Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1987-11-10 / 46. szám
<?>oc,i>v Reggel felé elaludt valahogy, először történt meg. hogy nem ö indította munkába a férjét, amikor pedig felébredt, elhatározta, hogy átmegy Nataljához. Elvégre nemcsak a göncök megtárgyalásából áll a barátság. Nágya nagyon számított, ha nem is Natalja tanácsára — mit lehet itt tanácsolni? —, legalább az együttérzésére s talán némi segítségre, ha esetleg mégis úgy dönt, hogy valamit elmond Szergej Alekszejevicsnek. És maga ment el Nataljához. amivel azt csak gyanakvásra késztette: az íratlan és igencsak betartott etikett azt kívánta, hogy az üzemvezető felesége menjen a gyárigazgató feleségéhez, hiszen a gyárban tucatszámra vannak olyan vezetők, mint az ö férje. És Natalja azonnal elkezdett kotkodácsolni, fecsegni, rohant kávét főzni, sőt még a különleges vendégek számára tartogatott konyakot is elővette. — Tudod. Nágyenka. amikor a párom egyszerű, váltott műszakban dolgozó mérnök volt, alig tudtunk kijönni a fizetésből, de jutott időnk hangversenyre is, olvasásra is és vendégekre is. Természetesen nem akarom összehasonlítani a helyzetünket, semmiképpen sem akarom, de ti valahogy találtok rá időt, hozzátok járnak vendégek ... Ebből a bevezetőből kiderült, hogy Natalja észrevette Igor Antonovics megjelenését, és ég a kíváncsiságtól. De Nágya nem fogta fel a felfokozott kíváncsiságot, szó szerint vette a mondottakat, és azt a kívánságot érezte ki belőle, hogy Natalja meg akarja érteni zavarát, együtt érez vele, segíteni akar, és azonnal elkezdte mesélni, mennyire meg volt lepve, amikor a Moszkvából érkezett küldöttben ifjúkora tanúját ismerte fel. — Volt köztetek valami, igen, volt? — kérdezte gyorsan Natalja. — Jaj, megértelek, nagyon is megértelek! És hosszú ideig tartott? Ez szörnyű, igazán szörnyül S mi volt, a vőlegényed volt, vagy csak úgy együtt voltatok? Tudod, mostanság az ilyesmi mindennapos dolog. Itt van az én unokanövérem ... Nágya nem is Natalja hangjára, hanem a tekintetére figyelt föl: átható, szúrós volt ez a tekintet, amely a türelmetlen kíváncsiságon kívül semmit sem fejezett ki. Esetleg még valamit — talán diadalt. Nem volt valami okos nő ez a Nataska, s már majd kitörte a frász a szenzációtól, attól a ténytől, hogy ettől a pillanattól bizalmi személy lett, az igazgató feleségének legközelebbi barátnője és bizalmasa. Valósággal elállt a lélegzete azokra a lehetőségekre gondolva, amelyeket ez az intim bizalmasság ígért. — Egy volt fiúnkkal találkozni a mi helyzetünkben, Nágyenka — valóságos rémálom. Rémálom, Nágyenka, nagyon jól megértelek, nekem is van ... — Micsoda? — kérdezte tompán és nehezen Nagyezsda. — Miféle fiú, miféle rémálom? — Felállt, az ajtó felé indult, már a kilincset fogva visszafordult, és jelentőségteljesen azt mondta: — Az a szerencséd, hogy Szergej Alekszejevics nem hallotta a célzásaidat. Mert ha meghallja ... Bármennyire nehéz helyzetben volt is, nem állt jogában, hogy a gyár igazgatójának szolgálati és emberi tekintélyét kiszolgáltassa a szomszédasszonyok fecsegésének. Ez elképzelhetetlen, megengedhetetlen volt, és Nágya áldotta a sorsot, hogy még idejében észbe kapott, amikor meglátta Natalja szárazon csillogó szemét, és szidta magát, hogy elveszítette a fejét, és csak csoda folytán nem fecsegte ki, amit senkinek, egyetlen léleknek sem szabad tudnia. S arra is rájött, hogy egyedül maradt, az egész gyári telepen nincs egyetlen ember, akitől tanácsot kérhetne, akivel megoszthatná a gondjait, s végezetül jól kisírhatná magát. Jeges hideg markolt a szivébe ettől a felfedezéstől, de ekkor az isteni szépségű Heléna, akinek a nevét mostohalánya viseli, azt súgta neki: „És Lenka? Az apja kedvence, az okos Lenka ..Mindez azalatt fordult meg a fejében, - amíg a lépcsőfordulón átment. Ahogy eszébe jutott, világosságot és megnyugvást hozott: Lenka! És Nágya abban a biztos reményben nyitotta ki az ajtót, hogy végre megtalálta a mentőkötelet. És Lenka még otthon volt: nyitott retikülje ott hevert a tükör alatt. Nágya ezt jó jelnek vette, és szinte vidáman, majdnem úgy, mint egy nappal azelőtt, kiáltotta: — Lenka! — Nem megy ki a fejemből az a kávézóban látott pasas! — kiáltotta azonnal Lenka, és megjelent a szobája ajtajában. — ízléstelen fővárosi alak; szerinted is? Szó szerint végigtapogatott a szemével, te meg ... Talán régebbről ismer? — Nem, dehogy — tagadta le gyorsan Nágya, ismét a kiúttalanság jeges hidegét érezve. — Apád ismerőse ... — És elhallgatott, mert nem akarta Lenka gondolatait életének moszkvai szakaszára terelni. De Lenka nem vette észre a megtorpanást: ő leleplezte az illetőt, és nagyon meg volt elégedve saját elvi álláspontjával. — Visszataszító képe van, legszívesebben lekentem volna neki egyet. Az ilyeneket egyből helyre kell tenni, te meg pezsgőt ittál vele. És hol? A kávézóban, ahol mindenki ismeri apát! — Igen, igen — suttogta letörten Nágya. — Teljesen igazad van, rosszul viselkedtem, én... — Ne haragudj! —■ mondta gyöngéden Lenka, és homlokát a Nágya vállához dugta. — Igazán ne haragudj. Nem akartalak megbántani, de én itt nőttem fel, és tudom, mennyire szeretik itt a pletykát, márpedig nekem nagyon fontos apa hírneve. Rohanok órára. — Megcsókolta Nágyát, felkapta a táskáját. — De biztos, hogy undorító az az alak! És vihart kavarva az előszobában, valóban elrohant, Nagyezsda pedig egy székre rogyott, és először annak az átkozott huszonnégy órának a során hangosan felzokogott. „Mit csináljak? Mit csináljak? Ugyan mit csináljak? — suttogta panaszosan, miközben homlokát a tükör polírozott, hideg asztalán húzogatta. — Úristen, ha imádkozni tudnék. Amit akarsz, végy el. Uram, csak ments meg, ments meg. ments meg engem!..." A nagyszobában hangosan egyet ütött az óra, félórát jelezvén, s Nágya azonnal magához tért. Ijedten nézett kvarcórájára, amelyet a férjétől kapott a születésnapjára. Pontosan fél tizenkettő volt, és Nagyezsda nyomban megfeledkezett a könyvekről és imákról, rohant megmosni és rendbe szedni az arcát. Valósággal belerohant a szálloda halijába, úgy rohant, ahogy csak bírt. A liftet nem találta lenn, és alig érintve lábával a lépcsőt, felrohant a harmadik emeletre. És kopogtatás nélkül kivágta Goga szobájának ajtaját. — Illetlenül pontos vagy, és gyönyörű, mint mindig — mosolygott Igor Antonovics. Ingben volt, nyakkendő nélkül és forralóval vizet melegített egy zománcos csészében. Az asztalon egy doboz moszkvai desszert, egy üveg száraz bor meg két pohár. „Várt — Nágya egy pillanat alatt átlátta a helyzetet. — Türelmetlen vagy, Goga ? Na jól van, bár undorító, de majd kivágjuk magunkat.. — Helyezd magad kényelembe, főzök egy teát. Egy kiküldetésben lévő szerény vendéglátása. „Számolunk — ismételte meg magában Nágya dühösen. — Majd az ágyból szépen felhívod Szergejt és megmondod neki, hogy semmit sem akarsz tőle." Minden rendben van, a banalitásig undorító az egész, s még jó. hogy tudat alatt ezt a lehetőséget is számításba vette. A ruha magától a lábához hullott, csak le kellett húzni a cipzárt. Kombinét sohasem hordott, még a legkeményebb fagyban sem; amikor Goga megfordult, az asszony remegő térddel a szoba közepén állt, és szokatlanul sietősen a melltartóját próbálta kikapcsolni. Amikor tekintete találkozott a férfiéval, elmosolyodott, megpróbálta újraéleszteni egykori vonzó nemtörődömségét, de a mosolya olyan élettelenre sikerült, mint egy kirakati bábué. — Gyere, segíts már! — mondta a lehető legelszántabban, de kissé hamis hangon. — Vagy már elfelejtetted, hogy kell egy nőt levetkőztetni ? — Hogy te milyen szép vagy, te boszorkány! — sóhajtott föl cseppet sem vidáman Goga. — Annyira kellesz, hogy egy pillanat, s a lábam magától elindul feléd. És ha megoldanám az egyéni problémáimat... Eh, mit beszélek! Öltözz fel! De azonnal! Az ablak felé fordult, rágyújtott, de egész feszült háta magába szívta, magába itta ezt a félig öltözetlen asszonyt; még a vállát is felhúzta. De nem fordult meg, bár Nágya SZILVA JÓZSEF rajza
