Nő, 1986 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1986-01-21 / 4. szám
A megadott címre nem volt nehéz rátalálni. Ján Zemant, a város és a környék legidősebb lakóját, errefele szinte mindenki ismeri. Öt keressük mi is, hogy bemutathassuk lapunk olvasóinak. Úgy hallottuk, érdemes öt megismerni. A ház ajtaja előtt mégis elbizonytaladunk. Tétovázva nyomjuk meg a villanycsengő gombját, mert hirtelen úgy érezzük, egy száz évnél is idősebb ember nyugalmát illetlenség lesz részünkről kíváncsiskodó kérdésekkel és a fényképezőgép kattogtatásával háborgatni. Meg arra gondolunk, hogy az ilyen idős ember számára már az idegenekkel való társalgás is fárasztó lehet. Hogy mind ez nem jutott korábban eszünkbe?! Töprengésünknek a nyíló ajtó vet véget. Az ajtó mögül egy fehér hajú, kedves arcú, idős asszony köszönt ránk kérdő tekintettel. Tehát ő Anna néni, a százkét éves Zeman bácsi hetvennyolc éves lánya, gondviselője — villan át az agyamon. És milyen fiatalos?! Miután bemutatkozunk, olyan közvetlen barátsággal invitál bennünket a lakásba, mint a rég nem látott ismerősöket szokás. — Tudják, nálunk gyakori a vendég, a látogató. Mert édesapámra — mint valamilyen csodára — kiváncsi kicsi és nagy, ismerős és idegen egyaránt. Meg jönnek az ország minden részéről a volt tanítványai, akiket a harmincéves pedagógiai tevékenysége folyamán tanított. Járt már itt több újságíró, a tévé, szóval megszokta már, hogy az érdeklődés középpontjában áll. Azt his?em, jól is esik neki. Talán még a népszerűség is élteti. De hiszen ezt majd elmondja ő maga. Hívom azonnal — és Anna néni kedélyesen a magasba tartja jobb keze mutatóujját, jelezvén, hogy most figyeljünk. Kisvártatva a szobába toppan Zeman bácsi. Alacsony termetű, ősz hajú idős ember, akinek a homlokába, arcába mély barázdákat szántott az Idő. Ám korához mérten fürge a mozgása, derűs tekintettel elénk penderül, barátságosan kezet ráz velünk. — Önök tehát újságírók? — bontja meg a bemutatkozást követő csendet, miközben letelepszünk. — És ... ha szabad kérdeznem, milyen laptól jöttek? gennyelv-imádata alakítgatta. Erre az időszakra így emlékszik vissza. — Myjava már az én gyerekkoromban is szlovák nyelvterület volt. Szlovák iskolába is kezdtem járni, hiszen azaz anyanyelvem. És mert tetszett a magyar nyelv, meg akartam tanulni. Meg is tanultam. Tizenöt éves lehettem, amikor elindultam Bécsbe, hogy németül is megtanuljak. Sohasem akartam cipész lenni, de annak tanultam ki. Persze, csak azért, hogy német iskolában járshassak. Aztán hazajöttem a szüléimhez, és nekik segítettem a földművelésben, mígnem a környék lakói a jobb megélhetés és több pénz reményében elindultak munkáért a tengerentúlra, Amerikában. Én is mentem. Kellett a pénz is, meg világot is szerettem volna látni. Na és ugye megtanulni az angol nyelvet. Egy kisvárosban. Little False-ban dolgoztam munkásként, a filcgyárban. Papucsokat gyártottunk. Sok volt ott a földi. Összetartottunk. Volt zenekarunk is. A nyelvtanulás mellett a szlovák kivándorlók gyerekeit tanítottam az anyanyelvűnkön írni, mert ugye ott nem volt szlovák iskola. Tizenhat évig voltam Amerikában. Ott is alapítottam családot. Persze, a myjavai szomszéd lányát vettem feleségül. Amikor hazajöttünk, beiratkoztam a modrai tanítóképzőbe. Miután azt elvégeztem, itt tanítottam az elemiben. Később pedig a polgári iskola igazgatója lettem, onnan mentem nyugdíjba ezerkilencszázötvenegyben. Hét gyermekem volt, még három él. Alzbeta és Anna nyugdíjas pedagógusok, akárcsak én, Miroslav meg a fővárosba él és dolgozik, ő erdészmérnök. Az idős pedagógus monológja a vége felé egyre vontatotabbá válik. Nem tudjuk, hogy a beszéd fárasztja-e, vagy pedig megpróbál élete egy-egy Miben állhatok rendelkezésükre? — teszi fel a gyors egymásutánban, érezhető tanítói szigorral, majd mosolyogva hozzáteszi! — Tudják, én kiváncsi ember vagyok. — Mi a Szlovákiai Nőszövetség egyik képes hetilapjának szerkesztői vagyunk... — kezdem a mondókám, mire Zeman bácsi kuncogva közbevág. — Csak nem akarják azt mondani, hogy még az ilyen öregemberre is kiváncsiak a fiatal nők? Már ne haragudjon, hogy félbeszakítottam! De mi is a lapjuk neve? — Nö. — Nő? Szóval nem Nép, hanem Nö. Jól mondom? Nő ..., így magyarul, ugye? — kérdez vissza szép magyar kiejtéssel, nem kis meglepetésünkre. — Ugye, erre nem számítottak? — folytatja magyarul. — De beszélhetünk németül vagy angolul is. Ahogy óhajtják — kacsint büszkén Zeman bácsi. A társalgást végül szlovák nyelven folytatjuk, mert vendéglátónk beismeri, a másik három nyelvet immár évtizedek óta nincs módjában gyakorolni, most már könnyebb számára az anyanyelv. Tudása, szellemi frissesége így is csodálatraméltó. Élete fordulópontjaira, jelentősebb eseményeire szinte egészen pontosan emlékszik. Különösen fiatalkora történései élnek élénken emlékezetében. Életének másik felét már egy kissé hiányosan meséli el. Ha egy-egy ilyen „fehér folthoz" ér, elégedetlenkedve csóválja a fejét és őszintén bevallja, az öregség és a feledékenység együtt jár. De a néhány perc alatt, amíg elmondja, hogyan lett belőle, a szegény myjavai család gyermekéből négy nyelvet beszélő, zeneértö és -szerető, világot látott pedagógus, így is egy évszázad történelme pereg le képzeletünkben. Zeman bácsi mozgalmas, élményekben gazdag fiatalkorát elsősorban a világ akkori történelmének, gazdasági helyzetének folyása és sajátmaga ide(nőji
