Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1987-11-10 / 46. szám
Négyszemközt „K. É." jeligére „ Házasságunk kezdetén férjem nem volt alkoholista. Munkahelyi környezete és a gyenge akarata juttatta idáig. Az elmúlt négy évben sokszor fogadkozott. hogy abbahagyja, leszokik, de sajnos, eddig még mindig visszaesett. Mostanában nagyon ritkán józan, már a munkából részegen jön haza, és egy szót se lehet neki szólni. A jelleme teljesen tönkrement, kötekedő, gyakran verekszik, idegileg is gyönge, fáradt. És takargatja az állapotát bár én már egy szóval sem említem neki. De ö már a fába is beleköt. Négyéves kislányunk egyenest retteg, amikor jön az apja. Sajnos hallani se akar arról, hogy kezeltesse magát, pedig már a szervezete is leromlott állapotban van. Gyakran fáj a gyomra, a feje, hasmenés és orrvérzés kínozza. Néhányszor már a rendőrséghez kellett fordulnom segítségért, ott azonban mindig azt mondják, hogy ez családi ügy. Idős szüléimhez is elköltöztem párszor, de az se megoldás, mert akkor meg őket háborgatja a férjem, és fenyegetőzik. Nem akarom mások életét is megkeseríteni, így csendben szenvedek. A szívem teljesen tönkre van, az idegeim is, és teljesen tanácstalan vagyok." Tisztelt asszonyom! Nem hiszem, hogy az önök helyzetében még van min töprengeni, volna mit fontolgatni. Férje beteg — az alkoholizmusnak az a foka, amelyet leírt, már súlyos állapotra utal —, tehát mindenképpen orvosi kezelésre szorul. Mégpedig a lehető legsürgősebben. A további teendőkről a szakember kellő részletességgel tájékoztatja önöket. Ha már a rendőrségen is járt több alkalommal, akkor bizonyára kellően tájékozott az ügy intézésének mikéntjében, tehát afelől, hogy hol kell a járási alkoholelvonó intézetet vagy rendelőt keresnie. Férje szervezete itt kaphatja meg a felépüléséhez elsődlegesen szükséges kezelést, illetve innen utalhatják öt tovább. Mivel, úgy tűnik, férje nem hajlandó önként alávetni magát a kezelésnek, forduljon a nemzeti bizottsághoz, illetve férje munkaadójához, amely elrendelheti a kényszer-elvonókúrát. Férje belátására, önkéntes jobb útra térésére teljesen naiv dolog volna tovább várnia! Üdvözli Kihez forduljunk? „Kérem, segíts/" jeligével olvasónk egészségügyi és munkahelyi problémában kér tanácsot. A szövetkezetben az eddigi poros munkahelyi környezet árt az egészségének, ezért orvosi tanácsra más munkát szeretne végezni. Nem tudja, hogy mitévő legyen, hogy el tud-e majd másutt helyezkedni. Elsősorban a kezelő-, illetve szakorvosa tanácsa és utasítása szerint kell eljárnia és a megfelelő gyógykezelésnek magát alávetnie. Ha az orvosi szakvélemény értelmében az eddigi munkája vagy munkaköre egészségi okokból nem megfelelő, akkor forduljon írásban a szövetkezet vezetőségéhez vagy szociális bizottságához, és kérje, hogy az egészségi állapotának megfelelő más munkára vagy munkakörbe osszák be. Ha ezt a munkaadója üzemeltetési körülményei lehetővé teszik, akkor köteles ennek a kérelmének eleget tenni. Ha ez nem volna lehetséges, akkor munkahelyet kell változtatnia. Ha saját maga nem tudna más megfelelő alkalmazást találni, akkor forduljon a járási nemzeti bizottság munkaerőügyi osztályához, és kérje a munkát keresők jegyzékébe való felvételét. Ott nyilvántartják a megüresedő munkahelyeket, és az egészségi állapotának megfelelő munkahelyet ajánlhatnak. Mint bedolgozó esetleg valamely szövetkezetnél kaphatna munkát, eziránt a járás székhelyén lévő szövetkezeteknél kellene érdeklődnie. Bratislavában a népművészeti és kézimunka-szövetkezeteknek vannak bedolgozó munkásai. Ilyenek pl. az AVA vyrobné druzstvo (Bratislava, Mickiewiczova 14) vagy az AVANA vyrobné druzstvo (Bratislava, Hviezdoslavovo nám. 5 ). pr_ Bertha Géza „Iskola" jeligéjű olvasónknak üzenjük, hogy az érettségi után végezhető szakosító iskoláknak csak nappali tagozatuk van. Azt ajánljuk, forduljon a lakóhelyén működő gimnázium igazgatóságához, amely pontos felvilágosítással szolgálhat a következő tanévben nyíló osztályokról, illetve iskolákról s a továbbtanulási lehetőségekről. Egészségünk védelmében OIBL „A mi jS gyerekünk 9 nem H egészséges" Pszichológusok és orvosok régóta tapasztalják, hogy a szülök gyakran olyan súlyos érzelmi teherként viselik gyerekük vele született (bár esetleg csak a gyerekkor derekán vagy végén jelentkező) betegségét, fogyatékosságát, amit a betegség objektiv terhei nem indokoltak. Érzésük leginkább talán az önvád vagy bűntudat kifejezéssel írható le. Miért van ez? Mert az ember legsajátabb produktuma a gyereke, akiért minden ízében — a génjeitől a modoráig — felelősnek érzi magát a szülő. A szülő dicsősége, ha sikerült, s a szülő kudarca, ha nem. És nincs még egy olyan siker vagy kudarc, amely a szülői — elsősorban az anyai — önértékelést olyan közelről érintené, olyan erősen befolyásolná, mint éppen ez a siker vagy kudarc. A gyerek vele született betegségét tehát a szülő gyakran úgy éli meg, hogy neki csak valami csökkent értékűt sikerült létrehoznia. Ennek az indulatnak egy része a gyerekre áramlik át, majd ebből fakad vele szemben a bűntudat egy része. Másik részét viszont — már sokkal egyszerűbb úton — a gyerek szenvedése kelti. Bármi is a szülői önvád forrása, ez az érzés a gyerek kárpótlására készteti: kényezteti, túlzottan engedékennyé válik a gyerekkel szemben, és saját életét is a betegség köré szervezi. Bármilyen betegségről legyen szó, a gyerek figyelmét a megengedett dolgokra kell irányítani. Ha mozgásában van korlátozva, keresnünk és bátorítanunk kell azokat az elfoglaltságokat, melyekben kevés mozgással — kézügyességgel, szellemi erőfeszítéssel — sikert érhet el. Vehessen részt a család minden olyan tevékenységében, ahol ezekre a készségekre van szükség. Tanítsuk meg, esetleg már kisebb korában, mint más gyereket, az otthoni gépek, készülékek kezelésére. A masinák elindítása minden gyerek számára sikerélmény, hiszen az ö keze nyomán, látszólag az ö ügyessége révén működnek. A saját hatáskörnek ez a kiterjesztése különösen fontos a mozgásában korlátozott gyereknél, akinek hatóköre jóval kisebb a normálisnál. Ugyancsak sikerrel kárpótol a szellemi tevékenység. Vegyünk sok érdekes könyvet a beteg gyerek számára, bátorítsuk és honoráljuk — elismeréssel, dicsérettel — teljesítményét. Mindenképpen hasznos, ha kialakítunk számára egy saját illetékességi területet: olyan készség- vagy ismeretkört, amelynek ö a családi specialistája. Így rendkívüli állapota nemcsak hátrányt, de sok örömet és jó értelemben vett „kivételességet" is jelent majd számára. Ez á tevékenység ugyanakkor programként is jól kárpótolja öt, amikor testvérei vagy szülei más, az ö számára tiltott programot szerveznek maguknak. Nincs tehát semmi szükség arra, hogy a beteg gyerekkel szemben általában csökkentsük a követelményeket, mert ezzel csak betegségére hívjuk fel a figyelmet. Számtalan terület marad, ahol jól, sőt kiemelkedően képes teljesíteni. Az erőfeszítés erőt ad neki. De mi történik a krónikus beteg gyerekkel, ha a szülő nem képes túljutni az önvád korszakán, s így tartósan a családi élet központjává teszi a betegséget? Akinek bűntudata van, állandóan jóvátétellel kísérletezik. Mivel azonban a betegség meglétén nem tud segíteni, így hát túlzó ceremóniákkal fejezi ki igyekezetét: ő maga „főfoglalkozású" ápolóvá válik, ehhez azonban egy „főfoglalkozású beteg" is kell. A gyerekre tehát kötelező és állandó érvénnyel rója ki a betegszerepet. „Neked ezt nem szabad", „te nem csinálhatod" figyelmezteti újra meg újra a gyereket, aki mindebből azt érzékeli, hogy ő más, mint a többiek, csökkent értékű, aki csakis betegség kereteiben gondolkodhat. Sok gyerek megadással elfogadja ezt a szerepet, s minthogy minden az ö betegsége körül forog, hát az örömöket is a betegségben keresi. Manőverezni kezd állapotával; betegségével zsarolja a családot. Ha valami nem tetszik neki, kimondva vagy eljátszva — de mindig jól érthetően — utal tüneteire. Kevesebb felelősséget vállal, csak azt tesz, amihez kedve van. Ezzel egyébként az anya célt is ért: a gyerek valóban egyre indokoltabban tölti be a „főfoglalkozású ápoló" szerepét. Ha ez a játszma beválik otthon, megpróbálkozik vele kortársai között, az iskolában is. Túlzott kíméletet és elnézést követel tőlük is, s mert az iskolás korú gyerekek már tiszteletben tartják a betegséget, ellenérzésüket nem mutatják ki nyíltan, hanem kihagyják játékaikból, megmozdulásaikból a „beteget", akinek ettől kezdve ez a szerepe az iskolában is. A betegségközpontú család néha annyira szolidáris a gyerekkel, hogy saját maguk számára is kötelezőnek tartják az orvosi tilalmakat: nem esznek édességet, nem mennek kirándulni stb. Természetesen helyes, ha a beteg gyereket nem terhelik azzal, hogy számára tiltott „élvezeteket" kelljen végignéznie, de szükségtelen úgy tenni, mintha az egész család beteg lenne. Mindez az egészséges testvérek felesleges korlátozását is magával hozza. Az, hogy beteg testvérükre tekintettel kell lenniük, még egészséges mérték esetén is nagy feladat. A túlzott alkalmazkodás megkövetelése viszont már komoly indulatokat ébreszthet a beteg testvér iránt: „Miért kell azért nekem is itthon ülnöm 7’ „Miért nem ehetek azért én sem cukorkát7' — kérdezné a gyerek, de annyira be van idomítva az együttérzésre, hogy gyakran tudatosítani sem meri „lelketlen" gondolatait. Ha a szülök tekintettel vannak az egészséges testvérek tűrőképességére, úgy spontán alakul ki együttérzésük, amire már megbízhatóan számítani lehet. Az sem ritka, hogy a túlzó korlátozás ellen a beteg gyerek fellázad, és teljes dühvei fog hozzá, hogy megszegje a tilalmakat. Ilyenkor a szülőnek nem büntetnie kell, hanem enyhítenie a „betegséglégkört". Olyanná tenni a beteg gyerek életét, hogy megtalálhassa az új egyensúlyt. F. V. Zs. Fotó: Kovács G.
