Nő, 1986 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1986-07-29 / 31. szám
Ha tekintetbe veszem, hogy hosszú évtizedek óta (sajnos, vagy hál’istennek, öreg vagyok már), magyarra fordítok szépirodalmat, akkor a sors iróniáját kell látnom abban, hogy e tevékenységemet magyar versek esehre való átültetésével kezdtem, prágai diákkoromban. Szerencsés véletlen hozott össze akkor FrantiSek Halásszal, a nagy cseh költővel és a legegyenesebb, a legtisztább lelkű emberrel, akit valaha is ismertem. Rendszeresen találkoztunk a Srdíékonak nevezett borozóban a Hybemská tíídán, és vörösbor (sohasem fehér) mellett elbeszélgettünk a világ dolgairól. Tizenegy évvel volt idősebb nálam, de ezt sohasem éreztette velem, és a korkülönbségnek külsőleg sem volt semmi nyoma. Nagyon szerettem akkoriban Adyt (ki nem szerette magyar nemzedéktársaim közül?), hát sokat beszéltem neki róla, és időnként „kapásból”, azaz élőszóval, lefordítottam neki néhány versét. Figyelt, bólogatott, aztán egy alkalommal felszólított, fordítsak ie néhányat a felolvasott versek közül írásban, és hozzam el neki. így is történt. Itt-ott javított valamit a fordításokon, és néhány lapban közzétette őket. Aztán felkért, ítjak „tanulmányt” Adyról a Listy pro uméní a kritiku c. irodalmi folyóiratba. Eleget tettem a megtisztelő feladatnak. és a cikkben (a lap 1935/19—20. sz.-ban jelent meg) persze megint sokat idéztem Ady verseiből j.. Hát valahogy így kezdődött az én „műfordítói utam”. És úgy folytatódott és fordult visszájára, hogy Donner Pál. a prágai rádió magyar adásainak vezetője, elolvasva a fenti írásokat, ismeretlenül, levélben, felkért, tartsak előadást a rádióban Jin' Wolkerről, „sok-sok verssel”, persze magyarul. Ha jól emlékszem, ezek az előadás keretében élőszóval előadott Wolker-versek voltak az első magyar nyelvű fordításaim. (Az előadás szövege — minden egyéb holmimmal együtt — persze elveszett a háborúban, de talán nem volt olyan rossz, mert sok-sok év múlva a budapesti Irodalmi Múzeum egyik vitrinjében József Attila noteszét véletlenül éppen azon az oldalon kinyitva állították ki, ahol pro memoria feljegyezte magának, hogy meg kell szereznie az előadásomat). Fordítói „pályám" következő állomására már nem emlékszem pontosan, de azt hiszem, hogy Győry Dezső, a Magyar Újság prágai szerkesztője kért és közölt tőlem néhány versfordítást a lapban. Csaknem ezzel egyidejűleg Prager Jenő — őt sem ismertem személyesen — hívott meg irodájába, az akkori Lützow utcába, és kezembe nyomva Olbracht Golet-jét, a maga kedvesen nyers modorában csak ennyit mondott: „Fordítson le ebből ötven oldalt! Akár jó lesz. akár nem, megfizetem.” így lett a Golet az én első prózafordításom. Mert amikor Prager (vagy valamelyik embere) elolvasta az ötven oldalt, újra behívott, és csak ennyit mondott: „Idefigyeljen, ezen egy szót se kellett javítani! Illetve csak egyet: azt, hogy varkocs; ilyen szó nincs a magyarban!” Minden ékesszólásomat igénybe véve sem tudtam meggyőzni, és attól tartok, hogy a könyvben — bár jónéhány kiadást ért meg azóta — mai napig is az ő hajfonata szerepel az én varkocsom helyett. A másik dolog, amiben nem tudtunk megegyezni, a cím volt. Átokvölgyének keresztelték el a Golet v údolít. ami nekem nagyon nem tetszett, és most se tetszik. De már annyira átment az olvasói köztudatba, hogy nem lehet változtatni rajta ... A Golet után, ugyancsak Prágernél. Vancura Szökés Budára c. regénye következett, majd Cíger-Hronsky Jozef Makja, de mire ez elkészült, addigra elkészült München is, Prager már csomagolt, amikor a kéziratot bevittem neki, de — az utolsó fillérig kifizette. „Londonban mindjárt adok munkát, ne féljen! Jöjjön minél előbb!” — Kezet nyújtott, és csomagolt tovább. Akkor láttam utoljára. Hogy kiadta-e a Makot, Londonban Vagy másutt, máig sem tudom ... De most kissé vissza kell kanyarodnom, mert még a Mák előtt Szalatnai Rezső írt nekem, fordítsak le néhány verset és elbeszélést a Szlovenszkói Magyar írók Antológiája 3. kötetébe. Máig is örülök, hogy részt vehettem ebben a munkában, amely a cseh és szlovák irodalom magyar nyelvterületen való megismertetésének egyik első és nagyon sikeres kísérlete volt... További fordítói „pályafutásomat” félbeszakította a háború, és csak az ötvenes évek elejétől nyílt alkalmam folytatására. Ekkor kezdtem mai valódi nevemen fordítani, azelőtti, de szintén valódi Dénes Endre nevem helyett. (A Zádor adoptív név.) „Reménytelenül rendetlen lévén” (K. Capektől loptam a kifejezést), nem vezetek bibliográfiát. VLADIMÍR HOLAN versei / ZÁDOR ANDRÁS fordításai Ki vagy? Nem tudom, mondják-e még a nőknek: galambom, sohasem kérdezem, boldog vagy-e, te csodálatos, nem látod önmagad, belépsz imádatomba, még csak hazudnom sem kell, féltenetek sem kell, megérdemelnélek sem kell, te tiszta, hozzásimulsz égető nyomoromhoz, odaadod magad neki egészen, még csak bűnösnek sem kell érez nem magam, velem eszed, velem iszod gyűlölködő zavaraimat és átsugárzod őket látó egyszerűségeddel, meghatsz, s nekem nem kell jobbnak éreznem magam magamnál, mintha kétszáz zongorára írt fantáziát hallgatnék, te szabad, felszabadítasz, és nem akarhatok többet, nem akarhatok többet — és mégis ez a kínzó szorongás bennem, ez a szorongás valakiért, akit sohasem ismerek meg! Egyedül lenni túl sok egy hasonmásnak, de ha veled vagyok, mindig te hiányzol nekem . .. (nő 14) rwi •• f •• | / o lukorkep Éjszaka fölriadva, a nyitott ablakon át két holdat láttam az égen, s borzadva mondtam: Itt az utolsó ítélet napja. Hirtelen úgy magamra maradtam, hogy gyermekkorom gyomrot forgató egyedüllétét újraélni sem volt érkezésem. Olyan nyomorúságos semmi voltam, hogy a hajdani verseimbe rejtőzött és majdani halálukat akaró idő is váratlanul lemondott hatalmáról. Ó, hiábavalóság! Annyira készületlen voltam, hogy lidércesen megérintettem az egyszerű dolgokat a korok minden oldala felöl, mintha a keresés még jövő lehetne, vagy talán már csak azért, mert a földalatti ütemeknek engedelmeskedő néma monológ a semmiből a semmibe vetette lelkemet. . . De aztán a szél becsapta az ablakot, az égben csak egy hold állt. . . Az utolsó ítélet napja csak később jön el.
