Nő, 1986 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1986-01-21 / 4. szám

szép pillanatára viszaemlékezni. Nem zavarjuk. Aztán néhány percnyi hallgatás után felragyog az arca.

— Nem panaszkodhatom! A sors kegyes hozzám. Fiatalabb koromban a család mellett az iskola, a gyerekek tették teljessé az életemet. És persze a zene ... Látják, ezt majd' elfelejtettem! Négy hangszeren, hegedűn, csellón, klarinéton, és orgonán játszottam — bólogat csendesen és a zene csodálatos világába képzeli magát. — Hegedűn még most is gyakoriok, mindennap ...

Amikor kérésünkre kezébe vezi hegedűjét, felcsillan a szeme:

— A zene volt a mindenem!

Játszani próbál, de ujjai már nem fogadnak mindig szót. A zenélésre inkább már csak mozdulatai emlékeztetnek. Zeman bácsi halkan maga elé teszi a hangszert. De nem hagyja magát, s megjegyzi: Azért a rádióban hallgatni most is szeretem.E kis kudarc nem szegi kedvét. Mint ottlétünk alatt annyiszor, most és tud újítani. Finom rétessel kínál bennünket, s hogy példát mutasson, ö maga is majszolni kezd egy jókora darabot.

— De nehogy azt higgyék, hogy tétlenül töltöm a napjaim! — húzza ki magát. — Sokat olvasok. Főleg történelmi témájú könyveket — tudniillik, történelmet tanítottam valamikor —, amelyekből jegyzetelek. Szemüveg nélkül! Mert újra látok a jobb szememmel. Vagy négy éve a szürkehályog úgy elvette a látásom, hogy már csak halványan láttam a nappali fényt, s alig az emberek, tárgyak körvonalait. Százéves voltam, amikor a bratislavai állami kórházban

megoperálták a szemem. Oláh Zoltán professzor nevét nem felejtem el, amíg élek. Neki köszönhetem, hogy megnyílt előttem újra a világ. Ez volt életem legszebb ajándéka. Azt az érzést nem lehet szóban kifejezni! Ha biztosan tudnám, hogy igaza lesz annak a fiatal orvosnőnek, aki két éve egy kivizsgálás alkalmával azt mondta, olyan egészséges vagyok, hogy még húsz évig is elélhetek, hát megoperáltatnám a másik szemem is. Még gondolkodom rajta! — mondja egy kis öniróniával Zeman bácsi, pedig tény, hogy semmilyen öregkori betegségben nem szenved, s influenzás is vagy négy-öt éve volt utoljára.

Amikor elbúcsúzunk kedves vendéglátóinktól, Zeman bácsi még utánunk szól.

— Örülök, hogy nem kérdezték meg, mi a hosszú élet titka! Az én receptem ugyanis sok embernek nem tetszene. Vagy tudják mit? Azért is elárulom! Aki meg akarja élni a száz évet, az ne igyon alkoholt és ne dohányozzon! Nem hiszik? Nézzenek meg éngem! Én ehhez tartom magam a mai napig. Amint látják, a recept jó. Tessék kipróbálni! — teszi hozzá meggyőző komolysággal, aztán egy nagyot nevet velünk együtt.

Nos, az való igaz, hogy az 1884. február 6-án született Ján Zeman bácsi nem fogyaszt alkoholt és nem dohányzik, de ha rá gondolok, nekem Arany János a A vén gulyás című versének sorai jutnak eszembe:

Hosszú évsor nyomja vállát,

Száz esztendőt emlegetnek; \

Elég volna hagyománynak.

Elég volna történetnek.

Ifjú urakkal iddogál sort,

Kik, mint gyermek a toronyra,

Oly bámulva, oly szédülve Néznek e nagy életkorra.

Elgondolják, hogyha évök Összeraknák hárman, négyen.

Az ha lenne olyan lépcső,

Ami a tetőig érjen.

S elgondolják, hogy kedélyre Három-négy sem ér az aggal.

Ki nevet, iszik, danolgat Tréfaűző ifjú urakkal.

BARANYAI LAJOS