Nő, 1986 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1986-06-24 / 26. szám
S/AÍleff^Uék *.*^o^UZáiAct Hogyan is kezdődött műfordítói pályám? Ha fölteszem magamban ezt a kérdést úgy kell rá válaszolnom, hogy én a műfordításba beleszülettem. Gyermek- és fiatalkorom életkörülményeit a háború előtti Csehszlovákia egy olyan városkájának légköre szabta meg, ahol a lakosság egy része csak magyarul, másik része csak csehül beszélt. Én pedig azok sorába kerültem, akik magyar anyanyelvükhöz igen korán hozzátanulták a másikat is. Így lettem én, a legkisebb gyerek, családunk egyetlen csehül tudó tagja, ami sokszor nehéz feladatok elé állított. Már elemista koromban elvárták tőlem, hogy cseh nyelvű hivatalos irományokat megértsek, sőt, hogy különféle beadványokat, leveleket fordítsak csehre vagy fogalmazzak csehül, ami leküzdhetetlen nehézségeket, sok gyötrelmet és bosszúságot okozott nekem. De mindezért kárpótoltak „műfordításaimmal” aratott sikereim. Családunkban hagyomány volt az irodalomszeretet és az irodalmi érdeklődés minden új iránt ami természetesen kiteijedt a magyar nyelvű sajtóban is méltatott cseh modem írónemzedék műveire is. És rám néha az a megtisztelő feladat hárult, hogy a nyomtatott fordítást megelőzve, szóban tolmácsoljak szüleimnek, testvéreimnek egy-egy szívhez szóló mesét, néhány megkapó verssort, dalocskát. Az elsők között volt Capek DáSeftkája. Boldogan kezdtem bele az esti mesélésekbe. hogy legalább valamivel viszonozzam szüleimnek és testvéreimnek a mérhetetlenül sok mesemondást és versolvasást, amelynek tartalma, meghitt hangulata, körülményei, gyermekkorom legszebb emlékei közé tartoznak. S ekkor eszméltem rá először, hogy milyen nagy űr tátong az idegen szöveg megértése és tartalmának hatásos visszaadása között, még ha ez anyanyelvűnkön történik is. Később aztán megfordítva is sokat gyakoroltam ezt az élőszóbeli műkedvelő műfordítást. Számos magyar regény iránt sikerült felébresztenem cseh barátaira érdeklődését, de legfőképpen a Pál utcai fiúk iránt. Nemecsek sorsa még művészieden, nehézkes, sőt darabos nyelvi átültetésben is könnyeket fakasztott minden szemben ... A háború után, gyerekkori vágyálmomhoz híven, az orvosegyetemre iratkoztam be. Csakhogy ez határozott ellenkezést váltott ki a rövidesen féijemmé vált akkor még vőlegényemben. .Azt kell tanulni, ami az emberhez a legközelebb áll” — mondta, fgy hát filosz lettem, később könyvtáros, és az irodalom közelségében élve, valamint irodalommal és műfordítással már régóta foglalkozó féljem biztatására egyszersmind „profi” műfordító is. Mintegy negyven kötetnyi prózát — regényt. novellagyűjteményt, mesét és számos, folyóiratokban közzétett elbeszélést tolmácsoltam magyarra. Valamennyi a modem és legmodernebb cseh irodalom terméke. Minden fordítónak vannak kedvenc fordításai, de csodálatosképpen ezek nem mindig azonosak kedvenc olvasmányaival. A vonzódást természetesen mind a két esetben meghatározza a tematika, a stílus, a művészi színvonal, de míg az olvasó nem olyan érzékeny a tartalom belső logikája, a nyelvi felépítés, a mondatszerkezet minősége, a képek hibátlansága. az ok-okozati összefüggések helyessége iránt — a fordító számára ezek kulcskérdések, a szövegben előforduló minden hanyagság, képzavar, pontatlanság, következetlenség külön nehézségeket okoz. Úgy érzem, semmi túlzás nincs abban az állításomban, hogy sem az olvasó, sem a kritikus, sem az irodalomtudós nem ismeri meg olyan tökéletesen a szerzőt és munkáját, mint a fordító, aki valójában másfajta elemekből újraalkotja az egész művet amelynek erényei és gyengéi éppen őelőtte tárulkoznak ki a legteljesebben. És ezért öröm és viszonylag könnyű jó írót fordítani, még ha bonyolult is a stílusa, de annál gyötrelmesebb gyengét VLADIMIR PARAL (regényrészlet) Megkísértés A — Már megint horkolsz — nyögött fel Aranka, csukott szemmel beledöfte a térdét férje oldalába (ezúttal a veséje tájékát találta el), hátat fordított neki, és tovább aludt. De én most már nem alszom el, sóhajtotta Sáriik Libich (30), és pár percnyi hiábavaló kísérletezés után kilopózott a hálószobából. Az április reggeli nap dőlt téglalapjai meleget árasztottak a televíziószobából (amelyet Aranka már régen nem hívott „fogadószobának" vagy pláne „szalonnak"), a mezítlábas Sáriik agyonmosott pizsamája ujjával megtörölte az orrát, majd gyönyörködve megállt az üvegezett vitrinben elhelyezett versenyistállója előtt — fekete bakelitlemezen finoman csillogtak és színesen ragyogtak a forma Z szeretettel kiválasztott és áhitatosan karbantartott miniatűr versenyautómodelljei, amelyek a benzinmotorral hajtott automobilok világtörténetének csúcspontját és egyben végérvényes hanyatlását jelezték. Sáriik kivette a vitrinből a fekete-fehér Masseratti Turbo 9000-et, az ezüstszürke Lancia Gaiacticát és az egész királyi Ferrari monoposzt-sorozatot: a halálfekete Ferrari del Guidicit, a vérvörös Ferrari il Dúcát és Ó császári Felségét, a fehér-arany Ferrari Imperialét... Letérdelt, rajtvonalra (a szőnyeg széle) állította őket, és könnyedén megfricskázva csillogó ülepecskéjüket, elindította az évszázad utolsó óriásversenyét ... — Naja, a mi kicsink már megint játszik! És hányszor mondjam, hogy ne járkálj nekem mezítláb a szőnyegen, és ... — Aranka űj rövid lila hálóingében a küszöbön állt, és Sáriik sietett megcsókolni alvástól kimelegedett arcát és illatos vörös haját —, és éjszaka megint háromszor fölébresztettél a horkolásoddal. Mikor szoksz le végre a folytonos hátonfekvésről? — Ha majd alvás közben a kezedben tartod a kezem .. — Hogy lehet egész éjszaka kézenfogva aludni?... — De az újabb csókok elhallgattatták, Sáriik bekapta egészséges (és utálatos) „Erőnlét" proteinvajjal megkent mindenreggeli karéj kenyerét, megégette a torkát mindenreggeli fonó téájával, bekukkantott a gyerekszobába, ahol az ikrek. Árka és An ka boldogan szuszogtak rózsaszín függönyös ágyacskájukban, és kirohant a 932. sz. lakásból a gyorslittek felé. Kissé hajlottan (mert magassága 191 cm) és kezét fényes piros dzsekijének zsebébe dugva (hová is tehetné?) futni kezdett, megkerülte az utcán parkoló Trabant Elektra családi bakelitkocsijukat (0,4-es visszamaradó elektromos meghajtású, maximális sebesség 59 km/ó), futás közben lerántotta az állványról az újságot (január 1 -tői már ingyen küldik), és kopott teniszcipőjének (47 -es) vastag gumitalpain a mozgólépcsők felé rohant. Metróval két átszállással 48 percig tart az út a munkahelyemre (ugyanennyi idő alatt ér a repülőgép Prágából Berlinbe), a kocsiban ülve a térdére teríti az újságot (kopott farmernadrágot visel), az első oldalon fényképek az ENSZ ünnepi üléséről az egész világra kiterjedő általános és teljes leszerelés 50. évfordulója alkalmából, a következő fényképes beszámoló az első idei aratásról a Szahara-zónában (a második júliusban, a harmadik október végén lesz), és a negyedik oldalon a második hasáb végén egészen lent az FKCFKV kis hírecskéje:-ZZ A 72. KONTAKTUS. A Földön Kívüli Civilizációkkal Fenntartott Kapcsolatok Világközpontja (FKCFKV) előzetesen jelenti, hogy tegnap KB szerint 16,32-kor Krakkó közelében leszállt egy űrhajó a Bnolo bolygóról (YC—538-as világűrszektor), melynek legénysége már kapcsolatba lépett az FKCFKV szerveivel. Ezzel a mai napig már a 72. kontaktus jött létre a Földünkön kívüli civilizációkkal. A leszállás simán folyt le. A szokásos részletes jelentést az FKCFKV a déli híradásban teszi közzé. Férje távozása után Aranka Libichová (25) jóízűen aludt még egy órácskát (a gyerekek felébredése után már szó sem lehet alvásról), kéjes lassúsággal megfürdött, kamillasamponnal (természetesen szintetikus készítmény) hajat mosott, aztán már türelmetlenül belépett két kedvence szobájába. Életem legnagyobb öröme... de csak megmosni és megetetni őket felér egy fárasztó műszakkal, a gyöngéd angyalkák a szőnyegen tigriskölykökké változnak át, a kádban vízi ördögökké, a gyorsliftben Árka fölborította a gyerekkocsit, és Anka (egy órával fiatalabb Árkánál) az önkiszolgálóban magára rántotta a mézeskalácsos állványt, a gyereksírás szerencsére nem tart sokáig, és már megyek is ki velük a ragyogó napsütésbe... Otthon nyomban összeverekszenek, szét kell választanom őket még mielőtt lehúzhatnám a cipőmet, és mialatt a zabpehelykását főzöm nekik, felforditják a tévészobát. hegyvidéki tájat csinálnak belőle, kinek jutna eszébe az állótámpát a szőnyeg alá dugni, hogy domb legyen belőle, és a dombot teleszómi képeslapokkal, persze a gyűjteményünk legszebb darabjaival. Szóval, a lányaim elragadó szürrealisták. — De ha nem eszitek meg a kását, elraklak benneteket! Csak akkor van egy szabad órácskám, amikor ebéd után alszanak. A tévében most végződik a déli hírszolgálat. látogatók érkeztek egy újabb bolygóról ... ez már a hetvenkettedik látogatás... és pontosan úgy néznek ki, mint mi. Hogy juthatnék el valamelyik csillagra? Valamikor régen azt hittem... és Sáriikkal együtt ki is töltöttünk egy olyan űrlapot, amellyel önként lehetett jelentkezni a Földön kívüli civilizációkkal való találkozásra a Megnyitjuk Földünket a világűr előtt akció keretében, persze mindenki jelentkezett. Aztán szalont akartam berendezni a lakásunkban. Aztán legalább fogadószobát (de kit fogadnánk benne ... a két nagymamán kívül), és most a rendetlen tévészobád ban ülök, és várok, amíg beázik a szennyes. De egy asszonytól talán elég nagy teljesítmény, hogy két gyereket hozott a világra, és gondoskodik róluk — azt a csillagutazást a férjnek kellene elintéznie. De Sáriik inkább a harmadik gyerekem, mint a férjem, és azonkívül borzasztó peches is. Akkoriban arról áradozott nekem, hogy versenyautókat fog bejáratni... az egészből csak a játékautók maradtak meg neki a vitrin üvegje mögött. Megígérte, hogy esküvő után beutazzuk az egész világot, és csak öt év múlva lesz fiunk... de öt hónappal az esküvő után már szültem, mégpedig ikreket, és mind a kettő lány. A tévé képernyőjén egy fiatal lány jelent meg ezüst színű hosszú ruhában, odalibegett egy kerek asztalhoz, elektronikus bendzsóján elpengette a mér jót ismert jelzést (Alexandra bevezeti a televízió költészeti tanfolyamának 108. folytatását), és halkan énekelni kezdett:
