Nő, 1986 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1986-07-22 / 30. szám

— Szó sincs róla. Szeretnélek néven szólítani. Érted, Hibi?

— Hagyd abba! — mondta az asszony majdnem kiabálva. — Félek!

— Ugyan mitől félsz, Hibi?

— Kérlek, hagyd abba! Kérlek!

Ká megütközve és zavartan nézett a feleségére, aki összehúzta magát a sötétben. Sehogy sem értette a dolgot. Lassan kinyújtotta a csápjait, és lágyan, gyengéden csitítgatta a remegő asszonyt. Amikor végre megszűnt a nő reszketése. Ká ezt mondta:

— Jól van, nem szólítalak a neveden. De mondd, miért ne?

— Boldog vagyok veled, de félek. Nem lehet, tilos.

— Ki tiltotta meg? Persze mindenki tiltja. De ha a kettőnk szerelme elég erős, megváltoztathatjuk a tilalmakat is.

— Nem szabad megváltoztatni!

— Miért nem? Az istenért, hát miért nem ? A hagyományok miatt ?

— Nem, a hagyomány csak formaság. Valami más is van. Nem tudom megmondani.- Te ezt nem tudod. De valami oka van.

— És te nem félsz a haláltól ?

— Nem. Ez a törvény: te szerettél engem, te is ölsz meg.

— ... Én nem tudlak megölni.

Elfordultak egymástól. A zuzmó halváladásban. Már egészen kihűltek a csápok is, hiába emelte fel őket, újra lehajlottak.

A földfelszínhez egyre közelebb eső járatokban haladt. Errefelé egyre langyosabb volt a talaj és egyre porhanyósabb. innen tudta, hogy közeledik a felszínhez.

Hátulról váratlanul megszólította valaki.

Megfordult, és Kuikui alakját fedezte fel, a sötétségnél is feketébb árnyékként kuporgott.

— Ká, végre megölted — mondta neki Kuikui mély, nyugodt hangon.

Ká nem szólt semmit, nem is mozdult.

— Jó. hogy megölted — folytatta Kuikui rekedten. — Nehéz lehetett.

Ká. továbbra is szótlanul, hat csápjával

tak, mintha nem is az övéi volnának.

Hátranézve látta, hogy az asszony testét már teljesen belepte a homok, kedves alakja fölismerhetetlenné torzult. Ká mégis csak ment, ment tovább. Lassan mászott, és közben peregtek a könnyei.

Végül egy homokhegy árnyékába fektette a felesége testét. Homoklepte, szánalmas testét. Aztán gödröt ásott a homokban. A homok száraz volt, és minduntalan zizegve beomlott, az ásás kemény munka volt. Kának egyre hullott a könnye.

A felesége homoklepte testét a gödörbe fektette, ráhalmozta a gödör környékéről a homokot, semmi sem maradt belőle. Semmi. Odahordott a környékről néhány kőda-KITA MORIO

ERK0LC5TELENSEQ

— Csak — ennyit mondott, és összehúzta magát. — Mert nem lehet.

— Úgy. — Ká mélyet sóhajtott. — Mert ennek így kell lennie. Értem.

— Ká, szeretlek!

Törékeny, vékony csápjaikat egymásba fonva mind a ketten hallgattak egy darabig. Végül az asszony szólalt meg:

— Neked köszönhetem, hogy boldog voltam. Veled éltem, élveztem a szerelmedet, Ká, és megszültem a gyerekünket. Csak...

— Csak?

— Ká, én félek. — Az asszony hirtelen erősen Ká köré fonta a csápjait. — Azért, mert te nem akarsz engem megölni.

— Miket beszélsz! — mondta Ká. — Hát figyelj rám. Te előbb halsz meg, mint ón, ez ellen nem tehetünk semmit. De itt maradsz a karjaim közt, míg meg nem halsz. Most még élsz, én pedig meg kell hogy öljelek...

— De ez a törvény, és én belenyugszom a törvénybe.

— Én nem nyugszom bele — mondta Ká határozottan. — Mit számítanak a hagyományok vagy bármi más, ha mi szeretjük egymást? Mert ez csak a kettőnk dolga. Igazán szeretsz engem?

— Igen — mondta az asszony szomorúan.

— Én meg téged szeretlek. Legalább addig együtt akarok lenni veled, amíg élsz. Azt akarom, hogy maradj a feleségem az életed végéig.

— Nem lehet! Mert én már szültem gyereket.

— Nem a gyerek, te vagy a fontos.

— Ká! — kiáltotta panaszosan az aszszony. — Én szeretlek. Anyámnál vagy a sötétségnél is jobban, mindennél jobban. De ha te igazán szeretsz engem, akkor hallgasd meg a kérésemet!

— Azt akarod, hogy öljelek meg?

— Nem tudlak megölni. — Ká már szinte nyöszörgött. — Ilyen szörnyű volna neked, hogy ezután is velem kell lenned ?

nyan fénylett, hátulról halk vizcsepegés hallatszott.

Ká nem értette. Bosszankodott. Mégis igaz, hogy a nők egészen mások, mint a férfiak. Miért, miért ellenkezik így? Ha Kuikui vagy bárki más, ha ők ellenkeznének így vele, azt föl se venné. De azt a tudatot, hogy éppen ő, Hibi különbözzön így tőle, elviselhetetlennek érezte.

Jeges szomorúság telepedett Kára, nyöszörögve átölelte a feleségét.

Amikor a feje végre kitisztult, megmarkolta a nő torkát. A hagyományok szerint, három csápját elrendezve, megszorította. Az asszony egy ideig még vonaglott, kínlódott, aztán mozdulatlanul elnyúlt. Ká révetegen nézte a felesége mozdulatlan testét. Gyengéden megérintve a bőrét megpróbálta kitapogatni a csápjait. Az asszony bőre hűvös volt. a csápjai élettelenül konyuitak le. Úgy van, meghalt. Ő ölte meg.

Ká sokáig kuporgott a holttest mellett, meg sem moccant. Aztán csendesen sírva fakadt. De mire megy most már a nyöszörgéssel vagy a sírással. Hátulról megint vizcsepegés hallatszott.

Ká felállt. Ki kell dobnia a feleségét.

Átkarolta a nő testét, és a hátára vette. A test meglepően könnyű volt, Ká a bőrén érezte, hogy még meleg. Ahogy kimászott vele. a nö hosszú csápjai himbálództak a levegőben.

Az üreg nyílását elhagyva, Ká a sötét föld alatti járatban mászott. A szerte nyüzsgő nők itt is, ott is visszahúzódtak az üregekbe, és onnan nézték a feleségét cipelő Kát. Néhol tökéletes sötétség honolt, és Ká a csápjait kinyújtva, tapogatódzva mászott előre. Ahol világító moha nőtt, hirtelen felragyogott a félhomály, és fény esett a nedves sziklafalra, megvilágítva az üregekben rejtőző sok-sok nö alakját. Ká helyreigazította a hátán a felesége könnyű testét, és nem nézve se jobbra, se balra, ment tovább. Felesége mozdulatlan testének csápjai lekonyultak, és akadályozták a haszorosan átfogta a felesége könnyű holttestét.

— Pedig nagyon felbosszantottál, Ká. Meglátod, egykettőre elfelejted.- Ezután sokkal könnyebben tudsz majd ölni.

— Elég — mondta Ká —, hagyd abba!

— Menj csak — válaszolta Kuikui. — Fönt éppen este van. Dobd ki a feleségedet. Jó, hogy megölted, Ká. Ha nem tetted volna, nekem kellett volna megölnöm téged.

Kuikui lassan elfordult. A feketeség megmozdult, és a távolodó öreg férfi alakját elnyelte a sötét.

Ká megigazította a hátán a felesége testét. Aztán ment tovább a felszínre vezető, hosszú, kanyargós föld alatti úton. Fásultságából valamennyire felrázta, hogy pár szót beszélt Kuikuival, és amint lassan mászott tovább, kicsordultak a könnyei.

A felszínen este volt, ahogyan Kuikui mondta. De a föld alatti sötétséghez szokott szemét még Így is vakították az égen ragyogó csillagok. Ha most nem este volna, ha olyankor ért volna a felszínre, amikor az a tüzes csillag izzik odafönn, ki sem tudná nyitni a szemét.

Messze, a sűrű sötétségben egy meredek, sziklás hegy emelkedett, a föld alatti járat környékén sivatag húzódott. Száraz homokbuckák terültek el a csillagok fényében, moha sem akadt sehol.

Ká a homokra fektette a felesége testét. Azután a csápjainál fogva elvonszolta. Mielőtt otthagyta volna, be kellett temetnie homokkal.

Néha kerek homokhalmokba botlott, női tetemek feküdtek alattuk. Itt is, ott is eltemetett hajdani feleségek, kiszáradva, homokkal fedve. Végül a homokviharok fújták el őket valahová.

Oldalt egy sötét árny mozgott. Úgy tűnt, mintha egy férfi volna, aki egy másik járatból érkezett, hogy kidobja a feleségét. Kivonszolta a holttestet, egyszerűen ledobta, aztán gyorsan eltűnt a föld alatt.

Ká azonban hosszú ideig cipelte a felesége holttestét, csápjai már hidegek volrabot, és körberakta a homokdomb tetejét. Ilyesmit senki nem csinált. Jobb is, hogy nem látja senki. De mi marad belőle, még így is? Elég egy homokvihar, és nyoma

vész.

Ká sokáig kuporgott a körberakott kövek mellett.

— Hibi. én Hibim — ismételgette halkan.

Akárhányszor szólongathatta itt, nem volt senki, aki a szemére vesse. „Hibi a homokban fekszik. De amikor hívom, akkor az én hangomban van" — gondolta.

Aztán kifáradt a hívogatásban. és lefeküdt a homokra. Mi lesz vele, ha itt belemerül a bánatba? Talán már vissza kellett volna térnie a föld alá, hogy új nőt vegyen feleségül.

De Ká nem akart visszamenni.

A szemében a széles, laza homoksivatag tükröződött, és a csillagokkal teleszórt, fenséges éjjeli égbolt. A csillagok hunyorogtak, úgy vibráltak, mintha mesélnének. Az egyik hold halványan fénylett, a másik már lebukott a horizont mögé. Ká egy darabig figyelte a csillagok állását, fényük erejét. „Azt tartja a hagyomány, hogy a halott nők arra a csillagra mennek." Egy ragyogó, fehér csillagon állt meg a tekintete. Ká ismerte azt a csillagot. Biztosan a tüzes csillag harmadik gyereke, és ott, ahogyan a vénemberek magyarázták. Kához és Kuikuihoz hasonló lények élnek. Olyan lények, akik szabadon kicserélik a gondolataikat, és bonyolult dolgokon gondolkodnak.

„Vajon annak a csillagnak az élőlényei sem egyetlen nőt szeretnek egy életen át? — villant fel Ká agyában. — Ez talán mindenütt tilos?"

Aztán visszanézett a földre. A száraz homokon nem volt semmi más, csak a kis kövek sorakoztak körben egymás mellett.

VARRÓK ILONA fordítása Fodor Katalin illusztrációja