Nő, 1986 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1986-07-29 / 31. szám
CSALÁDI KOR Legyen mire emlékeznünk Spontán vélekedésemet, miszerint a jó házasság titka, hogy ném szabad rossz házasságot kötni, először játékos bölcselkedésnek, „konyhafilozófiám" termékének tartottam. Viszont ahogy jobban belegondoltam, úgy éreztem, van benne némi igazság. Pl. a fiatalok lapjában, az Új Ifjúság „Veronika válaszol" rovatában gyakran olvasni olyan levélrészleteket, amelyekben 17—20 éves lányok gyakran arról panaszkodnak, hogy fiújuk gyakran a pohár fenekére néz, meg hogy durva. Az egyik leányzó azt is elárulta, hogy lovagjától már pofont is kapott, ennek ellenére szereti a fiút. Nos, hogy a kapott választ megfogadják-e a lányok, nem tudom. Az az érzésem, hogy a többsége nem, mert sok esetben kényszerből, a gyermek biológiai jelenlétéből „indíttatva" lépnek házasságra durva jellemű, iszákosságra hajlamos „szívük választottjával”. Kérdezem, lesz-e az ilyen előzményekkel terhes kapcsolatból jó házasság? Nem akarom'kritizálni a mai tizen- és huszonéves lányokat, mert magam is a huszonévesek korcsoportjába tartozom, igaz, férjezettként és közelebb a harminchoz, mint a húszhoz. Egyet azonban nem értek. Sokan közülük a hétvégi diszkóban kötött és hétről hétre ugyanott „megerősödött", nem ritkán testi kapcsolattal végződő „együttjárás", felületes ismeretség után kötnek, sajnos, gyakran kényszerházasságot. Ki merem jelenteni, hogy a diszkós ismeretségekből ritkán születik szép és tartós szerelem, amely egyik fontos előfeltétele a jó házasságnak. Félő, hogy a diszkó hangulatfényében, a zene kábító varázsában és egy „kis" alkohol mámorában álmaik lovagját látják a lányok az alkoholtól bátorítva hevesen udvarló, divatos szerelésben megjelenő fiatalemberben. S ugye, egy tizenéves lány könnyen szerelembe esik. Attól való félelmében, nehogy vénlány maradjon, minden lehetséges módon igyekszik aztán megtartani felületesen ismert szerelmét. Legfeljebb elválunk — nyugtatja magát. Mit csináljunk, ha diszkón és táncmulatságon kívül — főleg faluhelyen — nincs más szórakozási lehetőségünk, mondhatnák joggal az érintett lányok. Teljesen helyénvaló a kérdés, ami további kérdést von maga után. A szabadidő ésszerű eltöltése érdekében mit tesznek az ifjúsági szervezetek vagy a hivatásos népművelőkkel dolgozó művelődési otthonok? Mert a fiataloknak színvonalas, hasznos szabadidőprogramok hiányában nincs jobb ismeretségi, szórakozási lehetőségük, mint a diszkó vagy a táncmulatság. Félreértés ne essék, ezzel nem azt kívánom mondani, hogy a művelődési otthonokat kell hibáztatni a rossz házasságokért, mert végül is nem a jó szabadidő programokon kötött ismeretségek garantálják a jó házasságot. Az viszont nem teljesen mindegy, hol és milyen körülmények között ismerkednek meg a fiatalok. Ezt csak úgy a dolgok margójára kívántam elmondani. Jelige: A jó házasság titka Tudom, családi ügyeit senki sem szereti kiteregetni, ám ha hasznos és tanulunk, okulunk belőle, csak egypáran is, akkor már nem felesleges. Hogy hol vannak a jó házasságok? Bennünk, saját életünkben. Nyugodtan kijelenthetem, hogy harminchatodik éve élünk együtt a társammal, és sikeres házasság áll mögöttünk. Pedig a háború utáni évek nagy megpróbáltatást jelentettek számunkra. De a sok nélkülözés megtanított becsülni egy darab vajas kenyeret is, néha még egy zsebkendő megvásárlása is örömet jelentett számunkra. A jó házasság nem az anyakönyvvezetőnél indul. Vissza kell mennünk a gyerekkorba, a szülők példájáig. Nekem nagy szerencsém volt, hogy olyan édesanyával áldott meg a, ég, aki kicsi koromtól mesélt. De nem meséket, hanem igaz történeteket. Mesélt, ha vasalt, mesélt, ha krumplit tisztított. így kiskoromtól kezdve élvezte a bizalmamat. S bizpny az alapján, amit a történeteiből megértettem, könnyes szemmel néztem a szép fehérruhás, mirtuszkoszorús menyasszonyokat. Megkönnyeztem őket, milyen rózsaszínűben látják a világot, milyen sok szépet várnak az élettől. Mert az élet nagyon sok terhet tartogat a nők számára. A férjek a múltban — s nem ritka manapság sem — sok kegyetlenséget követtek el az asszonynépen. A férfi-alaptermészet azonban még most is működik. Minden férj szereti, ha az asszony körülrajongja, kiszolgálja, ám erre mostanság nem sok időt jut. Nekünk nőknek kell úgy irányítanunk férjünket, hogy mindenkor abban a tudatban éljenek, ők hordják a kalapot, s ne vegyék észre, hogy azt a nyakat, amely a fejen levő kalapot hordja, a feleség irányítja. Még diákok voltunk, amikor megismerkedtünk. Barátságunk a közösségben, a diáktársak között alakult ki. Soha nem hittem volna, hogy ebből a barátságból ilyen szép szerelem alakul ki. Édesanyám arra tanított, hogy nagyon megnézzem azt a férfit, akit magamnak kiválasztok. Méltónak kell lenni a becsülésemre, a szeretetemre. Nem tagadom, voltam szerelmes korábban is. De az érzéseimet valahogy mindig elrejtettem, mert az volt a meggyőződésem, aki könnyen mondja ki a bókokat, az felszínesen érez. Az én férjem hosszú-hosszú ideig nem beszélt az érzéseiről. Csak jött rendszeresen. Egyszer azonban megkérdezte, szerintem mennyi elég egy kis család eltartásához. S amikor mondtam egy összeget, az volt a válasz, bizony neki nincs ennyi fizetése. De tekintetében, hangjában megéreztem az igazi mély férfiszerelmet és megbecsülést. Két évre bevonult volna katonának, de előtte felkereste az édesanyámat, vigyázzon rám, míg ö távol lesz. Meleg kézszoritáson kívül akkor sem volt más válaszom. Még katona volt, amikor nagyon szerény körülmények között karikagyűrűt váltottunk. Akkor már komolyan beszélgettünk a házasságról, s tervezgettük a jövőnket. Sőt, a gyűrűváltás után úgy éreztem, hogy az előtte felkereste az édesanyámat, vigyáznom. Boldog voltam, nagyon boldog! Sok barátnőm volt, de mély érzelmeimet csak az édesanyámmal osztottam meg. Láttam az irigykedő tekinteteket, amikor a karikagyűrű megjelent az ujjamon. Hogy ilyen szegénynek is lehet boldogsága?! A katonaévek után házasodtunk össze, s mint ahogy leírtam, még egy szelet vajaskenyér is nagy becsben volt nálunk. Egy év után megérkezett az első gyerekünk. Se lakásunk, se bútorunk még nem volt. Egy ágyban szoroskodtunk, a kicsi a babakocsiban aludt, még kiságyra se telt. Mindketten továbbképzésekre jártunk, hogy a munkánkban helytállhassunk. S közben jöttek a gyerekek. Még a házasságkötésünk előtt megegyeztünk : ha más valaki az érzésvilágunkhoz kerülne, mint azt a házastársi viszony megengedi, erről őszintén szólunk a másiknak. S íme, megértük a nyugdíjkorhatárt, s nem volt szükség egymás bocsánatát kérnünk. Gyerekeink jólétben és szeretetben nőttek fel, megkapták mindazt, amit mi nélkülöztünk. Nekünk is van mire emlékeznünk. A mély szerelem alapja a szeretet. Ha ez megvan, akkor egymás hibáit is meg tudjuk bocsátani, mert az igazi szerelem sok mindent elnéz. Jelige: Szelíd napsugár