Nő, 1986 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1986-07-15 / 29. szám
falu, a nagymamához, nagypapához, no és természetesen a kertbe. Megtörtént már velünk, hogy a szombat délelőtti nagy rendezvényünkre, a gyereknap megünneplésére hatan jöttek össze. — Nyáron ugyanez a helyzet. A napköziből átsétál a tanító bácsi az öt-hat gyerekével, levetítünk nekik egy kisfilmet és kész. Pedig most már igazán sok jó kisfilmünk van! Dehát ide nyáron, főleg ha ilyen nagy a kánikula, mint most, lasszóval sem húzunk be egy gyereket sem. Csodát művelni...? Z.-i körsétáján elkerülhetetlenül belebotlik a látogató a pionír- és ifjúsági házba, ha már egyszer a gyerekek után kutat. Az udvara szűk, bár árnyas a sok fától. Azaz használható kánikulában is. (Szerencséjére az épület a város egyik legrégibb, azaz fákkal már vastagon benőtt utcájában áll. Hely az épületben bévül sincs sok, de nem is ez a lényeg. Nem mindegyik szakkör munkájához kell épület (mint a méhészeknek, halászoknak stb.). A pingpongasztal pedig, amely körül szakkörtől függetlenül is állandóan nagy a tolongás, hely hiányában az udvaron áll. Nyárra a pionirház két egy-egy hetes tábort szervez a gyerekeknek a környékre. Ezek egyike a pionirmunkával kapcsolatos nyári továbbképzés valójában a körzet, azaz nemcsak Z. gyerekei számára. A másik szakköri tábor lesz. És nyáron is működik majd néhány szakkör, amelyiknek a jellege ezt megkívánja, például a méhészeké, a halászoké. — Ez összesen hatvan-nyolcvan gyereket jelent, ennyinek tudunk valamit nyújtani a nyáron — számlálja gyorsan össze a résztvevőket és a tagokat a ház igazgatója. — És természetesen nyáron is egész nap nyitva lesz a kapunk reggel nyolctól délután fél ötig, szombaton déli egyig. Jöhetnek a gyerekek bármikor. Labdázhatnak, pingpongozhatnak, fent a klubteremben van sok társasjátékunk. És hetente kétszer lesz filmvetítés is. Hogy jönnek-e? Majd meglátjuk. Z.-ben már szombaton sincs gyerek, nem még nyáron! Hogy mik az eddigi tapasztalatok? Hirtelen nehéz is volna kideríteni. Magával vitte a ház régi igazgatója, akinek tíz évnyi hasztalan kérvényezés után az ősszel végre mégis sikerült visszakerülnie egy valóságos iskolába. Az utódja is csak hosszas rábeszélés után vállalta el e munkakört. Egy évre. Két beosztottja szintén kezdő a pályán. Meddig bírják erővel, ötletekkel az iskolás gyerekek szabad idejét értelmesen kitölteni? Majd elválik. Az elődök példája nem jogosít fel túlzott reményekre. — Kevés pénzből, havi ötszáz koronából, amennyit a városi nemzeti bizottságtól a kiadásainkra kapunk — szögezi le a felsorolásaik végén a fiatal előadó —, nem lehet csodákat művelni. Ki ügyeljen Marira? Mari és Juli testvérek. Juli még csak hétéves, de Mari már tíz. Éppen kamaszodik majd a következő iskolai évben. Ám az édesanyjuknak eddig is volt gondja a két lánnyal. Különösen Marival. Az édesanya egy ipari szövetkezetben dolgozik, harmadik faluban Z.-től, mindennap reggel fél hatkor indul el a munkába, és csak délután négyre érkezik haza. Juli ezalatt vígan elvan az iskolában és a napköziben. No de Mari? Mari három év alatt tökéletesen ráunt a napközire, s a negyedik iskolai évben már semmi esetre sem volt hajlandó oda beiratkozni. így Mari tízévesen „kulcsos gyerek", bármennyire is éretlennek tartotta még erre az édesanyja. És hát az elmúlt tíz hónap, sajnos, az édesanya kétségeit igazolta. Mari tízévesen még nem szolgált rá a bizalomra. Még nem önálló. A délutáni foglalkozásokat, a szakköröket és a rajzórákat a rnűvészeti iskolában, különösen, hogy tavaszodon és jó lett az idő, sorra elszabotálta. Előfordult, hogy este fél kilencre ért haza az iskolából. Máskor barátnőkkel és nagy rendetlenséggel volt teli a lakás, mire az édesanya délután hazatért a munkából. — Hogy nyárra egész napra egyedül hagyjam ezt a két nagy, de eszetlen lányt a lakásban?! Nem! — mondja fáradtan, erőtlenül az édesanya. — Hisz nincs egy nyugodt percem a munkában, folyvást azon jár az eszem, hogy megint mire érkezem haza, mit csinált ez a két haszontalanság. Hogy a reggeli után nem rakodtak el, a kenyér délutánra kiszáradt az asztalon, és megint nincs a vacsorához való, az a legkevesebb. Egyszóval, én rendszerint fejgörccsel érkezem haza a munkából. Hát örülök, hogy legalább a nyáron kicsit lazíthatok. Nekem egy hét szabadságom lesz. Akkor elmegy az egész család kicsit kirándulni. A többire leküldöm a lányokat falura. Először az egyik mamához, aztán a másikhoz. Még szerencse, hogy mind a ketten jó erőben vannak. Talán különösebb megrázkódtatás nélkül átvészelik majd a három-három hetet. Tudok róla, hogy a városban rendszeresen vetítenek nyáron is gyerekfilmeket. Az idén a strandon is lesz néhányszor szabadtéri előadás. Meg a kultúrház is kíplakátolta már a nyári tervét, kérték is a gyerekek jelentkezését az iskolában. Csakhogy ezek egy-egy órányi elfoglaltságot jelentenek, akár ha naponta is. És ki ügyel majd Marira a maradék kilencben? A mi falunk olyan kicsiny, hogy még mozija sincs. Még vasárnap délután sincs vetítés a gyerekeknek. De ott van a kert meg a végében a patak. Aztán, az anyám például kitűnően tud sütni-főzni. Olyan réteseket meg lepényeket süt, amilyenekre nekem soha nincs időm se, kedvem se, hiába imádják a gyerekek. Szóval azt kapják nyáron a gyerekek a nagyinál, ami bár meglehet, nem elsőrendően fontos a mai világban, mégis egész évben hiányzik nekik. Miközben megmenekülnek a napközitől, a lakóteleptől. Én meg a fejgörcstől. Egy időre legalább. . . . ? És bár a napközis tanító néni lelkes, szalonnasütéssel, miegyébbel egybekötött biciklitúrákat szervez nyárra a gyerekeknek, hatvanegynéhány szülőnél több mégsem vehető rá a hatszázból, hogy még a nagy vakációban is naponta az iskolába küldje a gyermekét. A hatvanegynéhány is valószínűleg végső megoldásként és csak egy-két hétre. Ami annyit jelent, hogy nyáron jó, ha naponta tiz-tizenöt gyerek lézeng majd a napköziben, éppen csak elérve az alsó határt, amelynél még a napközi megnyitható. Mondjuk azt, hogy szerencsére?! Hogy a sok fejfájás, a nyári szabadságok és kirándulások, de legfőképp a falusi nagymamák teherbíró képességének az összeadása után végül mégiscsak sikerül a kétszer harminc napra alkalmas helyet találni a Z.-i iskolás gyerek számára?! Z.-n kívül akár. Vagy szerencsére?! Hogy a Z.-i szürke betonpor legalább nyáron ne telepedjen rá a rántott csirkecombjára?! KOCSIS ARANKA A kis Kati meglátogatott egy délután a lakásomban és jókora iratcsomót tett le az íróasztalomra. — Néni kérem, tessék szíves lenni ezt elolvasni. — Mi ez? — kérdeztem tőle. — Egy dráma — felelte komolyan. — Én írtam! Szemügyre vettem a kislányt. Legfeljebb tíz tavaszt számlálhatott. Lelkes, nagy fekete szeme, szívalakú, hosszúkás kis arca volt, és fekete varkocsaiban piros szalagot viselt. Legkevésbé sem hasonlított drámaíróra. Hellyel kínáltam, elébe tettem egy doboz csokoládés cukorkát, és érdeklődéssel nyúltam a „kézirat" után. Ez esetben szó szerint értendő. A „dráma" tizenhat fejezete golyóstollat, nagyobb formájú vonalazott irkalapra íródott, hol merev, hol eldülő, hol egészen lefekvő betűkkel, és így kezdődött: „A tükörteremben ül Dúsa kisasszony a testvérével, Mária asszonnyal. Dúsa tizenöt éves és hosszú rózsaszínű ruhát visel. Mária valamivel idősebb és fehér ruha van rajta. A család Krasznahorkán lakik, és apjuk felfelé göndörülö fe-' hér parókát visel. Felesége, Yvette asszony rosszul bánik a cselédekkel. Dúsa vőlegénye gazdag várúr és a Svarcok nemesi törzséből származik ..." Megtudtam továbbá, hogy ki kibe szerelmes, — és ki, kihez miért nem mehet feleségül. Nagyon szomorú történet volt, nem lehetett mosolygás nélkül olvasni. A dráma szerzőjét ez a nem leplezhető mosolygás, úgy látszik, kissé zavarta, mert miközben egy édes likörös csokoládét dugott a szájába, megkérdezte: — A néninek talán nem tetszik? — Hát tudod — mondtam neki —, egyet nem értek. Azt, hogy miért írsz te szerelemről, amihez nem értesz, meg fehér parókás várurakról, akik már nem léteznek, mikor annyi sok minden történik velünk és körülöttünk, ami mind sokkal érdekesebb, mint ez a dráma ... — Az igaz — helyeselt teli szájjal az ifjú drámaíró, és belekezdett egy hosszú történetbe az iskoláról és az osztálytársnőiről. — No látod! — mondtam, amikor befejezte. — Mennyivel érdekesebb, amit elmeséltél, mint ez a színdarab! Miért nem írod inkább ezt meg ? — Mert ezt nem én gondoltam ki! — felelte önérzetesen Kati, és ezúttal egy mandulás csokoládét dugott a szájába. Én pedig tovább olvastam remekművét. Borzasztó volt! A kislány kiirtotta az összes nemeseket. A várurat, Máriát, Yvette asszonyt. Dúsát, a vőlegényét és az összes szereplőt. Most már szigorúan néztem rá... — Ezt tejól elintézted! Hogyan is tehetted ? Ilyen vérengzést csinálni! Hát nem szakad meg a szíved? Legalább a fiataloknak kegyelmeztél volna, akik úgy szerették egymást. Ugye mondtam, hogy nem értesz te a szerelemhez. Azért csinálsz ilyeneket! — Lehet,.. lehet — felelte elgondolkodva ifjú kartársnöm —, lehet, hogy a szerelemhez nem értek, de erről igazán nem tehetek. Ennek, tetszik tudni, az az oka, hogy minket gyerekeket nem engednek be a moziba olyan filmekhez, amelyek szerelemről szólnak. Mi csak olyan filmeket nézhetünk meg, amelyben lövöldöznek... Lehet, hogy azért értek az ilyesmihez jobban ... Azt hittem, gúnyolódik. De nem! Kati arca halálosan komoly maradt. Még a csokoládéról is megfeledkezett ... f (női)
