Nő, 1986 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1986-07-29 / 31. szám
de azt hiszem, nem járok messze a valóságtól, ha azt mondom, hogy minden műfajt egybevéve, száznál több munkát fordítottam le életemben.. . Legszebb fordítói élményeim: Capek, Olbracht, Halas, Holan és Seifert, az újak közül pedig Fuks szerintem legjobb regénye, a Változatok sötét húrra; a legnehezebb feladat Vanőura volt A teljesség kedvéért meg szeretném még jegyezni, hogy a fordítás tágabb és mélyebb területekre terelte figyelmemet: az irodalomtörténet és az irodalomkritika irányába. Számos elő- és utószót írtam regényekhez, novellás- és verseskötetekhez, továbbá egy hosszabb — könyv alakban megjelent — tanulmányt Olbrachtról, valamint egy monográfiát Capekről. Öt lírai és egy prózai antológiát válogattam és részben szerkesztettem, részt veszek a Magyar Tudományos Akadémia Világirodalmi Lexikona szerkesztőségének munkájában, mint a cseh irodalom felelős gondozója, és a Gondolatnál megjelent hatalmas, szép munka, A Színház Világtörténete XX. századi cseh fejezetét is én írtam. Sokat foglalkoztam a cseh, szlovák és magyar szimbolizmussal; az eredmény A szimbolizmus a cseh és szlovák költészetben c. kandidátusi értekezés, amelyet 1979-ben védtem meg a Magyar Tudományos Akadémián. Jelenleg több feladaton dolgozom, irodalomtörténetin és fordítóin egyaránt, folytatva a Csehszlovákia és Magyarország közötti irodalmi kommunikáció ápolását, amit mindig is igazi hivatásomnak éreztem. Szeptemberben kettőkor éjszaka Kialudt gyertyád mellett néha úgy érzed, megismertél valamit. Mintha azt mondanák: megvakultál ott. ahol látnod kellett volna . . . Otthagytad minden fiatal évedet, jó földben rossz utat, és most nyíltan öreg vagy és titokban beteg. . . De ne félj, még nem halsz meg, a halál még csak a kertben jár és a szilvafát rázza .. . Csak akkor... Nem rémített meg a démon esti körme és hajnali karma. Nem ijesztett meg az angyal, amikor önmagát festette önmagára. Az antik isten a trágyadomb tetején nem keltett bennem félelmet. A fenevadak közeliek és békések voltak. A rovarok nem rágták szét érzéseimet. Én, a félénk, csak akkor vadultam meg, amikor megismertem az embert. IDOMÍTÁS A kölykök — négyen-öten, még nincsenek tízévesek — siklót fogtak ki a Dunából. Visongnak, rémisztik egymást; a hüllő siklik, szabadulna, a gyerekek fűzfavesszőkkel terelgetik jobbra-balra, elcsípik, vödörbe ejtik, mulattatja őket a karcsú, zöldes kis vízikigyócska. Eszükben sincs bántani, csak hancúroznak, mint kiscicák a pamutgombolyaggal. Borzasztóan jó érzés, ősi, öröklött érzés a zsákmányejtés öröme. Valódi sikló! Tudják, hogy ártalmatlan jószág, nem is akarnak mást, csupán ismerkedni vele. Szép őszi délután van, nyárias meleg, a folyón evezősök, a víz sekély, a kiszáradt mederszél fehérük a napsütésben. Odább egy javakorabeli férfi a kutyáját idomítja; jól megtermett eb, farkas, fajtiszta, barna-fekete bundája csuromvíz, engedelmesen szalad a folyóba az elhajított faág után. Panaszos tekintettel éviekéi partra, de gazdija megint a vízbe kergeti; s megint; a kutya lógó nyelvvel, lihegve ugrik a parancsszóra. Ha megáll, ha tétováz, a férfi erélyesen ráüvölt. Katonás alak. Ezt a kutyafürdetést is úgy végzi, mint valami hadászati kiképzést. Meg kell hagyni, ő maga, bár ősz s májfoltos bőrű, még dalia; alig domborodó pocakja behúzva, melle kidüllesztve, két izmos lába a part kavicsain alaposan megvetve. Oda-odasandít a visongó, lármázó gyerekekre. A kutyája is figyel, szívesen vegyülne a srácok közé, de a gazda ismét a folyóba kergeti a faágért — folytatni kell a gyakorlatot. A gyerekek felkapják a vedret, s egy sikongató lányka után futnak kacagva, üvöltözve, ott kergetőznek már a daliás öregúr mögött. Kikapják a siklót a vödörből, a lányka felé lóbálják. A férfi rosszallóan veszi tudomásul, hogy háborgatják köreit. Kutyája is alábbhagy az engedelemmel, a kis csapat sarkában ugrándozik. Oda se figyel a gazda parancsára. A férfi megfordul, nyugodt, kimért léptekkel a visítozó csoporthoz ballag, májfoltos ujjával a siklóra mutat. — Üssétek agyon! Elül a lárma, a kölykök meglepetten fordulnak a hang felé. — Üssétek agyon, és nyúzzátok meg! Rajta! Egyik sem szól, csak pillog megszeppentem — Mi lesz? Senki sem meri megtenni? Fogj egy követ, te, te kiskomám, csapd fejbe ezt a ronda állatot és kész! Vagy nyúzzátok meg elevenen! Az se rossz mulatság! — Miért? — kérdi értetlenül és ártatlanul az egyik kisfiú. — Miért kellene megnyúzni? — Miért?! Nem kérdés! Megtehetitek, a ti foglyotok! — De a sikló hasznos, nem tetszett tudni? — kérdezi szelíden a kislány, akit a többiek kergettek. — Ostobaság! Öljétek meg, és a bőrét vigyétek magatokkal trófeának. Na, melyik fiú olyan bátor, hogy megtegye!? A kutya a siklót szaglássza idegesen; a fiú, aki a tekergő foglyot az ujjai közé csippentve tartja, egyre magasabbra nyújtja a karját, de a kutya ágaskodik, vakkant. — Szóval nincs merszetek hozzá?! — kérdi a férfi. — Akkor dobjátok a kutyám elé, majd az megteszi! Ralf! — Az eb éles hangon felugat. — Ralf majd megmutatja nektek! — Nem, majd én! —-_áll elő egy kis fitos, pöttöm fiúcska. Üstökén a szőke tincseket aranyossá fénye-Szakonyi Károly A PARTON siti a nap. A gyerkőc úgy érzi, meg kell menteni a banda becsületét. — Add ide, Béla! — S közben felmarkol egy jókora követ a meder széléről. — Ne bántsd! — sikítja a kislány. Erre megtorpan. — Ugyan! — mosolyog elnézően a férfi. — Csak nem hallgatsz egy lányra?! Na, hadd lássam, rajta! A pöttöm szőke kikapja a Béla kezéből, földhöz csapja, s megcélozza a kővel a siklót — csakhogy az fürge; gyors iramban kúszik a víz felé. A pöttöm kövek után kapdos, kiáltozva hajigálja a menekülőt, hangja eltorzul a méregtől, a nagy üldözésben túlharsogja a kutya csaholását. Mert az eb is ott ugrándozik a nyomában. Ám hiába vadásznak rá mindketten — a siklót elnyeli a Duna. A pöttöm dühös, bevág a vízbe néhány követ. — Az anyja mindenit! Pedig majdnem eltaláltam! A ronda dög! Majdnem eltaláltam!... Pirulva, de valami elismerést is várva fordul a férfi felé. — Na, majd legközelebb! — mondja az ősz dalia. — Legközelebb már ügyesebb leszel! — Azzal füttyent a kutyájára; elvonul. Az eb már ismét engedelmes, szaporázza lépteit a gazda mellett. A gyerekek zavartan álldogálnak a hirtelen csendben, aztán szó nélkül elindulnak. A kislány a füves meredélyről visszanéz, int a pöttömnek. — Azért gyere, na ...! Nem mondják egymásnak a lurkók, de érzik mindannyian, hogy jobb lesz most hazamenni. A játéknak úgyis vége. Pedig még süt a nap. LANGSTEIN ERZSÉBET rajza
