Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1987-11-10 / 46. szám

<?>oc,i>v Reggel felé elaludt valahogy, először tör­tént meg. hogy nem ö indította munkába a férjét, amikor pedig felébredt, elhatározta, hogy átmegy Nataljához. Elvégre nemcsak a göncök megtárgyalásából áll a barátság. Ná­­gya nagyon számított, ha nem is Natalja tanácsára — mit lehet itt tanácsolni? —, legalább az együttérzésére s talán némi segítségre, ha esetleg mégis úgy dönt, hogy valamit elmond Szergej Alekszejevicsnek. És maga ment el Nataljához. amivel azt csak gyanakvásra késztette: az íratlan és igencsak betartott etikett azt kívánta, hogy az üzem­vezető felesége menjen a gyárigazgató fele­ségéhez, hiszen a gyárban tucatszámra van­nak olyan vezetők, mint az ö férje. És Natalja azonnal elkezdett kotkodácsolni, fecsegni, rohant kávét főzni, sőt még a különleges vendégek számára tartogatott konyakot is elővette. — Tudod. Nágyenka. amikor a párom egyszerű, váltott műszakban dolgozó mér­nök volt, alig tudtunk kijönni a fizetésből, de jutott időnk hangversenyre is, olvasásra is és vendégekre is. Természetesen nem akarom összehasonlítani a helyzetünket, semmikép­pen sem akarom, de ti valahogy találtok rá időt, hozzátok járnak vendégek ... Ebből a bevezetőből kiderült, hogy Natalja észrevette Igor Antonovics megjelenését, és ég a kíváncsiságtól. De Nágya nem fogta fel a felfokozott kíváncsiságot, szó szerint vette a mondottakat, és azt a kívánságot érezte ki belőle, hogy Natalja meg akarja érteni zava­rát, együtt érez vele, segíteni akar, és azon­nal elkezdte mesélni, mennyire meg volt lepve, amikor a Moszkvából érkezett küldött­ben ifjúkora tanúját ismerte fel. — Volt köztetek valami, igen, volt? — kérdezte gyorsan Natalja. — Jaj, megértelek, nagyon is megértelek! És hosszú ideig tar­tott? Ez szörnyű, igazán szörnyül S mi volt, a vőlegényed volt, vagy csak úgy együtt volta­tok? Tudod, mostanság az ilyesmi minden­napos dolog. Itt van az én unokanövérem ... Nágya nem is Natalja hangjára, hanem a tekintetére figyelt föl: átható, szúrós volt ez a tekintet, amely a türelmetlen kíváncsiságon kívül semmit sem fejezett ki. Esetleg még valamit — talán diadalt. Nem volt valami okos nő ez a Nataska, s már majd kitörte a frász a szenzációtól, attól a ténytől, hogy ettől a pillanattól bizalmi személy lett, az igazgató feleségének legközelebbi barátnője és bizalmasa. Valósággal elállt a lélegzete azokra a lehetőségekre gondolva, amelyeket ez az intim bizalmasság ígért. — Egy volt fiúnkkal találkozni a mi helyze­tünkben, Nágyenka — valóságos rémálom. Rémálom, Nágyenka, nagyon jól megértelek, nekem is van ... — Micsoda? — kérdezte tompán és ne­hezen Nagyezsda. — Miféle fiú, miféle rémá­lom? — Felállt, az ajtó felé indult, már a kilincset fogva visszafordult, és jelentőség­teljesen azt mondta: — Az a szerencséd, hogy Szergej Alekszejevics nem hallotta a célzásaidat. Mert ha meghallja ... Bármennyire nehéz helyzetben volt is, nem állt jogában, hogy a gyár igazgatójának szol­gálati és emberi tekintélyét kiszolgáltassa a szomszédasszonyok fecsegésének. Ez elkép­zelhetetlen, megengedhetetlen volt, és Ná­gya áldotta a sorsot, hogy még idejében észbe kapott, amikor meglátta Natalja szára­zon csillogó szemét, és szidta magát, hogy elveszítette a fejét, és csak csoda folytán nem fecsegte ki, amit senkinek, egyetlen léleknek sem szabad tudnia. S arra is rájött, hogy egyedül maradt, az egész gyári telepen nincs egyetlen ember, akitől tanácsot kér­hetne, akivel megoszthatná a gondjait, s végezetül jól kisírhatná magát. Jeges hideg markolt a szivébe ettől a felfedezéstől, de ekkor az isteni szépségű Heléna, akinek a nevét mostohalánya viseli, azt súgta neki: „És Lenka? Az apja kedvence, az okos Len­ka ..Mindez azalatt fordult meg a fejében, - amíg a lépcsőfordulón átment. Ahogy eszé­be jutott, világosságot és megnyugvást ho­zott: Lenka! És Nágya abban a biztos re­ményben nyitotta ki az ajtót, hogy végre megtalálta a mentőkötelet. És Lenka még otthon volt: nyitott retikülje ott hevert a tükör alatt. Nágya ezt jó jelnek vette, és szinte vidáman, majdnem úgy, mint egy nappal azelőtt, kiáltotta: — Lenka! — Nem megy ki a fejemből az a kávézó­ban látott pasas! — kiáltotta azonnal Lenka, és megjelent a szobája ajtajában. — ízléste­len fővárosi alak; szerinted is? Szó szerint végigtapogatott a szemével, te meg ... Ta­lán régebbről ismer? — Nem, dehogy — tagadta le gyorsan Nágya, ismét a kiúttalanság jeges hidegét érezve. — Apád ismerőse ... — És elhallga­tott, mert nem akarta Lenka gondolatait életének moszkvai szakaszára terelni. De Lenka nem vette észre a megtorpanást: ő leleplezte az illetőt, és nagyon meg volt elégedve saját elvi álláspontjával. — Visszataszító képe van, legszívesebben lekentem volna neki egyet. Az ilyeneket egy­ből helyre kell tenni, te meg pezsgőt ittál vele. És hol? A kávézóban, ahol mindenki ismeri apát! — Igen, igen — suttogta letörten Nágya. — Teljesen igazad van, rosszul viselkedtem, én... — Ne haragudj! —■ mondta gyöngéden Lenka, és homlokát a Nágya vállához dugta. — Igazán ne haragudj. Nem akartalak meg­bántani, de én itt nőttem fel, és tudom, mennyire szeretik itt a pletykát, márpedig nekem nagyon fontos apa hírneve. Rohanok órára. — Megcsókolta Nágyát, felkapta a táskáját. — De biztos, hogy undorító az az alak! És vihart kavarva az előszobában, valóban elrohant, Nagyezsda pedig egy székre ro­gyott, és először annak az átkozott huszon­négy órának a során hangosan felzokogott. „Mit csináljak? Mit csináljak? Ugyan mit csináljak? — suttogta panaszosan, miközben homlokát a tükör polírozott, hideg asztalán húzogatta. — Úristen, ha imádkozni tudnék. Amit akarsz, végy el. Uram, csak ments meg, ments meg. ments meg engem!..." A nagyszobában hangosan egyet ütött az óra, félórát jelezvén, s Nágya azonnal magá­hoz tért. Ijedten nézett kvarcórájára, amelyet a férjétől kapott a születésnapjára. Pontosan fél tizenkettő volt, és Nagyezsda nyomban megfeledkezett a könyvekről és imákról, ro­hant megmosni és rendbe szedni az arcát. Valósággal belerohant a szálloda halijába, úgy rohant, ahogy csak bírt. A liftet nem találta lenn, és alig érintve lábával a lépcsőt, felrohant a harmadik emeletre. És kopogta­tás nélkül kivágta Goga szobájának ajtaját. — Illetlenül pontos vagy, és gyönyörű, mint mindig — mosolygott Igor Antonovics. Ingben volt, nyakkendő nélkül és forralóval vizet melegített egy zománcos csészében. Az asztalon egy doboz moszkvai desszert, egy üveg száraz bor meg két pohár. „Várt — Nágya egy pillanat alatt átlátta a helyzetet. — Türelmetlen vagy, Goga ? Na jól van, bár undorító, de majd kivágjuk magunkat.. — Helyezd magad kényelembe, főzök egy teát. Egy kiküldetésben lévő szerény vendég­látása. „Számolunk — ismételte meg magában Nágya dühösen. — Majd az ágyból szépen felhívod Szergejt és megmondod neki, hogy semmit sem akarsz tőle." Minden rendben van, a banalitásig undorító az egész, s még jó. hogy tudat alatt ezt a lehetőséget is számításba vette. A ruha magától a lábához hullott, csak le kellett húzni a cipzárt. Kom­­binét sohasem hordott, még a legkemé­nyebb fagyban sem; amikor Goga megfor­dult, az asszony remegő térddel a szoba közepén állt, és szokatlanul sietősen a mell­tartóját próbálta kikapcsolni. Amikor tekinte­te találkozott a férfiéval, elmosolyodott, megpróbálta újraéleszteni egykori vonzó nemtörődömségét, de a mosolya olyan élet­telenre sikerült, mint egy kirakati bábué. — Gyere, segíts már! — mondta a lehető legelszántabban, de kissé hamis hangon. — Vagy már elfelejtetted, hogy kell egy nőt levetkőztetni ? — Hogy te milyen szép vagy, te boszor­kány! — sóhajtott föl cseppet sem vidáman Goga. — Annyira kellesz, hogy egy pillanat, s a lábam magától elindul feléd. És ha megol­danám az egyéni problémáimat... Eh, mit beszélek! Öltözz fel! De azonnal! Az ablak felé fordult, rágyújtott, de egész feszült háta magába szívta, magába itta ezt a félig öltözetlen asszonyt; még a vállát is felhúzta. De nem fordult meg, bár Nágya SZILVA JÓZSEF rajza

Next

/
Oldalképek
Tartalom