Nő, 1986 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1986-06-24 / 26. szám
Egy nagy művész, aki a borsót hajigálja Furcsa idegen érkezett Budavárba. Hosszú, hegyes süveg ült a fürtjein, sarkát verte a piros köpenyegje, teli volt az a köpenyeg varrva mindenféle ákonibákommal. Megbámulták a népek, akár a maskurát, amint végighaladt a budavári piacon. Ment egyenest a királyi palotába. Ott az udvari liszteknek elmondta, hogy ő messzi idegenből jön a királyhoz, azt hallotta, hogy a magyarok királya kedveli a művészeket. Ő pedig azt mondja, olyan nagy művész, hogy nincs a kerek földön senki, aki utolérhetné öt a művészetében. Bevezették Mátyás király elé, mikor ebédelt, mert csak ebédidő alatt ért rá a király a művészekben gyönyörködni. — Hát mit tudsz, te nagy művész, halljuk. — Én, felséges király, egy szakajtó borsót úgy áthajigálok a kulcslyukon. hogy abból egyetlen szem se fog leesni a kulcslyuk előtt, se nem fog a lyukba belészorulni. — Lássuk a csudát — mondta Mátyás —, hozzatok fel egy szakajtó borsót. Behozták az inasok a borsót, a művész elkezdte a király előtt meg az urak előtt a borsót hajigálni, csakugyan mind egytől egyig áthajigálta a borsószemet a kulcslyukon. Mikor az egész szakajtót elhajigálta, térdel, fejet hajtott a király előtt, azután dicső képpel nézett széjjel, várta a méltó jutalmat. — Nagy művész vagy valóban — szólalt meg a király kegyesen —. az ilyen nagy művésznek sok borsóra lehet szüksége. És odafordult az ajtóban várakozó inasokhoz. — Adjatok, fiúk. tizenkét zsák borsót a művésznek, ne legyen híján a borsónak, ha hajigálni akarja. így fizette ki Mátyás király a borsóhajigáló komédiást, aki oly szertelen büszke volt a haszontalan tudományára. Székely Katalin önarcképe alá Azt mondod, nincs miért írni rólad, mert még nem csináltál semmit, még csak most akarod elkezdeni. De itt a diplomamunkád. Ez már nemcsak hogy készen van, de el is fogadták. — Hát igen, ennek a munkának tényleg örülök. Olyan témát választottam, amely nagyon közel áll hozzám. Rajzolhattam mégpedig mesékhez illusztrációkat. És közben nem törekedtem arra, hogy ügyesen összefoglaljam a szakirodalmat, azaz: tíz könyvből összenyírjak egy tizenegyedik valamit. A rajzolással kísérleteztem. Gyerekkoromban a királyokról, királykisasszonyokról, lovagokról szóló meséket szerettem a legjobban. És jól emlékszem, hogy azok a mesék ragadtak magukkal a leginkább, amelyekhez aprólékosan kidolgozott, valósághű illusztrációk kapcsolódtak. Imádtam Róma Emy rajzait az Ezeregy éjszaka legszebb meséiben vagy a Grimm-mesékben. Hát valami ilyesmit szerettem volna én is csinálni a diplomamunkámban. Olyan meseillusztrációkat, amelyek segítik a gyerek képzeletét, hogy egy-kettőre odagondolhassa magát is a kikövezett várudvarra, vagy a visszhangzó fegyverterembe a mesefigurák közé. Ugyanakkor egy kis leckét is kapjon a történelemből, a kor, például Mátyás király korának öltözködéskultúrájából, építészetéből is így tovább. Nagyon sokat foglalkoztam az anyaggal az elmúlt két évben. Mátyás királyról szóló meséket válogattam, áttanulmányoztam hozzájuk a reneszánsz kori Magyarország történelmét, kultúrtörténetét, a korabeli viseleteket, szokásokat Mátyás udvarában. Aztán mozgástanulmányokat végeztem. És sokat kísérleteztem a színekkel is. A tusrajzokhoz anilin festéket használtam, és a zöld színt teljesen kiiktattam a munkámból. — Az eredmény végül is meglett. Még külön dicséretet is kaptál. — Igen. Az egyik tanárom azt mondta, hogy ez már megüti a művészi munka színvonalát. Most ez két dolog miatt is nagy szó. Először azért, mert nálunk a nyitrai (Nitra) pedagógiai főiskolán folyvást azt hangoztatják a rajz szakon, hogy itt nem művésznevelés folyik, hanem pedagógusképzés. Ez igaz is. Másrészt pedig, ezt a kijelentést éppen az a tanárom tette, aki miatt a rajz—szlovák párosításomat korábban leadtam, és újrakezdtem az egészet az 1 —4. osztályos szakon. — Pár nap múlva tehát, amint az utolsó záróvizsgád is meglesz, 1 —4. osztályra képesített tanítónő vagy. Hol fogsz tanítani? — Feltehetően sehol. Ezzel a diplomával én nem tekintem lezártnak a tanulásom ügyét. Folytatni szeretném valahol. Mert én rajzolni akarok. És meg akarok tanulni jól rajzolni. — Ezek szerint talán már felvételiztél is valahová? — Sajnos nem. Eddig még akárhol érdeklődtem, mindenütt azzal utasítottak el, hogy nekem már lesz egy diplomám, érjem be vele. Főiskolára, egyetemre másodikként nálunk csak a művészeti irányzatúakra lehet jelentkezni, zeneművészetire, képzőművészetire. De ezekre is inkább csak elméletileg, mert itt is azokat részesítik előnyben, akiknek még nincs oklevelük. — És te mi akarsz lenni valójában ? — Én nem akarok művész lenni. De rajzolni akarok. Valahol az alkalmazott grafika területén. Könyvillusztrátorként, vagy tipográfusként, grafikai szerkesztőként tudom elképzelni magamat. Esetleg még divattervezőként is. — Akkor most igazából nem is tudsz örülni a tanítói oklevelednek? — Hát emiatt, hogy a továbbtanulásnál hátrányos helyzetbe kerülök miatta, nem. Korábban kellett volna meggondolnom? Igaz. De mindig azt mondták itthon, a környezetemben, nehogy azt higgyem ám, mert ügyesen rajzolok, az már jelent valamit. Annyian rajzolnak jól. Ez is igaz. És én nem is hittem semmi különöset magamról. De most, hogy a diplomamunkám ennyire tetszett, megint kicsit másfele kezdek tájolódni. Még egyszer mondom, nem tekintem lezártnak az életemet ezzel a diplomával. Nem úgy képzelem, hogy tanítok egy általános iskolában, férjhez megyek, és kész. Valami mást szeretnék csinálni. Különöset. Olyat, amilyen még nálunk nincs az embereknek. — Sok sikert kívánok hozzá. Piciny biztatóul pedig álljon itt fényképes arcképed helyett szénnel készült önarcképed és a szomszédos oldalon a Mátyás királyról szóló meséhez készült illusztrációd a diplomamunkádból. KOCSIS ARANKA (toÍt)