Nő, 1986 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1986-07-22 / 30. szám

A CSEHSZLOVÁK RÁDIÓ MAGYAR ADÁSÁNAK ÉS A NŐ SZERKESZTŐSÉGÉNEK KÖZŐS RIPORTJA SZÜLŐ KERESTETIK A hátrányos helyzetű és a veszélyeztetett gyermek között elsődlegesen az a különbség, hogy míg az utóbbi védelmet, az előbbi segítségnyújtást igényel. A veszélyeztetett gyermek valódi veszélyhelyzetben van és él, ami erkölcsi, szellemi épségét teszi kockára. I. Teréz asszony széteső arccal áll a kredenc előtt, mint aki nem szándékozik elhajolni a rámértek elől. Frakkos urak, szemérmes kisasszonyok enyelegnek a libazöld tónusú mocskos falvédőn a prices felett. A nyirkos szegletekben szinte csorog a kosz, öklömnyi lyukak a falban, a megbomlott vakolat alatt már a vályog lélegzik. A szobában még a gyerekek szaga, a hevenyészett rendet kioltja a tárgyakból áradó zavar és megszakitottság. — Dolgozni dolgozott az én emberem, csak ivott, és akkor féltek tőle a gyerekek. Mikor berúgott, a nagyobbik ment el helyette etetni, az most tizenhárom éves — mondja Teréz asszony-. — Tizenhárom éve jöttünk ide, egy szoba-konyhá­ba, három gyerekkel. Sparhelt nincsen, kettes rezsón főztem, van egy tízliteres fazekam, kilenc gyereknek sok kell, sütni meg a szomszédba jártam. Az már nem igaz, hogy nem küldtem őket iskolába, csakhát ellógtak. A B. család lakóhelyén Tétován támaszkodik a kredencnek. — Mióta elvitték őket, én is eljárok etetni. Jó lenne hazahozni őket szünetre, vágyakoznak is, készülünk utánuk, csak várjuk a pénzt, üres kézzel nem mehetünk. A szomszédasszony a járdát söprögeti: — Régi cselédla­kások ezek, feláznak a falak, az állami gazdaság nem nagyon törődik velük. El volt veszve az a szegény asszony a kilenc gyerekkel abban az egy szobában. Mondanak most már rájuk mindent, de meg kell adni, éhezni sosem éheztek a gyerekek, főzni mindig főzött. Vannak itt a telepen náluk rosszabbak is... HELENA DRAHOSOVÁ, a komáromi (Komárno) járási gyermekvédelmi osztály helyettes vezetője: — Véletlenül jutottunk a B. család nyomára, az állami gazdaság egyik dolgozója figyelmeztetett bennünket, hogy a gyermekek normális életvitele a családban uralkodó körülmények miatt veszélyeztetve van, a szülők alkoholisták, a gyerekek csava­rognak, az iskola mellé járnak. December derekán délelőtt tizenegy óra körül látogattuk meg a családot, az anya részegen feküdt az ágyon, a gyerekek otthon voltak. A három nagyobbik gyerek elkezdett takarítani, de abban a koszban és mocsokban lehetetlen volt rendet csinálni. A kilenc gyerek a szoba közepén álló ketteságyban aludt, ki fejtől, ki lábtól. A legkisebbet csecsemőgondozó intézetben helyeztük el, a kilencéves Katinál, aki még nem volt beiskolázva, mivel állítólag süketnéma, az orvosi vizsgálat megállapította, hogy súlyos károsodásról nincs szó, inkább szellemi elhanyagolt­ságról. Gyermekvédelmi gyakorlatunk azt szorgalmazza, hogy a testvéri kötelék ne bomoljon meg, a testvérek egy csoportba kerüljenek, ezért azon vagyunk, hogy Kati is a testvérei közé mehessen a Novy Zivot-i gyermekotthonba. A legidősebb fiú, Tibor szeme a földön, arcán rezignáltság, nem tudunk felé nem a számonkérés érzetével közeledni. Az utóbbi időben annyian kérdezték tőlük annyiszor és ugyan­azt, az arcra ilyenkor már rákövül az ellenállás. — Mindig mikor hazajöttem az iskolából, egy kicsit ját­szottam, beosztottuk egymás között a munkát, kicsi is volt a házban, azt a húgom szokta megetetni. Az anyu mindig főzött, csak este szokott inni. Ha részegek voltak, akkor kiabáltam velük, hagyjanak békén, nekem a kicsinyekre kell ügyelnem. Este, mikor megvacsoráztunk, ha részegek voltak, akkor lefektettem őket, bezártam a házat, és mi is elmentünk aludni — mondja. — Én csak akkor maradtam otthon az iskolából, ha beteg voltam. A többiek a buszváróban szoktak maradni, mikor bejött a busz, volt ott egy kis alagút, oda bújtak. Aztán nemsokára elmentek haza, fürödni vagy focizni. HORVÁTH MÁRTA, a dunaszerdahelyi (Dunajská Streda) gyermekvédelmi osztály dolgozója az intézeti elhelyezés körülményeit tárja fel: — A végső beavatkozást nálunk mindig megelőzi egy csomó előzetes intézkedés, s ha ezek hatékonynak bizonyulnak, nem emeljük ki a gyerekeket a családból. Általában a helyi nemzeti bizottság illetékes dolgozója jelzi, hogy a családban baj van, mi vagy négyszer­­ötször kimegyünk hozzájuk. Ha a helyzet az ismételt figyel­meztetések ellenére sem javul, behívatjuk a szülőket a gyermekvédelmi bizottság elé. S ha ez sem használ, felügye­letet rendelünk el, mely a gyermekek életének fokozott követését jelenti. Ha a körülmények tűrhetetlenek, kérhetjük a gyermekek otthonban való elhelyezését, melyről a végső döntést a bíróság hozza meg. Sajnos, gyermekotthonaink túltelítettek, van úgy, hogy egy év is eltelik, mire biztosítani tudjuk a gyermekek intézeti nevelését. A családok szétzüllésének legfőbb oka az alkoholizmus, a legtöbb figyelmeztető jelzés a tanyákról, az állami gazdasá­gok telepeiről érkezik hozzánk. Ezeken a helyeken általában rossz élet- és lakóköhilmények között az ország minden részéből élnek emberek, gyökerek és benső közösségi tartás nélkül, magas az elvándorlásba válási arány, sokuk életvitele a deviancia határán mozog. Hiányoznak a hagyományos közösségek által szentesített érintkezési formák, a közösségi szellem fékező és ellenőrző hatása. Az ingerszegény környe­zet már magában melegágya az itt felnövő gyermekek érzelmi és szociális veszélyeztetettségének. II. Gyermekotthonaink telítettek, nem olyan egyszerű intéze­­tis gyereknek lenni. Szlovákia negyvenhét gyermekotthoná­ban jelenleg 2 518 gyermek nevelkedik, a várakozók száma egyre gyarapszik. Jelen van és újratermelődik a társadalom által nem szíve­sen tudomásul vett gondköteg, az alkoholizmus, az egy főre eső túlságosan alacsony jövedelem, a megbomlott családok nevelési tehetetlensége, mely körülindázza a hátrányos hely­zetű, szociálisan és pszichésen veszélyeztetett gyermekek életét. A családnak kellene nyújtania azokat a mintákat, amelyekkel a szocializáció megkönnyithető. Az erre képtelen családoknál a bizonytalanság a perem felé tolja ki a gyerekek életét. A B. család esete azt bizonyítja, hogy sajnos, sokszor a véletlen dönt arról, kik kerülnek és mikor gyermekotthonba, tehát a megelőzés gyakran késik vagy teljesen elmarad. Fájó, nehezen hegedő intervenció történik — a gyermekek kiemelése a családból, sokszor indokolatlanul, a megelőző lépcsőfokok átugrásával (megfelelő lakás biztosítása, elvonó­kúra, szociális gondoskodás a családról, jövedelemkiegészi­­tés). A problémák azonban olyan szerteágazóak, az illetékes hatóságok cselekvéstere annyira behatárolt a lehetőségek és formák, a módszerek vagy éppen a pénz hiányában, hogy valódi, tehát a lényeget megoldó beavatkozás, mely minde­­nekfelett a gyermekek családban tartását szorgalmazná, néha nem lehetséges. Marad tehát a gyermekotthonban való elhelyezés, az elszakadás a családtól. Néha bizony nem történik több, mint egy folyamat lezárása, ahogy a B. család esetében. Családvédelmünk fáziskésésben van. A védnök sok eset­ben csak a legvégső szakaszban, a végkifejletnél lép be a folyamatba, mikor már azonnali beavatkozás szükségeltetik, az alapgondok orvoslása már megkésett. Azért csak akkor, mivel ezidáig még tudomása sem volt a család peremhelyze­téről, nemcsak a jelenlegi intézményrendszer hibás tagoló­dása folytán, hanem a környezet érdektelen magatartása okán is — akárcsak a B. családnál. A védnök ilyenkor már mást nem tehet — segít, elrendeli a gyermekek elhelyezését. Szankcionálja a család problémá­it, gyógyításra már nincs lehetősége. A gondok egyenes vonalúan nem oldhatók meg, mert újratermelik önmagukat. Ezt példázza a B. család esete is. A kétezer-ötszáztizennyolc gyermekotthonban nevelkedő gyermek közül kétezer-négyszázhuszonhét mögött ott áll elengedő sejtként a család. Az intervenció, a gyerekek kiemelése a családból kifejlett, egyetlen lehetséges megol­dásként mutatkozott. Sok esetben azonban a családvédelem törvényszerű fázisainak, a társadalmi segítségnyújtás lehető­ségeinek végigjátszásával meg lehetett volna óvni a családo­kat. A számok önmagukért beszélnek. III. Péter ügye '83-ban kezdődött. A nagymagyari (Zlaté Klasy) hnb elnöke, Kvarda József akkor fordult a gyermekvédelem­hez: — Az óvónők gyanút fogtak, mivel a gyermeken rendszeresen ütlegelések nyomait látták, véraláfutások, cso­mók, felpuffadt részek az arcon, még foga is hiányzott. A gyerek félős volt, haja teljesen megritkult. Ahányszor csak kinn jártam náluk, a kisgyerek külön szobában volt, elzárva, mint egy állatka egy kis kalitkában. Az anya később az óvodából is kivette, mivel nagyon ellene zúdultunk. Egyszerű­en nem hitték el, hogy elvisszük a gyereket, hogy létezik

Next

/
Oldalképek
Tartalom