Nő, 1986 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1986-06-24 / 26. szám

S/AÍleff^Uék *.*^o^UZáiAct Hogyan is kezdődött műfordítói pályám? Ha fölteszem magamban ezt a kérdést úgy kell rá válaszolnom, hogy én a műfordításba beleszülettem. Gyermek- és fiatalkorom életkörülményeit a háború előtti Csehszlová­kia egy olyan városkájának légköre szabta meg, ahol a lakosság egy része csak magya­rul, másik része csak csehül beszélt. Én pedig azok sorába kerültem, akik magyar anya­nyelvükhöz igen korán hozzátanulták a má­sikat is. Így lettem én, a legkisebb gyerek, családunk egyetlen csehül tudó tagja, ami sokszor nehéz feladatok elé állított. Már elemista koromban elvárták tőlem, hogy cseh nyelvű hivatalos irományokat megért­sek, sőt, hogy különféle beadványokat, leve­leket fordítsak csehre vagy fogalmazzak cse­hül, ami leküzdhetetlen nehézségeket, sok gyötrelmet és bosszúságot okozott nekem. De mindezért kárpótoltak „műfordításaim­mal” aratott sikereim. Családunkban hagyo­mány volt az irodalomszeretet és az irodalmi érdeklődés minden új iránt ami természete­sen kiteijedt a magyar nyelvű sajtóban is méltatott cseh modem írónemzedék műveire is. És rám néha az a megtisztelő feladat hárult, hogy a nyomtatott fordítást megelőz­ve, szóban tolmácsoljak szüleimnek, testvé­reimnek egy-egy szívhez szóló mesét, néhány megkapó verssort, dalocskát. Az elsők között volt Capek DáSeftkája. Boldogan kezdtem bele az esti mesélésekbe. hogy legalább valamivel viszonozzam szüleimnek és testvé­reimnek a mérhetetlenül sok mesemondást és versolvasást, amelynek tartalma, meghitt hangulata, körülményei, gyermekkorom leg­szebb emlékei közé tartoznak. S ekkor esz­méltem rá először, hogy milyen nagy űr tátong az idegen szöveg megértése és tartal­mának hatásos visszaadása között, még ha ez anyanyelvűnkön történik is. Később aztán megfordítva is sokat gyakoroltam ezt az élőszóbeli műkedvelő műfordítást. Számos magyar regény iránt sikerült felébresztenem cseh barátaira érdeklődését, de legfőképpen a Pál utcai fiúk iránt. Nemecsek sorsa még művészieden, nehézkes, sőt darabos nyelvi átültetésben is könnyeket fakasztott minden szemben ... A háború után, gyerekkori vágyálmomhoz híven, az orvosegyetemre iratkoztam be. Csakhogy ez határozott ellenkezést váltott ki a rövidesen féijemmé vált akkor még vőlegé­nyemben. .Azt kell tanulni, ami az ember­hez a legközelebb áll” — mondta, fgy hát filosz lettem, később könyvtáros, és az iroda­lom közelségében élve, valamint irodalom­mal és műfordítással már régóta foglalkozó féljem biztatására egyszersmind „profi” mű­fordító is. Mintegy negyven kötetnyi prózát — re­gényt. novellagyűjteményt, mesét és számos, folyóiratokban közzétett elbeszélést tolmá­csoltam magyarra. Valamennyi a modem és legmodernebb cseh irodalom terméke. Min­den fordítónak vannak kedvenc fordításai, de csodálatosképpen ezek nem mindig azo­nosak kedvenc olvasmányaival. A vonzódást természetesen mind a két esetben meghatá­rozza a tematika, a stílus, a művészi színvo­nal, de míg az olvasó nem olyan érzékeny a tartalom belső logikája, a nyelvi felépítés, a mondatszerkezet minősége, a képek hibát­­lansága. az ok-okozati összefüggések helyes­sége iránt — a fordító számára ezek kulcs­kérdések, a szövegben előforduló minden hanyagság, képzavar, pontatlanság, követke­zetlenség külön nehézségeket okoz. Úgy ér­zem, semmi túlzás nincs abban az állításom­ban, hogy sem az olvasó, sem a kritikus, sem az irodalomtudós nem ismeri meg olyan tökéletesen a szerzőt és munkáját, mint a fordító, aki valójában másfajta elemekből újraalkotja az egész művet amelynek eré­nyei és gyengéi éppen őelőtte tárulkoznak ki a legteljesebben. És ezért öröm és viszonylag könnyű jó írót fordítani, még ha bonyolult is a stílusa, de annál gyötrelmesebb gyengét VLADIMIR PARAL (regényrészlet) Megkísértés A — Már megint horkolsz — nyögött fel Aranka, csukott szemmel beledöfte a tér­dét férje oldalába (ezúttal a veséje tájékát találta el), hátat fordított neki, és tovább aludt. De én most már nem alszom el, sóhajtotta Sáriik Libich (30), és pár percnyi hiábavaló kísérletezés után kilopózott a hálószobából. Az április reggeli nap dőlt téglalapjai meleget árasztottak a televíziószobából (amelyet Aranka már régen nem hívott „fogadószobának" vagy pláne „szalon­nak"), a mezítlábas Sáriik agyonmosott pizsamája ujjával megtörölte az orrát, majd gyönyörködve megállt az üvegezett vitrin­ben elhelyezett versenyistállója előtt — fekete bakelitlemezen finoman csillogtak és színesen ragyogtak a forma Z szeretettel kiválasztott és áhitatosan karbantartott mi­niatűr versenyautómodelljei, amelyek a benzinmotorral hajtott automobilok világ­­történetének csúcspontját és egyben vég­érvényes hanyatlását jelezték. Sáriik kivette a vitrinből a fekete-fehér Masseratti Turbo 9000-et, az ezüstszürke Lancia Gaiacticát és az egész királyi Ferrari monoposzt-sorozatot: a halálfekete Ferrari del Guidicit, a vérvörös Ferrari il Dúcát és Ó császári Felségét, a fehér-arany Ferrari Im­­perialét... Letérdelt, rajtvonalra (a sző­nyeg széle) állította őket, és könnyedén megfricskázva csillogó ülepecskéjüket, elindította az évszázad utolsó óriásverse­nyét ... — Naja, a mi kicsink már megint játszik! És hányszor mondjam, hogy ne járkálj ne­kem mezítláb a szőnyegen, és ... — Aran­ka űj rövid lila hálóingében a küszöbön állt, és Sáriik sietett megcsókolni alvástól kime­legedett arcát és illatos vörös haját —, és éjszaka megint háromszor fölébresztettél a horkolásoddal. Mikor szoksz le végre a folytonos hátonfekvésről? — Ha majd alvás közben a kezedben tartod a kezem .. — Hogy lehet egész éjszaka kézenfogva aludni?... — De az újabb csókok elhall­gattatták, Sáriik bekapta egészséges (és utálatos) „Erőnlét" proteinvajjal megkent mindenreggeli karéj kenyerét, megégette a torkát mindenreggeli fonó téájával, bekuk­kantott a gyerekszobába, ahol az ikrek. Árka és An ka boldogan szuszogtak rózsa­szín függönyös ágyacskájukban, és kiro­hant a 932. sz. lakásból a gyorslittek felé. Kissé hajlottan (mert magassága 191 cm) és kezét fényes piros dzsekijének zsebébe dugva (hová is tehetné?) futni kezdett, megkerülte az utcán parkoló Tra­bant Elektra családi bakelitkocsijukat (0,4-es visszamaradó elektromos meghaj­tású, maximális sebesség 59 km/ó), futás közben lerántotta az állványról az újságot (január 1 -tői már ingyen küldik), és kopott teniszcipőjének (47 -es) vastag gumitalpain a mozgólépcsők felé rohant. Metróval két átszállással 48 percig tart az út a munkahelyemre (ugyanennyi idő alatt ér a repülőgép Prágából Berlinbe), a kocsiban ülve a térdére teríti az újságot (kopott farmernadrágot visel), az első olda­lon fényképek az ENSZ ünnepi üléséről az egész világra kiterjedő általános és teljes leszerelés 50. évfordulója alkalmából, a következő fényképes beszámoló az első idei aratásról a Szahara-zónában (a máso­dik júliusban, a harmadik október végén lesz), és a negyedik oldalon a második hasáb végén egészen lent az FKCFKV kis hírecskéje:-ZZ A 72. KONTAKTUS. A Földön Kívüli Civilizációkkal Fenntartott Kapcsolatok Világközpontja (FKCFKV) előzetesen je­lenti, hogy tegnap KB szerint 16,32-kor Krakkó közelében leszállt egy űrhajó a Bnolo bolygóról (YC—538-as világűr­szektor), melynek legénysége már kap­csolatba lépett az FKCFKV szerveivel. Ezzel a mai napig már a 72. kontaktus jött létre a Földünkön kívüli civilizációk­kal. A leszállás simán folyt le. A szoká­sos részletes jelentést az FKCFKV a déli híradásban teszi közzé. Férje távozása után Aranka Libichová (25) jóízűen aludt még egy órácskát (a gyerekek felébredése után már szó sem lehet alvásról), kéjes lassúsággal megfür­­dött, kamillasamponnal (természetesen szintetikus készítmény) hajat mosott, aztán már türelmetlenül belépett két kedvence szobájába. Életem legnagyobb öröme... de csak megmosni és megetetni őket felér egy fárasztó műszakkal, a gyöngéd angyalkák a szőnyegen tigriskölykökké változnak át, a kádban vízi ördögökké, a gyorsliftben Árka fölborította a gyerekkocsit, és Anka (egy órával fiatalabb Árkánál) az önkiszolgáló­ban magára rántotta a mézeskalácsos áll­ványt, a gyereksírás szerencsére nem tart sokáig, és már megyek is ki velük a ragyo­gó napsütésbe... Otthon nyomban összeverekszenek, szét kell választanom őket még mielőtt lehúz­hatnám a cipőmet, és mialatt a zabpehely­­kását főzöm nekik, felforditják a tévészo­bát. hegyvidéki tájat csinálnak belőle, kinek jutna eszébe az állótámpát a szőnyeg alá dugni, hogy domb legyen belőle, és a dombot teleszómi képeslapokkal, persze a gyűjteményünk legszebb darabjaival. Szó­val, a lányaim elragadó szürrealisták. — De ha nem eszitek meg a kását, elraklak benneteket! Csak akkor van egy szabad órácskám, amikor ebéd után alszanak. A tévében most végződik a déli hírszol­gálat. látogatók érkeztek egy újabb bolygó­ról ... ez már a hetvenkettedik látoga­tás... és pontosan úgy néznek ki, mint mi. Hogy juthatnék el valamelyik csillagra? Va­lamikor régen azt hittem... és Sáriikkal együtt ki is töltöttünk egy olyan űrlapot, amellyel önként lehetett jelentkezni a Föl­dön kívüli civilizációkkal való találkozásra a Megnyitjuk Földünket a világűr előtt ak­ció keretében, persze mindenki jelentke­zett. Aztán szalont akartam berendezni a la­kásunkban. Aztán legalább fogadószobát (de kit fogadnánk benne ... a két nagyma­mán kívül), és most a rendetlen tévészobád ban ülök, és várok, amíg beázik a szennyes. De egy asszonytól talán elég nagy telje­sítmény, hogy két gyereket hozott a világra, és gondoskodik róluk — azt a csillaguta­zást a férjnek kellene elintéznie. De Sáriik inkább a harmadik gyerekem, mint a fér­jem, és azonkívül borzasztó peches is. Akkoriban arról áradozott nekem, hogy versenyautókat fog bejáratni... az egész­ből csak a játékautók maradtak meg neki a vitrin üvegje mögött. Megígérte, hogy es­küvő után beutazzuk az egész világot, és csak öt év múlva lesz fiunk... de öt hónappal az esküvő után már szültem, mégpedig ikreket, és mind a kettő lány. A tévé képernyőjén egy fiatal lány jelent meg ezüst színű hosszú ruhában, odalibe­gett egy kerek asztalhoz, elektronikus bendzsóján elpengette a mér jót ismert jelzést (Alexandra bevezeti a televízió köl­tészeti tanfolyamának 108. folytatását), és halkan énekelni kezdett:

Next

/
Oldalképek
Tartalom