Nem tudták feledni a sok sértést, ami megesett rajtuk. Aztán hatvanban aláírták a papírt, de csak úgy, hogy nem kell belépniük. Leadták a földet, szeptemberben összeszedték az állatokat, s fölmentek inkább dolgozni minél messzebb. Most mondják meg, így kellett ennek lennie?! Most is annak a levét issza a falu! — Úgy van az, kedvesem — szegődik mellénk ismét a viseletes öreg néne —, egy fát, ha elültetünk, és rosszul fogamzik meg, akkor csak kínlódik, küszködik. Nem vállal itt funkciót szálkái, azt mondják, nem akar, de biztos, hogy azt kérték, akit kellene?! S akik eddig előre vitték a falut, ha már nem bírják, beáll helyettük majd valaki? Mert hiába építenének itt a tanítóknak lakásokat, nem jönne le beléjük lakni egyik sem. Meg aztán, nagyon konok az itteni nép! S megy, viszi magával a januári fagyot, a csikorgó hideget. Közben összeszűkül az ég, és odafönn, a súlyosan vonuló fellegek mögül olykor előbukkan a nap ábrázata 4. Másnap hullani kezd a hó, nagy pelyhekben esik, a szél forgókat kavar benne, befödi a falut, leteríti a házakat, kerteket, piramissá változtatja a kerítések oszlopait, jégpáncélt von az Ipoly fölé. Eltemeti a Kubis malmot is, hóbuckákat rak az oldalához, csak csupasz falai merednek ki a roppant fehérségből. Igaza van a szélnek; minek is áll ott, nem szolgál már senkit és semmit. Miért is áll ott? NAGYVENDÉGI ÉVA Mindennapi bosszúságaink Hát ezekből bizony van elég. A hivatalokban, az utcán, az üzletekben lépten-nyomon bosszankodunk. Erről tanúskodnak az alábbi levelek is. Mire való az irányítószám ? Ezt kellett kérdeznem — igaz csak magamtól —, amikor kézhez kaptam a levelet. Mert azon irányítószámmal ellátott pontos cím szerepelt, mégis máshol, más postán kötött ki. Ezt az a posta bélyegzője igazolta, ahonnan aztán hozzám küldték a levelet. Persze közben napok teltek el, a levél ugyancsak alapos késéssel érkezett hozzám. És nem csak ez a küldemény, hanem egy másik is, amellyel ugyanez volt a helyzet. Amikor bevezették a postai irányítószámot, azt mondták, ezzel ugyan igényesebbé válik a levélíró munkája, de gyorsabban, pontosabban érkezik majd meg a levél. Azóta eltelt néhány év s a tapasztalatok szerint az irányítószámok sok esetben bonyolítják és nem könnyítik a postások munkáját. Vagy éppen ök maguk a bonyodalmak okozói? JÓZSA MÁRIA Lucska (Lúcka) Hová való a szemét? Megyek az utcán, s közben egy kis papírdarabkát szorongatok a kezemben, keresem a szemetesládát, ahová be tudnám dobni. Láda nincs, de annál több az utcán a szemét, minden formában. Amikor végre találok egyet, szomorúan állapítom meg, hogy félig üres. Vajon miért? Miért a földre dobják az emberek a szemetet és nem oda, ahová való, a szemetesládába. Miért vagyunk közömbösek — hanyagok, rendetlenek —, ha az utca, környezetünk tisztaságáról van szó? Miért nem figyelmeztetjük polgártársunkat arra, hogy a tisztaság, a rend fenntartása mindnyájunk kötelessége? Miért nem szolgálunk személyes példával, mint az alábbi esetben is: A vasúti állomáson várakoztunk, amikor elhaladt mellettünk egy vasutas. Utána néztem, s látom, hogy lehajol egy üres gyufásdobozért, amelyet a korlátnak támaszkodó két fiatalember dobott oda. Felvette és udvariasan odaszólt nekik: a szemétkosárba tartozik ez, nem a virág tövéhez! Majd átnyújtotta nekik a gyufásdobozt. Az egyik fiatalember utána nyúlt és kicsit restelkedve dobta be a mellettük lévő szemétkosárba. A vasutas még siettében visszaszólt: előfordul, hogy tévedésből máshová dobjuk a szemetet, de ezt a tévedésünket valakinek helyre is kell hozni! Erről nem szabad megfeledkezni. Tovább ment, és én úgy éreztem, ez a két fiatalember legközelebb megnézi, hová dobja a szemetet... Ilyen tapintatos figyelmeztető példákra gyakrabban lenne szükség. Pátffy Irén Dunaszerdahely (Dunajská Streda) Kire mi tartozik? Dolgom végeztével egy kis pihenésre, csöndre vágyva — amíg megérkezik az autóbuszom — beültem a safárikovói cukrászdába. Nos, kaptam én itt mindent, csak nyugalmat nem. Mert ez a hely az, ahol mindent meg lehet beszélni. Mégpedig úgy, hogy arról lehetőleg minden vendég tudjon. Mint ahogyan azt az a negyven év körüli elegáns fiatal hölgy is tette, aki saját problémáival elárasztotta a cukrászda vendégeit. Volt ott a hátgerincfájdalomtól a pedikűrig minden. Mivel más választásom nem volt, a kávé mellé „desszertként" ezt kellett megemésztenem. Türelmem fogytán aztan kénytelen voltam odaszólni, hogy panaszaival inkább rendelőbe menjen, ne a cukrászdába, mert ott lehet, hogy tudnak rajta segíteni, de itt mi betegszünk meg tőle. Erre sértődötten felállt, és melegen ajánlotta, hogy én látogassak el a klinikára, úgy látja, nekem van rá nagyobb szükségem! Nos, én azóta is azon gondolkodom, vajon nem volt-e valóban igaza ? Ott legalább csend van — igaz, a kávét mellőznöm kellene! B. Imrecze Mária Hubó (Hubovo) Csalódás Egy rendezvényen a sok ismeretlen arc között végre felfedezek egy ismerőst is. Örömmel tölt el, hogy húsz év óta nem látott tanítóm mosolyog rám. Kedvesen közeledik hozzám, számomra még az is hízelgő, hogy úgy emlékszik rám, mint a neveletlen, nagyszájú diákjára. Alig beszélünk tíz percig, amikor óriási csalódás ér. Mélyen tisztelt és nagyra becsült egykori tanítóm bizalmaskodni kezd velem, sőt még messzebbre is elmenne ... Előbb azt hittem, rosszul hallok, félre értem, de kiderült, az ajánlat egyértelmű. Meglepetésemben makogtam valamit a hűségről, családanyai kötelességeimről — arra már nem futotta erőmből, hogy szemtelen viselkedését kikérjem magamnak. De a kérdés azóta is nyugtalanít: Az ilyen tanítónak helye van-e a katedrán? Hovan Mária Zseliz (Zeliezovce)
