Nő, 1986 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1986-06-24 / 26. szám
vagy rosszat tolmácsolni, legyen-bár a stílusa fölöttébb egyszerű. Abban a szerencsében volt részem, hogy sok nagyon jó, sőt kiváló művet fordíthattam. Talán az elsők között említeném meg Ladislav Fuks legjobb korszakából származó prózáit, amelyeknek megtévesztő látszólagos irracionalitása szigorú belső logikára épül, és a végletekig stilizált nyelve oly különös és mégis furcsán életes légkört teremt; mindenekelőtt a tragikumba átcsapó melankóliájával hozzám oly közel álló Mundstock urat. az Utazás az ígéret földjére című csodálatos prózai balladát, a kegyetlenül mesteri Hullaégetőt (a fordítást az Európa Könyvkiadó nívódíjjal jutalmazta), a naiv festészet legjobb alkotásait idéző Boldogultak bálját. És emellett egy egészen másik sík: Vladimír Párái első alkotó korszakából való maró társadalomkritikai regényei (Vihar a lombikban, Katapult, A száz százalékos nő). És átlendülve egy teljesen más világba, a Capek-fivérek mesevilágába, felidézem a cseh gyermekirodalom két gyöngyszemét, a Történetek a kutyusról meg a cicusrólt meg az Egy híján egy tucat mesét, amely a sokszor megoldhatatlannak látszó fogas nyelvi-fordítói fejtörőkért azzal kárpótolta a fordítót, hogy a szerzőkkel együtt átélte a rakoncátlan, pajkos játékosság alkotó örömeit. Csupán helyszűke az oka, hogy a többi ugyancsak fordítói élményt jelentő müvet, mint Otéenááek drámaian katartikus Rómeó, Júliáját, Vanéura tragikus emelkedettségű és nagyon igényes, súlyos nyelvű Jan, a pékjét, az Andersenre emlékeztető, inkább felnőtteknek szóló, bölcsen poétikus japán meséket (Az eladott álom) csak sebtében említem meg, és sok mást meg már egyáltalán nem. Visszanézve idestova negyvenévi műfordítói múltamra, leginkább az örömre emlékszem, amit ez a munka jelentett nekem. Mert a fáradságos bíbelődést, a gyötrelmet, amit néha a szövegnek a nyelvi átültetéssel szemben kifejtett makacs ellenállása okozott, és minden egyéb nehézséget gyorsan elfelejtettem. És érthetően mindig nagyon megörvendeztet, ha egy-egy fordításom többszöri kiadást ér meg. rádióra, televízióra alkalmazzák, és időnként még a kritika is elismeréssel nyilatkozik róla. — Ha jön a nagyvizit kiosonok az ágyamból és elvegyülök a fehér köpenyek között... ... ez idézet tanfolyamunk száznyolcadik hetének győztes költeményéből, amelyet Daniela Mléöná Prága kilencedik kerületéből küldött be nekünk. Gratulálunk Daniela - Mlécnának, és a többi nyolcezer-ötszázhuszonkét beérkezett költemény közül... — Alexandra bájos mozdulattal körbeforgatta a kezét a kerek asztalon fölhalmozott papírlapok fölött, és Aranka fölkapta a fejét, abban a papírhalmazban ott van az én versem is. Minden Tőled nem kapott ajándék ... —, nagyra értékeljük továbbá Alena Kubíková teplicei, valamint Renata Svobodová Prága tizedik kerületi lakosok egy-egy költeményét, és mind a kettőt virággal jutalmazzuk. És most megtanuljuk, hogyan kell klasszikus szonettet írni. Aranka fölsóhajtot. a szekrény aljából kihúzott egy szürke cipősdobozt, azoknak a papíroknak az „urnáját", amelyeket sajnál kidobni, üdülőhely-prospektusok vannak benne, de ezekre a helyekre sohasem jutottunk el, karácsonyi üdvözletek. Sáriik képeslapja mindeddig egyetlen szolgálati útjáról Ústí nad Labemből, elektromos háztartási gépekre vonatkozó jótállások, a határidejük persze régen lejárt, a gyerekek első rajzocskái és Aranka sikertelen verseinek másolatai. Aranka a tetejükre helyezte az újabb sikertelen darabot, a Minden Tőled nem kapott ajándékot, visszatette a szürke urnát a szekrény aljába, forró vizet engedett a mosógépbe, és elkezdte kigondolni a vacsorát. Sáriik fizetése kétezer-ötszáz, ami az én gyes alatt járó ötszázammal együtt összesen háromezer, ebből eddig egész jól kijöttünk, még kirándulásokra is tellett belőle a Trabanttal (amelynek megvételéhez persze mind a két nagymamának hozzá kellett járulnia), de mos még két nap van hátra a fizetésig, és az egész vagyonom csak huszonnyolc korona ... Ha tegnap nem vettem volna meg a lila hálóinget száznegyvenért, akkor most még százhatvannyolc koronám volna. No de megvan a hálóingem, és vacsorára piritott kenyér lesz Erőnléttel. Csakhogy akkor mit adok Sáriiknak reggelire ? Megint Erőnlétet ? Hát persze, ő reggel úgyse tudja, hogy mit eszik. És holnap vacsorára spenótos omlettet csinálok. Ha a gyerekeket óvodába adnám, és újból munkába állnék. akkor ez a számítás vidámabb lenne. De én azt akarom, hogy az édeskéim még egész nyáron, sőt október elsejéig itthon legyenek. És végig akarom csinálni a költészeti tanfolyamot is. Holnap kukorícalángost veszek (8-ért), beszórom reszelt sajttal (3-ért), és akkor még marad pénzem vaníliás csokoládéra az édeskéimnek. Az előszobában megszólalt a berregő, és amikor Aranka ajtót nyitott, egy rendkívül értelmes arcú elegáns férfi hajolt meg előtte. — Jó napot kívánok, Libichová asszony. Engedje meg, hogy bemutatkozzam. Agimont vagyok, és az Agala nevében meg szeretném hívni víkendre a Pluto szállodába május tizenhetedikétől tizenkilencedikéig. — De ... — A szükséges információkat ez a meghívó tartalmazza, minden kiadását természetesen az Agala fedezi, a meghívóhoz mellékelt összeget szíveskedjék személyes részvételéért járó honoráriumnak tekinteni. A viszontlátásra! A hosszúkás szürkéskék boríték egy hófehér kartonlapot tartalmazott aranybetűs szöveggel, valamint tíz darab frissen nyomott rózsaszínű ötezerkoronást. Fordította Zádor Margit Bizonytalansága egyszeriben elpárolgott. Ugyanolyan fontoskodó és magabiztos lett, mint korábban. Elmosolyodott. — Sok mindent szeretnék tudni. Hiszen még valójában el sem kezdtük. Az olvasóinkat minden érdekli! Milyen volt a gyermekkora, milyen a családja. Aztán a lehető legtöbbet szeretnének hallani a munkájáról. Hiszen még csak egy műtétről beszéltünk. Jóságos isten, akkor még továbbiakról is be kell számolnom! Magamban mosolygok, és közben vágyakozva nézek ki az ablakon. Az apró felhőfoszlányok között kéklik az ég. — Szeretnék hallani valamit a gyerekkoráról is — rendelkezik Eencl. és vidáman hozzáteszi —, ne féljen, nem káderlapot akarok. Csupán néhány rövid mondatot, valami emléket! Egy pillanatra kiesem a szerepemből. A kórház nagy ablaka helyett egyszeriben egy tenyérnyi ablak van előttem, a konyha széles falmélyedésében. Az ablakból a rétekre és a folyóra lehet látni. A zöld fű fölé minden este fehér ködsáv telepszik. Látom a szántóföldek között megbúvó vasútállomás mellett álló kis házunkat. Az udvaron levő gémeskút hosszú rúdja gyerekkoromban egyszer fájdalmasan felhasította a homlokomat, még ma is látszik a helye. A kórház jellegzetes szaga eltűnt. A lóhere és a jerikói rózsa illatát érzem, amely körülfonta házunk kiskapuját. A gyerekkorom ? Egyetlen élőképben elevenedett meg. Öt gyerek kergetőzik a házban. Az ajtón berontunk a konyhába, és a kisablakon kiugrálunk a kertbe. Fürgén fölkapaszkodom az ablakba, és diadalmasan rikoltózok. Fend nem tud mit kezdeni hosszú elhallgatásaimmal. — Érdekelne, hogyan éltek otthon — próbálja egyértelműbbé tenni a kérdést. — Hogy netán nélkülöztek-e, vagy ilyesvalamit... Az olvasókat ez érdekli. Ismét elmerülök az emlékeimben. Látok egy asztalt, amelyre ráesik a lámpa fénye. Vacsorázunk. Édesapám darabokat tör le a kenyérből, és belemártogatja az öntöttvas serpenyőbe, melynek alján ott csillog a hús megmaradt ínycsiklandó zaftja. Sorra a számba adja. A többiek a villájukra tűznek egy-egy falat _ kenyérbelet, és tülekedve mártogatják a’serpenyőbe. Édesanyám a tűzhely lapján krumplilángost süt. Előttünk már ott áll egy tál észbontóan finom szilvás gombóc. Kínzóm vár. Ceruzája felső végével kopog a noteszán, hogy válaszra ösztökéljen. Ügy mondom, mint aki lélekben távol van. — Nem, nélkülözni sohasem nélkülöztünk. Persze azt azért nem mondhatom, hogy tejben-vajban fürödtünk volna. Apám a vasútnál dolnozott, és mi öten voltunk testvérek. De lehetséges, hogy boldogabbak voltunk, mint bármelyik mai család, amelyiknek megvan mindene, amire csak vágyik. — Nem jut hirtelen eszébe egy vidám történet? — ostromol az ifjú újságírójelölt. Nem, nem jut eszembe. Vagy talán eszembe is jut, csak az éppen nem újságba való. Még csak elsős vagyok. Az iskolaudvaron várom a két idősebb fivéremet. Az egyik kiszalad az iskola épületéből, de rám se hederít. Játszik a nagyobb gyerekekkel, de engem nem akarnak bevenni maguk közé. Bömbölni kezdek. Kijön az igazgató úr, és megsajnálva engem, lehajol hozzám. — Bántottak a fiúk? — Ott ni... a mi Vencánk... — mutatok a vétkesre. — Nem akar velem beszélni. A mi Frantánk, a mi Vencánk, így nevezte minden iskolás gyerek a testvérét. Az igazgató úr odainti Váciavot. — Nem szép dolog, hogy bosszantjátok a gyereket. Miért nem beszélsz vele? Venca lehorgasztja kefehajú fejét, és konokul így szól; — Mit beszélnék vele, hiszen az öcsém! Nem bírom megállni, hogy ne nevessek ezen a régi eseten. Fend rám szegezi reménnyel teli tekintetét. Csalódást kell neki okoznom. Ezt úgysem értené meg senki. Különben nem is tükrözné híven a gyerekkorunkat. Mindnyájan szerettük egymást. Gyakran megtörtént, hogy vérre menő verekedéseket folytattunk egymás védelmében. És éppen Václav volt az, aki nemcsak hogy mindig hozott nekem a zsebében körtét ha hozzájutott a faluban, hanem mikor már egyetemre jártam, gyakran adott pár koronát is, mivel akkoriban már keresett. Hogy az ifjú újságíró kívánságának legalább némiképp eleget tegyek, elmesélem, hogyan jártunk a folyóhoz rákászni, hogyan dolgoztunk nyáron az aratásnál, hogy egy kis pénzt tudjunk hazaadni, és végül hogyan hagytuk el egymás után a szülői házat. Václavon kívül valamennyien továbbtanultunk. A fiatalember időnként feljegyzett egyegy mondatot, de nem harapott rá arra, amit elmondtam. Bizonyára meghatóbb történetet várt, hogy jobban az olvasó kedvében járjon. Elmesélhettem volna neki még más történeteket is, amelyek családunkban sokáig közszájon forogtak, de nem volt hozzá kedvem. Fend lankadatlan. Feljegyezte, honnan származom, és hányán voltunk testvérek. Most csak úgy ül, vagy félig fekszik, kényelmesen elterpeszkedve a fotelban, és engem néz. Elnézően, vagy azt is mondhatnám, pártfogói módon. Mintha azt akarná mondani: Én itt gyötrődöm ezzel a riporttal, a tisztelt professzor úrnak meg ki tudja, hol kalandoznak a gondolatai. Mintha meg akarna feddni. Én azonban szerencsére magamtól is felocsúdtam, mert rémülten újra rádöbbentem, hogy még mindig egy helyben topogunk! És rám még rengeteg munka vár, sőt ma Jitka is értem jön, mert el kell valamit közösen intéznünk. — Hát akkor még mi érdekli, szerkesztő úr — kérdem szándékosan roppant engedékenyen. Ettől még jobban megnőtt a fiatalember önbizalma. (folytatjuk) (nőü)
