Nő, 1986 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1986-07-22 / 30. szám
hagyományos ízeket-zamatokat, mint a szemük fényét, mert ..Hemingway papa” bálja sok embert vonz, s a vendégek nem csalódhatnak ... * * * A másik nagy kubai élmény: a Vila Finca Vígia. San Francisco de Paulóban. Ez a Hemingway-múzeum. ma nemzeti emlékmű. A régi spanyol koloniálstüusban épült villa szinte elmerül a buja trópusi növényzet özönében. Százféle pálma, bambusz, bukszusz levelei-ágai fölött egy terebélyes cembafa lombkoronája vet árnyat a villa homlokzatára. Arra a villáéra, amely, míg tulajdonosa élt. a csend és nyugalom oázisa volt. ma azonban napról napra turistacsoportok, kíváncsiskodó avagy kegyeletteljes ..zarándokok” zsivajgása tölti meg a termeket és a villa köré telepített kis ftivészkertet. Itt kértem meg a tolmácsunkat — magas, megtermett férfiút szájában az elmaradhatatlan szivarral —, hogy szánjon rám néhány percet. Szó szót követett, miközben egy pálmafa alatt üldögéltünk a kispadon. — Már tizenhét éves korom óta kertészkedem itt — meséli. — S hogy ismertem-e Hemingway urat? Persze, hisz’ mindennap találkoztunk, ő volt a háziúr, de nagyon-nagyon jó ember volt, én őszintén csodáltam. Szerette és megértette az olyan egyszerű embereket is. mint amilyen én is vagyok. . . Gabrino Enriquéz maradt kertésznek az író halála után is, ma ez a kicsi királyság egy kicsit az övé is. s méltán büszke rá. A földszintes villa mellé állítólag az író negyedik felesége. Mary kis tornyot építtetett dolgozószobával. De Hemingway sohasem dolgozott ott. s így többnyire ő használta az építményt, hogy ne zavaija féljél, amikor dolgozik. A házba csak a kulturálisügyi minisztérium engedélyével lehet belépni, de ez nem baj, mert a tárt ablakokon át csaknem minden helyiség jól áttekinthető. Ezúttal ismét szerencsém volt: megkaptam az engedélyt.. . Maxim Gomesnek, a múzeum igazgatójának kíséretében tehát átléphettem a Hemingway-villa küszöbét. Felemelő érzés volt. hogy akár a kezembe is vehetném azokat a történelmi értékű tárgyakat amelyeket a villa egész berendezésével együtt Mary asszony a kubai államnak adományozott. A tágas ebédlőben, mintha csak az imént terítettek volna meg tizenkét személyre; a falakat afrikai vadásztrófeák díszítik; a dolgozószoba írópolcán ott a Royal márkájú írógép. Kubai éveiben Hemingway a legtöbbet ezen dolgozott. Emest Hemingwayről még életében köztudomású volt. hogy mindig állva dolgogyártó amerikai vállalat a kubai kormánynak ezért az írógépért fél millió dollárt ajánlott föl, persze, a válasz nemleges volt. A villában minden, az utolsó szögig a Kubai Köztársaság tulajdona, pontosan leltározott, de felbecsülhetetlen kulturális kincse. A folyosókon soksok felvétel bikaviadalokról, a corridákról, a szobákban emléktárgyak a világ minden részéből. Az ágyon emléktárgyak a világ minden részéből. Az ágyon halom felbontatlan levél, már későn, a címzett halála után érkeztek ... Mellettük sportsapka, az, amelyikben számtalanszor fényképezték az írót. A szoba közepén bárasztalka legkedvesebb italaival, amelyek egyébként sokszor szerepelnek regényeiben is. A képet kiegészíti a fegyvergyűjtemény, és ismét vadásztrófeák, bivalyfejek és antilopszarvak. S a lőfegyver-gyűjteményben ott van az a puska is. amellyel önkezével tett pontot élete regénye után, pontosan 1961. július 2-án, Ketchumban, Amerika nyugati részén. Ernest Hemingway szerette Kubát, s erről több müvében is vallott. Szerette a tengert, amely a végtelen nyugalmával együtt élet-halál küzdelmekbe is sodor, amely oly csendes és oly változékony, mint maga az emberi sors. És itt Kubában, Hemingway-vel és a tengerrel, az ember százszorosán is érzi. mily hatalmas erőt ad a küzdés, s mily legyőzhetetlen erő a szabadság! VLADO MARKOVlC 1. A Vila Finca Vígia 2. A kubaiak büszkék Hemingwayre 3. A kubaiak számára Hemingway fedezte” fel a tengert. . . 4. A turisták előszeretettel keresik fel Kuba látványosságait 5. A halász, akiből regényhős lett. . . A szerző felvételei Mintegy húsz éve nem voltam cirkuszban, nem láttam cirkuszi mutatványt, csak amolyan mindennapos, élet produkálta cirkuszokban volt részem. Nem mondom, az is elég izgalmasnak bizonyult, míg egy napon be nem tért otthonomba, alattomosan közelembe nem férkőzött a képernyő domború üvegén. Nem volt más dolgom, hát néztem. Sorjába vonultak fel előttem a szelíd és kevésbé szelíd állatok: medve, puma, oroszlán, elefánt, majom, kutya ... És amíg néztem érdekesnél érdekesebb mutatványaikat, azon törtem a fejem, kitől is olvastam valamikor, valahol, hogy mialatt az állatok teljesítményében gyönyörködöm, gondoljak arra, hogy mily kegyetlen kínzásokkal (korbács, szeges bot stb.) „törték be" azokat, és hogy ami az én számomra szórakozás, az állatok számára fizikai fájdalom. Erre gondoltam tehát, és titokban reméltem, hogy időközben megváltoztak az idomítás szabályai, korszerűsödött az állatszelídítés is, javult az idomítás mechanizmusa. Hogy napjainkban inkább meggyőzéssel bírják rá a medvét, hogy kerékpárra üljön, az oroszlánt, hogy égő karikán átugorjon, az elefántot, hogy mellső lábaira álljon, mert ugyebár... mit nekem egy vérszomjas fenevad, mit nekem halálugrás a levegőben háló nélkül, ha a két produkció nem függ össze egymással?! Ha a légtornásznők nem tigrisketrec felett végzik mutatványaikat?! Az igen! Az valami! Legalábbis valami más! Valamennyivel több. Nem minden, de nekem elég lenne, ha nem kellene megosztanom a figyelmemet a két mutatvány között. Ha nem remegnék azért, hogy mikor esik valamelyik tornászhölgy a tigrisek közé! És ugyanakkor nem tudom, kit kell jobban féltenem. Az állatokat, melyek dühösen kapkodnak az idomító szeges botja felé, vagy az ifjú tornásznőket, akiknek teljesítménye tigrisek nélkül nyilván már nem kelt érdeklődést? Miközben álláspontomat latolgatom-fontolgatom, kivonultak az arénából a tigrisek és bevonultak a jegesmedvék. Azok is azt tették, amit uruk és parancsolójuk megkövetelt tőlük. Két lábra álltak, egymáson keresztül ugráltak, golyóbisokon egyensúlyoztak, míg elérkezett az attrakció! Az idomító két izmos karjával szétfeszítette a leghatalmasabb állat állkapcsát, megmutatta nekünk, nézőknek (közelképben), bogy az állat fogsora hibátlan, tökéletes (protézist sem visel), azután . .. hopp . .. beledugta fejét a bestia jól fejlett pofájába. Saját egyetlen fejét dugta pontosan a hatalmas szemfogak közé. A mutatványt természetesen zenekari tuss, a közönség tapsorkánja követte ... Engem — mit tagadjam — a teljesítmény hidegen hagyott, mert én már megszoktam, hogy az utóbbi időben az emberek szokatlan helyekre dugdossák a fejüket, ezért a mutatvány sikeres befejezése után nem lettem libabörös. A lélegzetem sem állt el, sőt inkább a jelenet értelmetlenségén tűnődtem, meg azon, vajh mily lelki kényszer hatására választja valaki hivatásul, hogy saját egyetlen fejét (mely bizonyára amúgy is gondoktól fő) eleven jegesmedvék szájába dugdossa? Vajon mily módon jelentkezik az ehhez szükséges tehetség? Elég lenne talán a lelki erő? A bátorság, a hidegvér, vagy netán különös hajlam kiélési módja ez ? Vagy a mutatvány egyszerűen kenyérkereseti lehetőség? De amíg tűnődtem, fordult a kép, jött a híradó. Teherán, a Közel-Kelet, Hirosima, Stockholm! Éhhalál, utcai terrortámadás, repülőgép-eltérítés, túszszedés... országúti karambolok egész sorozata, számokban, képekben ... Égő városok, nyomorúságos gyermekarcok, és akkor azt mondtam: hát nem ... Akkor inkább a jegesmedve ... A jegesmedve mégiscsak más! Meg a légtornásznők háló nélkül a tigrisketrec felett... Mutathatnák gyakrabban ... zotL meri ez fárasztóbb, mini ülni, s az ember így megszokja, hogy csak a valóban fontos közlendőket vesse papírra. Azt talán már kevesebben tudják, hogy a Royal írógépeket # ♦ ♦
