Nő, 1986 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1986-07-15 / 29. szám
Hol van az a sok gyerek nyáron? Ez a kisváros nem álmos és nem poros. A jelzők ezúttal már csak azért sem helyénvalók, mert azok a vagy három emberöltővel ezelőtti, innét jócskán délre eső vidékek városkáinak irodalombeli tükrözésére immár örök időkre kisajátíttattak. Itt a por, mely fergetegként keveredik fel a városnak hol egyik, hol másik sarkából, s a nap bármelyik szakában bőven nyelhetik a polgárok, inkább csak betonpor. Szürke és csikorog a fog alatt. A finom sárga, zörgő szekerek által felvert régi dél alföldi porfelhöcskékben lebegőhöz valószínűleg semmiben sem hasonlít. A hangalak tehát hiába azonos, egészen más jelenségről van szó. S hogy miként ízlik a kirántott csirkecomb efféle szürke betonporral meghintve a mai gyerkőcnek mondjuk vasárnap délután, hétemeletnyi szürke betonfalak árnyékában elheveredv'e egy közönségesen kockázott pokrócon, nem tudható. A megszokás nagy hatalom. A gyerkőc beleszületett a betontömegekbe, s mióta az árnyékukban tengeti a lassacskán mégiscsak szaporodó évecskéit, a szél fáradhatatlanul űzi vele játékait. Az első években a babakocsijába hordta a szürke port az épülő szomszédos hazakról, aztán egy kicsit odebbról, az üzletház emelkedő falairól, majd az óvodáéról a játékaira, a biciklijére, a kockás pokrócára, vasárnapi csirkecombjára. Ádám — Ádám, mit csinálsz majd a nyáron? — Azt, amit máskor. — Hogyhogy? Máskor iskolába kell menni, most meg egészen két hónapig nem kell. Mit kezdesz a kéthónapos nagy szabadsággal? — Én máskor is szabad vagyok. Hazajövök délben az iskolából, és azt csinálok, amit akarok. — Például mit? — Hát?! Például biciklizünk a srácokkal. Vagy ijesztgetjük a lányokat. Mert azok mindig csak gumiznak. Jól beleugrunk a gumijukba, aztán nézhetnek. — Hallom, vasat is szoktál gyűjteni. — Kitől hallotta? — Hát az édesapádtól. — Igaz. Itt az egész környék teli van vassal. Például a házunk előtt ez a nagy gaz. Azt mondják, ide majd építenek még valamit. Kár, mert itt lehet a legjobban bújócskázni. Meg vasat gyűjteni. Találtam én itt már akkora rudakat, hogy az édesapámat kellett hívni segíteni. Ketten vittük a gyűjtőbe. Tavaly összesen hatszáz koronát kerestem. — Szép pénz. És mit vettél rajta? — Hát?! Még semmit. Eltette az édesanyám. Ádám nagy kópé. Még csak kilencéves, de a szülei fejét már elég görcs szaggatta miatta. Értelmes, okos, minden iránt érdeklődik és mindent megjegyez. Nem is volna vele baj az iskolában, ha! Talpraesett is, korához képest önálló, csupa örömére volna a szülőknek, ha ...! Ha az iskolában a tanítási órán, még most, a második évfolyam végén is nem fordult volna elő jó párszor, hogy Ádám egyszerűen csak felállt és kisétált az osztályból. Ha nem bámulna ki olyan gyakran az osztály ablakán, tökéletesen közömbösen maradva az idős tanító néni felszólításaira. Ha a gyerekközösségekben a bandavezérkedése nem fulladna oly gyakran verekedésbe és napokig tartó komoly kiközösítésekbe. És ha nem történt volna már meg az is, hogy Ádám három napra egyszerűen csak eltűnt. Ezen a nyáron szerencséje lesz Ádámnak. (Vagy inkább a szüleinek?) A családban kistestvér született, s így az édesanya egész nap otthon van. Legalább időnként kinéz a fiúra. A nagymama, bár itt lakik a szomszédos faluban, és nagyon örülne a vakációzó unokának, mégsem vállalná már ezt a szerepet. Már tavaly kinőtt belőle. Elfáradt (és megijedt) a zabolázhatatlan gyerektől, aki gyakran még a vacsoraidöre sem volt hajlandó előkerülni barangolásaiból. Erre a nyárra marad Ádámnak a lakóház körüli aszfalt, a gumizó lányokkal, a gaztenger a vasaival. Meg még amit a kisváros kínál. Mit kínál nyárra Ádámnak és kisiskolás társainak az ilyen Z.-nyi kisváros? Mi van Z.-ben? Van itt minden (ill. lesz), amit csak a „keretek" engednek. Főleg azóta, hogy néhány környékbeli komoly gyár munkáslakásszükségletét elfogadva és felépítve, no meg a szomszédos faluk egy-kettöjének bekebelezésével sikerült a lakosságszámot felsőbb Kategóriába duzzasztani, azaz az állami költségvetésben alaposabban megmártózkodni. Azóta nemcsak nagy áruház épült a kisvárosban meg korszerű autóbusz-pályaudvar és néhány óvoda, bölcsödé s hasonlók, de még új háza, pontosabban palotája a kultúrának és a könyvnek is. Kétszintes, csodálatos fehér mindkettő, óriási üvegfal-ablakokkal, tágas terekkel és lehetőségekkel. Mindkettő egész évben, de különösen nyárra várja a gyerekeket. Hol van az a sok gyerek? — Mi példás könyvtár vagyunk. Éppen ma utazott el a főnökasszony, hogy átvegye a díjat — mondja a fiatal könyvtárosnö az üvegfal csodálatos panorámájának támaszkodva háttal. — Nem is volna itt semmi baj. A lehetőségek nagyok. Három éve adták át a könyvtárunkat, és még most is van egy nagy üres termünk, amelyet csak ezután akarunk berendezni író—olvasó találkozók és hasonlók alkalmas helyéül. — És hát éppen ez a baj. Hogy amióta ez a fránya integráció, amelyben én sajnos máig sem tanultam meg bízni, nincs időnk semmire. Mert a főnökasszonyt mindig elviszik a kultúrházba — ugyebár az integráció azt jelenti, hogy a kultúrházzal, mozival közös irányítás alatt együtt gazdálkodunk —, maradunk ebben a nagy palotában hárman, s még arra sem futja az erőnkből, hogy a kölcsönzést rendben ellássuk. — F“edig mennyi mindent csinálhatnánk csak a gyerekeknek is! Ők a leghálásabb olvasóink. Nyárra például gyakorlatilag csak rájuk számíthatunk. És mi tavaly nyáron is csak addig jutottunk, hogy kiültettük őket az udvarra, ha jöttek a napköziből, aztán hordtuk nekik a sok vizet. — Az is igaz, hogy nem is kezdhettünk volna túl sokat azokkal a gyerekekkel még ha igen iparkodunk is. Mert nyáron Z-ben nagyrészt csak olyanok járnak napközibe, akik jó, ha a ceruzát meg tudják fogni és rajzolgatnak ezt-azt. Az is tíz meg tizenöt gyerek volt tavaly. Hogy még egy hosszabb mesére vagy előadásra is odafigyelnének? Az már meghaladta az erejüket. A legegyszerűbb fejtörőinkkel is csaknem befulladtunk. Ha olvasótábort rendezhettünk volna, amint tavaly eredetileg terveztünk közösen a pionirházzal, ha meghívhatunk írókat, a közművelődésből személyiségeket, az természetesen más lett volna. De az ilyesmire idén nyárra az integráció miatt gondolni sem mertünk. — Meg aztán, az olvasótáborhoz a gyerekeket is meg kéne keresni. Mert nyáron Z.-ben, akárcsak szombaton meg vasárnap, nincsenek gyerekek. Hogy hol vannak? Hát a nagymamánál falun. Lasszóval se ...? A kultúrházban kisterem, nagyterem, bábterem, klubterem sorakozik egymás hegyén-hátán. A tolakvás bennük délutánonként, de főképp szombaton és vasárnap nem mondható túlzottnak. Az irányítókat egyelőre a bizonyos integráció gondja köti le, no meg az új munkahellyel szokásosan járók. Itt most mindenki új, akárcsak a palota maga, mondhatni, kezdő. A közönség pedig nem sétál be csak úgy magától a kultúrának még az ilyen nagyvonalúan elegáns palotájába sem. mint amilyent Z.-ben emeltek pár éve a köz vagyonából. — A város elnöke folyvást azt hangoztatja nekünk — mondja a fiatal előadó —, hogy olyan műsorokat csináljunk, amelyekkel az utcán kódorgó gyerekeket becsalogatjuk a házba. Dehát hol vannak Z.-ben ilyen gyerekek? Legfeljebb itt-ott néhány csoport. Azoknak meg úgyis hiába. Ha megfeszülünk, se tudunk az ő kedvükre valót produkálni, mert olyan nem létezik. — Különben pedig hétvégékre ez a város teljesen kiürül. Sőt, már péntek délután bepakolnak az emberek az autóba, és irány a
