Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1987-11-03 / 45. szám
Itália északibb vidékeihez képest szegényebbek errefelé a falvak Taormina zöldjéből elő-elővillan az antik görög amfiteátrum olykor-olykor megremeg és kénköves füstöt fúj az égre. Aztán mélyebbre húzza fején a hósapkáját, és szundit egyet. Keresem a legszebb rálátást az Etná: ra. Azt tanácsolják, hogy menjek Taorminába, a tengerparton álmodozó kisvárosba, ahol az évezredes történelmi múlt faragott kövei a mediterrán tájjal ölelkeznek. Az odavezető utat olajfaligetek, illatozó eukaliptuszok szegélyezik, és vén diófák koronái vetnek árnyékot a napégette pázsitra. Itália északibb vidékeihez képest szegényebbek, kopottabbak errefelé a falvak, és az emberek is szegényebben élnek. A két háború között sok millión vándoroltak ki Amerikába, és a második világháború után mind a mai napig vendégmunkásnak az NSZK-ba és Svájcba. Nemrégiben itt még feudális viszonyok uralkodtak és a társadalmivagyoni különbségek még ma is nagyok. Taormina házai magasan felfutnak a domboldalba. A kanyargó utca végén, a ciprusok zöldjében megtalálom az antik görög világ amfiteátrumát, ragyogó színpadi hátterével, a faragott márvány oszlopokon túl örökszép díszletként az Etnát, fehéren szikrázó sapkájával a fején. Alatta a tenger azúrkék vizén a szél játszadozik a csipkés, tarajos hullámokkal. Várom, hogy mikor lejtenek be a színpadra az antik világ táncosai és énekesei. Kezdek megbarátkozni az Etnával. Egyre közelebb kerülök hozzá, de behavazott csúcsára, több mint háromezer méter magasba, nem megyek. Ehhez szöges bakancs kellene, kötelek, hegymászócsákány és miegymás. Felmászni sincs kedvem a kráter széléig, hogy — amint mondják — a pokol tornácáról letekintsek a füstölgő, fortyogó mélybe. Az elszántabbakat is lebeszélik erről. Inkább a Cataniában a Ferrovia Circumetneának nevezett kisvasútra invitálnak bennünket, azzal járjuk körbe a tűzhányót. A vonat felkapaszkodik a hegyoldalba, s az utolsó kocsi teraszáról ragyogó kilátás nyílik Cataniára, a 400 000 lakosú megyeszékhelyre, egyetemi városra, mögötte a kikötőre és a napsütötte tengerre. Cataniát hol az Etna kitörései és a velejáró földrengések, hol pedig különböző népek hadai döntötték romba a történelem során. A város „műemlék központjában" áll az Elefántos kút, a Dóm és a Szt. Nicolo székesegyház. Innen visz nyílegyenesen a Via Etna látványos sugárútja, díszes palotáival, elhaladva a Villa Bellini park mellett, föl a tűzhányó oldalába. Bellini, a nagy zeneszerző, a város szülötte volt. Drótkötélpályán mehetnek feljebb a turisták, kb. a hegy kétharmadáig a vulkánkitörést jelző obszervatóriumig. Amíg odalenn fürödnek az emberek a tengerben, itt akár síelhetnek. Feljebb már csak a hegymászókat engedik, azokat is kísérővel. Miközben felfelé araszol a vonat a hegyoldalban, utat törve magának a rég kihűlt lávamezökön és a bozótban lapuló lepénykövek között, citrom- és narancsültetvények, mandulafák és terebélyes diófák ágai integetnek felénk. Azután tölgy- és fenyőerdők haragos zöldje kúszik a meredek sziklák között s mögülük váratlanul fel-fel villan az eddig ismeretlen Etna. Alattunk szélesre tárul a szicíliai táj termékeny földjeivel, szétszórt apró falvaival. Mintegy ezer méternyi magasban sípolva befut a vonat a Passo Zingaro alagútba, majd a sötétből kiérve Bronte és Maletto városkák köszöntének ránk. A sziklán középkori vár romjait világítja meg a délutáni napfény, aztán egyre lejjebb ereszkedünk, majd sebesen leszaladunk az Alcantara folyó völgyébe, ahol Randezzo városka álmodozik néhai középkori dicsőségéről. A sűrű növényzetet az 1929-es lávakitörés nyoma szabdalja keresztül, s ezeken átvágva, mintha valami szép álomból ébrednék, befutunk 140 kilométeres utunk végállomására: Ripostóba. Másnap délelőtt búcsúzóul még megfürdöm a tengerben, s néhány óra múlva Cataniában a hazafelé tartó repülőgépre szállók. Amint a magasból letekintek a kerek ablakon át a tenger tükrére, váratlanul megpillantom a Stromboli tűzhányót, amint kráteréből szorgalmasan fehér füstöt pöfékel. Lenn, a tövében ijedten pislognak a mintegy hétszáz fős település lakóházai. Mindmáig töröm a fejem, vajon mi kötheti e tüzhányósziget állandó veszedelméhez a rajta élő embereket; de amilyen váratlanul megjelent a Stromboli, ugyanolyan gyorsan szertefoszlott a tenger opálos párájában. A tűzhányók titkát hát nem sikerült megfejtenem. Kép és szöveg: DUSEK IMRE Találkoztam régi hívemmel, hű olvasómmal, aki rendes szokása szerint megkérdezte tőlem: — Most min dolgozik, kedves írónő? — Most humoros dolgokat írok... — feleltem zordonan. — Beh jó, bizony jó, hogy a mai világban humorizálni való kedve van. .. Hogy nincsen más gondja... — Van elég gondom — válaszoltam —, de azt nem hordozom a homlokomra írva. Az ember tréfálkozhat akkor is, ha néhanap kihagy a jókedve. Mire ő: — Ugyan kérem... Az én meggyőződésem.. . Nem hagyom, hogy meggyőződését kifejtse. Ismerve temperamentumát, magyarázni kezdem, hogy a humor tulajdonképpen felhígított élettapasztalat. Ostyába foglalt tanulság. Viccben oldott igazságosság... — Ugyan kérem... — próbál vitatkozni vetem hű olvasóm, de én ismét szavába vágok, mert dühös vagyok. Próbálom vele megértetni hogy milyen nagy árat fizet, mennyi csalódás éri az írót, amíg a humor magaslatára felkapaszkodik. Hogy a humorban mennyi tragédia rejlik, mennyi megalkuvás... A humor tulajdonképpen a napi problémákon való bölcs felülemelkedés. Megértés. Megbocsátás. — Hiszen éppen erről kellene írnia. — Hiszen éppen erről írok, maró gúnnyal, bántó iróniával. De nem csak én. A vígjátékírók, szatírairók voltak mindig a világ legkeserübb emberei. A humor nevelő hatása vitathatatlan. Amit az író elmondott komolyan, azt megmutatja a humor görbe tükrében is... — De hiszen... — A humorba foglalt bírálat olyan, mint a pezsgőben oldott izé.. . (Hamarjában nem jut eszembe hasonlat.) Az iróniába burkolt bírálatot könnyebb felfogni, megemészteni... — Amennyiben... — Természetesen, amennyiben építő bírálatról van szó. Karinthy, Gogol, Osztrovszkij, Mark Twain, Shaw, Maupassant ... es így tovább és így tovább... Tőlük kapja az emberiség a legszigorúbb társadalmi kritikát... — Azért... — Azért persze elfanyarodik tőlük a műélvező szája íze. Ez való igaz De ha körültekint, észreveheti, hogy a humor a legeredményesebb módja annak, hogy gondolkodásra kényszerítse embertársait, mert ha tudni akarja, a legtöbb ember nem szeret gondolkodni. Figyelje csak a vicclapokat! Mi a leggyakoribb témájuk ? Házassági dráma, korrupció, politikai elhajlás, emberi gyengeségek . . . Mind megannyi shakespearei tragédia . . . — De drága aranyos írónő. Hiszen éppen arra akarom rábeszélni, hogy Írjon ismét szép nagy drámákat, hadd kacaghassunk végre egy kicsit! 7
