Nő, 1986 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1986-08-05 / 32. szám
CSALÁDI KÖR Nekem csak a második házasságom sikerült. Hogy miért? Mert mint mindig, a házasságban is kettőn áll a vásár. Persze, hogy ezt így, a saját esetemre is állíthassam, éveknek kellett eltelni. Az első házasságom idején s még utána is jó ideig csak a másikban láttam a hibák eredetét, mert nem mértem föl magamat teljes őszinteséggel. A harmincadik éven túl azonban már ilyen készségre is szert kell tennie az embernek. Az első házasságomról annyit : teljesen felkészületlenül zuhantam bele, holott azt hittem, nagyon okos és tévedhetetlen vagyok. Egyetlen gyermekként nőttem fel, jómódban, de távolról sem problémamentesen, mert apám a művészi pályát fontosabbnak tartotta, mint a családi életet, anyám a pedagógusi, majd a közéleti munkában keresett vigasztalást, velem leginkább a nagymama törődött. Könnyen tanultam, életcélom igen kicsi korom óta az volt, hogy orvos legyek. Sikerült is bejut-a_vita-vita-vita o haz*assa^ iTA_vita-v«ta-vita nőm az egyetemre, mégsem lett belőlem orvos. A főiskolán találkoztam a későbbi első férjemmel, aki rendkívül jóképű, megnyerő beszédű és modorú, a többiek közül kiemelkedő, sajátos egyéniség volt. A lányok körülrajongták, kedvét keresték, bizony elég nehéz volt felkelteni a figyelmét magamra, pedig minden idegszálammal erre törekedtem. Egy diákmulatságon ez azután annyira sikerült, hogy kilenc hónap múlva megszületett a kislányunk ... A férjem családja egyáltalán nem örült a harmadéves fejjel kötött házasságnak, az unokához is meglehetősen hűvösen viszonyultak, s bár jókora házban laktak a fővárosban, nem költözhettem oda. A gyereket anyám és nagyanyám vállalta el, amig én tanulni próbáltam. Hát annyira nem ment könnyen, hogy a hatalmas tananyagot a sok utazás mellett kellőképpen elsajátítsam, s bizony kiestem. Eleinte még el-eljött hozzám a férjem megnézni, hogyan fejlődik a kicsi, de később egyre ritkábban jött, mert fontosabb lett számára a régi társasága, a sporttársak, akik az évek folyamán abbahagyták az edzést, inkább a pohár mellett emlegették a régi dicsőséget. Az utolsó vizsgákat már nagy nehézségekkel tette le. Mire az orvosi diploma a kezében volt, az a kis érzelem, amit irántam érzett, teljesen elsorvadt, esze ágában sem volt, hogy együtt éljen velem és az érte rajongó kislánnyal. Én soha nem könyörögtem neki sírva, hogy ne hagyjon el, inkább a közönyöst játszottam meg, nem tudtam kedveskedni, mert az én érzelmeim is kihűltek. Nem voltam képes az ő szemüvegén keresztül nézni a világot, mert nem Éveknek kellett eltelni is akartam öt igazán megérteni, én csak a saját igazamat hajtogattam. Nem volt ez a kezdetben sem más nyilván, mint fellángolás, a győzelem diadalmas érzése, hogy mégis engem vett el. Ez pedig édeskevés a tartós együttéléshez. Állásba kellett mennem, megtanultam gépelni, műszaki rajzokat készíteni, és nagyon igyekeztem, hogy ne mutatós külsőm, hanem a munkám alapján értékeljenek. Optimista lényem, vidám természetem segített abban, hogy tartsam magam az elhatározáshoz, függetlenségemet nem adom fel (és el) a külsőségekért. Második férjem ízig-vérig műszaki ember, a munkahelyen a közös feladat hozott össze vele. Nem „szépfiú", és nem is próbál soha a társaság központja lenni, ami az első férjemnél úgy imponált nekem. Megszerettem, s ebben nagy szerepet játszott, hogy a kislányomhoz olyan bensőséges viszonyt tudott kialakítani (az első férjem a válás után egyszer sem volt kíváncsi a kicsire ...). és fütyül a külsőségekre. Az édesanyja eleinte kétségbe volt esve, hogy elvált asszonynak udvarol, igen nagy erővel küzdött a házasság létrejötte ellen. A férjem a maga nyugodt modorával meggyőzte, nincs mitől félnie, nem idegeníteni el tőle imádott fiát, özvegysége egyetlen örömét. Amikor látta, hogy városi lány létemre is kitartóan kapálok a tűző napon pirosra égve a kertjében, s nemcsak pedánsan takarítok, de rétest is tudok sütni, lassan megenyhült. A legerősebb kapocs a férjem és köztem az, hogy egyben nagyon egyetértünk: a feladatokat meditálás nélkül, következetesen és idejében el kell végezni, ez ad belső tartást külön-külön és mindkettőnknek együtt is. Ö sokkal beosztóbb nálam, nekem hajlamom van a túlzásokra; a konfliktusokat úgy próbálom elkerülni, hogy megbeszélek vele előre mindent. Második kislányom megszületése után sem lett türelmetlenebb az első házasságból született — akkor már 7 éves — kislányommal, sőt a vitás kérdésekben hamarább megnyeri öt, mint engem. Becsületessége olyan nyugalommal tölt el. hogy úgy érzem, soha senkiért sem tudnám elhagyni. Baráti körünket is inkább az ö elvárásainak megfelelően alakítjuk ki; nekem különben sokkal fontosabb, hogy összejárhassunk valakivel. Mindent megteszek azért, hogy jól érezze magát, mert ö is igyekszik a kedvembe járni (szoknyát is varrt már nekem). Lehet, hogy az évek folyamán adódnak nehézségek, hiszen még csak hét éve élünk együtt, de mellette nem félek a jövőtől. „Egymással — egymásért" Tizenkilenc éves voltam, mikor megismerkedtem a férjemmel. Ö is a fővárosban dolgozott, mint én, szintén mindennap ingázott. Munka után találkoztunk, sokáig nem járt el hozzánk, én is amolyan tucatismeretségnek tartottam. Egy november végi szombaton hívatlanul beállított, meghívott egy bálba. Én talán még jobban meglepődtem, mint a szüleim, akik már számoltak a bemutatkozással. Anyukám kicsit korainak tartotta a házasságot, de végül is belenyugodtak, hogy összeházasodunk. Úgy éreztem, szőrit az idő, a korombeli lányoknak már komoly ismeretségük volt, nem is gondolkodtam azon, igazi szerelem-e ez. vagy csak a körülmények alakította mély rokonszenv. Férjem a szövetkezetbe ment dolgozni. Lakást kaptunk, egy évre rá megszületett Lacika. Otthon azt láttam, az asszony dolga a házi munka, a férjem is teljesen természetesnek érezte ezt, hasonló légkörű családban nevelkedett. Nem gondolkoztunk mi az emancipáció felöl. Háromévi házasság után beszélni kezdték a faluban, hogy a férjem más asszonyhoz jár. A férjem tagadta. Szüleim nem tudtak tanácsot adni, a keresztjét mindenki maga viseli, mondta az anyám, a falunkban nem volt szokásban a válás. így ment ez fél évig, ha szóba került a dolog, a férjem vette a sapkáját, s elment hazulról. Idegeimet megviselte ez a felemás állapot, tudtam, valamerre fordulnia kell a helyzetnek. A férjemnek volt egy autóbalesete, a bíróság egy év szabadságvesztésre ítélte. Anyámék ekkor már mellém álltak, váljak el. csak nem fogok együtt élni egy megbélyegzett emberrel. A szivem azonban azt diktálta, cserbenhagyás lenne, ha ebben a helyzetben mennék el tőle. Egy év után kiengedték a börtönből, mikor hazajött, egész más ember lett belőle. Azelőtt gyakran eljárt a kocsmába, a munkájáról alig-alig szólt, a gyerekkel sem igen foglalkozott. Köszönte, hogy nem hagytam magára, új életet akar kezdeni, mondta. Ennek már tizenöt éve. Azóta felépítettük a házunkat, a férjem példás családapa, minden gondolata a családja körül forog. Amilyen hosszúak a hetek, nem jár a kocsmába, dolgozgat a kertben, a fiával eljárnak halászni. Ami mindkettőnknek fáj, több gyermekünk nem lett. A faluban mindenki becsüli őt, annak az asszonynak feléje sem nézett, mióta hazajött. Mikor szóba kerülnek a régi dolgok, azt mondja, az ember az értéket csak a bajban becsüli meg. Házasságunk nem indult jónak. Ha akkor hallgatok a szüléimre, s elválunk, tudom, ma nem lennék boldog. Igazából szeretni a férjemet csak azután tudtam, mikor megjött a börtönből. Úgy éreztem, nem a férj, a családfő van mellettem, hanem az az ember, aki megbecsül, és szeret. Sok rosszon kellett keresztülmennünk, míg ezidáig eljutottunk. A mostani fiatalok, ahogy látom magam körül az életsorsokat, már régen megtorpantak volna. Talán ezért is kevesebb közöttük a kiegyensúlyozott, nyugodt ember. Azt mondják, az otthoni példa ragadós. Remélem, tőlünk a fiunk csak megfontoltságot és meggondoltságot visz magával. Jelige: Új élet — régi társ Fotó: archív
