Nő, 1986 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1986-07-22 / 30. szám
CSALÁDI KÖR Egymáshoz igazodni Jó házasságok?!... Egyáltalán melyiket lehet ilyennek nevezni? Kíváncsi lennék, vajon hogyan határoznák ezt meg a szakemberek? Mert nekem kétségeim támadnak körülötte. Huszonkilenc éve élek együtt férjemmel. Ismerőseink, barátaink jó házasságnak tartják a miénket. Kívülről annak is látszik; kiegyensúlyozott, nyugodt, boldog. Én ennek ellenére gyakran felteszem magamnak a kérdést: valóban ilyen? S a válaszom rá: lehet, külsőleg, látszólag. Belül, a lelkem mélyén azonban mást érzek. A nyugdíjkorhatár szélén állok. Két gyermeket neveltünk fel, már van három unokánk is. Ha az elérteket, a kézzel foghatót mérlegelem — elégedett lehetek. Gyermekeink kiegyensúlyozott légkörben nevelkedtek. nem volt velük soha semmi komolyabb problémánk. A nyugodt családi légkört vitték magukkal útravalóul, úgy látom, ezt igyekeznek tovább ápolni saját családi körükben is. Tehát mondhatnám: minden rendben van. a család, a házasság teljesítette funkcióját. De ha a mérleg másik, lelki oldalát veszem, akkor már nem merek ilyen egyértelmű választ adni. A huszonkilenc év alatt hányszor tettem fel magamnak a kérdést: jól választottam, jól döntöttem? Nem kellett volna nekem is — úgy mint barátaink többsége tette — partnert változtatni ? Érdemes volt leélni az életet ennyi alkalmazkodással, önmegtagadással, lemondással? Vagy ha teljesen nyílt akarok lenni: álarcban, hamisan ? Az egyöntetű választ a mai napig nem tudtam megadni magamnak. Mert egyszer igen, máskor nem volt a felelet. Talán hangulatomtól, pillanatnyi lelkiállapotomtól függően. Házasságunk nagy szerelemből fakadt. Ezt még az is erősítette, hogy az égvilágon mindenki ellenünk volt. Én, a városi „előkelő családból" származó, jól szituált, diplomás lány férjhez akartam menni a szegény falusi fiúhoz, akinek a géplakatosi mesterlevelén kívül semmije sincs. Hát ez aztán borzalmas felháborodást keltett az egész rokonságban. De nekem kellett ez a „szegény", de jó megjelenésű, mindig vidám, kiegyensúlyozott, társaságbeli fiatalember. Szüleim önállóságra neveltek, tudták, semmi értelme az erőszakos beavatkozásnak. Ügyvéd apám két mondattal zárta le az ügyet: Magad választottad, te fogsz vele élni. De haza panasszal ne gyere! Hát én nem is mentem. Pedig a problémáink hamar felgyülemlettek. A férjem nem akart hozzánk jönni lakni, albérletbe költöztünk. Akkor a szövetkezeti lakásra még tiz-tizenöt évig is várni kellett. A férjem ügyeskedett, ahogy tudott, mint jó dolgozónak két év múlva megadták az egyszobás üzemi lakást. De e két év alatt én már torkig voltam mindennel. Elegem volt a szűk, fürdőszoba nélküli albérleti szobából (szüleimnél a tágas, összkomfortos nagy lakás), a férjem kimaradozásaiból (sokszor a túlórákkal. egyéni munkavállalással indokolt távolléttel). Öszszeszorított foggal tűrtem, szüleim előtt a világért sem árultam volna el elégedetlenségemet. Az új lakásban hamar megszületett a fiam, majd a lányom, s két gyerekkel az egy szoba nagyon kicsinek bizonyult. Lakásproblémánkat egyedül csak az építkezéssel lehetett megoldani. Ezzel meg aztán igazán megszaporodtak a gondjaink. A férjemet csak késő este láttam, minden otthoni munka rám szakadt. A két pici gyerek, a házat építő munkások ellátása. Szüleim ugyan „megbékültek" a valósággal. de tartották a három lépés távolságot. Némileg segítettek pénzzel, de gondjaimmal magamra maradtam. Férjemet szerettem, becsültem benne, hogy családjáért minden áldozatot meghoz. Olyan típus, aki a jég hátán is megél, előteremtett számunkra minden elérhetőt. Csak nekem nem tudta megadni, amire annyira vágytam: a gyöngédséget, a lelki közelséget. Az ágyban megértettük egymást — ez a kapocs nagyon sok nehéz helyzetet segített átvészelni —, de engem nem elégített ki teljesen a csupán „fizikai" szerelem. Érzelmi téren pedig nem volt képes nekem többet nyújtani. Nagyon sokat szenvedtem e miatt. S amikor futó kalandjairól is meggyőződtem, idegileg teljesen összeomlottam. A pszichológus azt tanácsolta: vagy elválok, vagy olyan barátot találok, aki érzelmileg megadja, amire vágyok. A második megoldást választottam. Mert a válásról hallani sem akartam. Gyermekeimet nem foszthattam meg apjuktól, a teljes családi légkörtől. Persze évek kellettek hozzá, amíg rátaláltam arra a férfira, akinek szintén az hiányzott, ami nekem: a másik lelki közelsége. De ekkor már pontosan tudtam, mit akarok, s azt is, hogy ezt egyszer biztosan megtalálom, tudtam hát várni rá. Gyermekeim közben a pubertáskorba kerültek, miattuk sem lehetett volna már szó a válásról. S ekkorra ésszel is felértem: az a másik sem lehetne teljesen ideális partner. Mert nála meg éppen a férjem praktikussága, élelmessége hiányozna. Talán a kettőből össze tudnám rakni az „igazit". De iyen csak a képzelet szüleménye lehet, a valóságé nem ... Hűtlen voltam férjemhez? Lélekben talán igen, testileg nem. A férjem ezt nagyon jól tudta. Tökéletes anya voltam, jó háziaszszony. Hogy a koncertekre a barátommal jártam — nyolc évig tanultam zenét, igényeltem e kultúrát, mig a férjem eleinte végig szenvedett velem egy-egy előadást, később örült, hogy nem kell velem jönnie —, rendszeresen megbeszéltük gondjainkat egy kávé mellett valamelyik kávéházban, hetente telefonon érdeklődött hogylétem iránt ez nekem elég volt a „kielégítő" boldogsághoz. Az évek lassan múltak, férjem egyre inkább otthonülővé vált; azt vettem észre, mintha ő is jobban igényelné a kedvességet, figyelmességet. S ebből egyre többet képes adni nekem is. Az idő mind jobban egymás mellé sodort bennünket. Én pedig amit megkaptam tőle, nem vártam már mástól. Ma úgy érzem, ha nagyon sokáig élünk még, egészen egymásra találunk. Szép öregségünk lesz, mert az évek múlásával megismertük egymást, s képesek voltunk alkalmazkodni egymáshoz, tolerálni egymás hibáit, beletörődni és lemondani sok mindenről. Ha ezt nem tesszük, nem élhettünk volna ennyi időt egymással. De vajon e nélkül lehetett volna együtt élni bárkivel is?... K. J. ■ Huszonöt éves asszony vagyok, két gyermek anyja. Terhesen mentem férjhez, mert a férjem tudni akarta, lehet-e gyermekünk. Sosem mondta, hogy ellenkező esetben nem vesz feleségül, de érzem, hogy a majd hároméves kapcsolatunk ma már csak szép emlék volna. Férjem nagyon kötődik a gyerekekhez, nem tudná nélkülük valakivel leélni az életét. Egyszerűen nem ismerek olyan házasságot amely zökkenőmentes volna. A miénk sem az, hirtelenek vagyunk, hamar fellobbanunk, de emésztő harag sosem volt még közöttünk. A veszekedés után a férjem minden esetben bocsánatot kér, s ez jól esik, nem tudok rá soha haragudni. Házasságunk hat éve alatt sokat gondolkodtam azon, hogy vajon jól választottam-e, s erre csak igennel tudok válaszolni. Néha úgy érzem, most érett be igazán házasságunk gyümölcse, most kezdünk el valójában élni. Nagyon sokat dolgoztunk, hajtottunk, hogy mindenünk meglegyen. Egyikünk szüleitől sem várhattunk segítséget. Egyéves volt a fiunk, mikor elkezdtünk építkezni. Mire befejeztük, már itt volt a másik. Nehéz volt, de talán ennek köszönhetjük, hogy nem lazult meg közöttünk a kapcsolat. A házasság nem szerencsejáték, hogy vagy nyerünk, vagy veszítünk. A társat úgy kell megválasztani, hogy vele ne csak évekig, hanem mindvégig együtt tudjunk élni és kielégíteni egymás igényeit. Nem szabad azt mondanunk, valahogy majd csak lesz, a házasság majd megváltoztatja őt. Nem, nem változtatja meg. könnyebb a szakítás, mint a válás — és kevésbé fájdalmas. Sokan, akik elhagyják a családjukat a másikért, mert vele biztosan jobb. szebb, harmonikusabb lesz. sokszor csalódnak. Mert a konfliktusok és gondok törvényszerűen beköszöntőnek. Ha azt akarjuk, hogy házasságunk jó. vagy legalábbis tűrhető legyen, meg kell tanulnunk alkalmazkodni. Nagy szív és kellő türelem szükségeltetik hozzá. Ha azonban ez megvan, elviselhető lesz a házasság, s öregségünkre talán még nosztalgikusan szép is. „ Várj csak, várj. (nőio)
