Nő, 1986 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1986-01-08 / 2. szám
A gyerekszobában szanaszét heverő játékok rendetlenség látszatát keltik. De emiatt a gyerekeket a legtöbb esetben nem hibáztathatjuk, hiszen szobájuk bútorzatának rakodótere általában kicsi. Ezért — ha a gyerekszoba méretei azt lehetővé teszik — bútorkiegészítőként készítsünk nekik egyszerű kivitelezésű összecsukható polcot. Előnye, hogy kevés munkával rövid idő alatt elkészíthető, nem kerül sok pénzbe, s ha feleslegessé válik, akkor kis helyen tárolható. Az ábrán látható játékpolchoz például csupán 4—6 darab lakkozott farostlemezt (a polc méreteit tetszés szerint választjuk meg), néhány méter, a kárpitozásnál használatos fonott vagy más zsineget, 2 darab műanyag tiplit. 2 darab kulcskarikát és 2 darab szemescsavart kell beszereznünk. Elkészítési módja a következő: Miután a kívánt méretre vágtuk a farost lapokat, egy kissé gömbölyítsük le ráspollyal sarkaikat, amelyekre az ábra szerint készítsünk megfelelő átmérőjű furatot, majd lakkozzuk be a polcok felületét. Az így elkészített lapokat úgy fűzzük fel a zsinegre, hogy mindegyik alá csomót kötünk. A csomók meghatározzák a lapok közti távolságot és meggátolják, hogy azok lecsússzanak. Hogy a csomók se mozduljanak el, kenjük be valamennyit celluloid ragasztóval, de ha az nincs a háznál, a körömlakk is megteszi. A zsinórt a legfelső polc felett mindkét esetben fűzzük át egy kulcskarikán, amelyet majd könnyűszerrel felerősítünk a kellő magasságban, műanyag tiplibe helyezett szemescsavarra. Hogy a zsinór ne mozduljon el, a kulcskarika alatt kis gumigyűrűvel. dróttal szorítsuk össze, de még jobb, ha összevarrjuk. Ugyancsak egyszerű, mégis hangulatos polc a 2. ábrán látható. Ennek polcait a legcélszerűbb erdei- vagy lucfenyő deszkából elkészíteni. A polc tartója egy színes vászoncsík. A lapok végét az ábrán és a részletrajzon látható módon a vászonhoz ragasztjuk, illetve szögeljük. A vászoncsik mindkét végét háromszög alakban öszszehajtjuk és a három. , i szög csúcsait erősen egy-egy kulcskarikához varrjuk. A polcot ezután az előbb említett módon függesztjük a szemescsavarokra. A deszkavégeket takarékosan kenjük be a ragasztóval, hogy az ne szűrődjön át a textilanyagon. A bemutatott polcok persze nem alkalmasak nehéz tárgyak, pl. könyvek támlására! rr udniillik. ha szót akarunk váltani valakivel, azt illik valamiképpen megszólítani. Legtöbbször persze az a bökkenő, hogy: Minek nevezzelek? „Halló"zni általában a telefonba szoktunk, komázni, többnyire vidéken. A „hékás'' a tejtestvérek vagy barátok közt járja, és mondhatnánk tovább a nem univerzális megszólításokat. Vitathatatlanul könnyebb a dolgunk, ha érzelmi szálak fűznek az illetőhöz, mert akkor nyugodtan elrebeghetjük, hogy „kedves", ha rokoni kötelékek, mondhatjuk: néném, bátyám, húgom, öcsém. De ha a megszólítandó és magunk közt Ádám— Éva óta nagyhirtelenjében semmilyen rokoni kapcsolatit felfedezni nem tudunk, körülményesebb a helyzet. A megszólítást elkerülni csak akkor illik, ha például tüzet kérünk valakitől, de a dohányzás hanyatlásával manapság ilyen eset egyre ritkábban fordul elő. Az idegenforgalom növekedése hozta viszont magával a tétova ácsorgást az utcasarkon: merrefelé vegyük az irányt? Ilyenkor udvariasan érdeklődünk: — Bocsánat, hol van a Keresdmeg utca ?... Jó irányba megyek a metró felé?... stb., anélkül, hogy a megkérdezettet valamiképpen megszólítanánk. Tájékozódásért folyamodó hangunk ne legyen esdeklő, viszont időnk mindig legyen arra, hogy az útbaigazítást végighallgassuk, akkor is, ha jószándékú kalauzunk a bőbeszédű halandók sorát gyarapítja... Ha rég látott ismerősünk siet el mellettünk az utcán, s mi csak elhaladva mellette döbbenünk rá: ezt az alakot valahonnan ismerem, ne rohanjunk utána a közös emlékek nevétől fűtve, hogy vállon ragadva adjuk tudtára , egy lépést se tovább!, ne csimpaszkodjunk bele szíves tartóztatásként sem, ha nem életbevágóan fontos dolgot kell vele közölni. Persze a közölnivaló fajsúlyát illik objektiven mérlegre tenni. Tudomásul vehetjük, hogy a megszólítások tárháza mind a fiatalok, mind az idősebb korosztályok tagjai közt mondhatnánk zavaros. A címeket, rangokat eltöröltük, de nem honosítottuk meg helyette a mindre használható polgártárs megszólítást. Ehelyett gyártani kezdtük a társsal végződő összetett szavakat. A „társ-"nak nem kellett hosszabb ideig osztozni sorsunkban, elég volt valamilyen minőségben néhány percre összeakadni vele. A villamoson az utastárs lépett a lábunkra, a szomszédból lakótárs lett, a nászasszonyból anyóstárs, és szülőtársak vitatták gyermekeik jó és rossz tulajdonságait az osztályértekezleten, asszonytársnak tisztelte a szónok a résztvevőket a nöszervezeti összejöveteleken. A tévéjavítót szaktársnak tituláltuk, a pénzbeszedőt kartársnak, és két kézzel osztogattuk a „mester" és „főnök" rangot is éppen akkor, ha nem mindenkivel óhajtottuk rokoni kapcsolatainkat gyarapítani azzal, hogy „anyukámnak, apukámnak, fiacskámnak" vagy éppen „aranyoskámnak" szólítjuk bizalmaskodva. Se így, se úgy! Hát akkor hogyan? Helyénvaló a kérdés. Jobb megoldás nem lévén, mindenfajta gond enyhítésére a mindenkire kiterjeszthető „uram"-ot és „asszonyom"-ot használhatjuk. Az „elvtárs" mélyebb politikai értelme lévén, nem helyettesíthet minden megszólítást, nem koptatható el. De „uram" és „asszonyom" minden felnőtt lehet, akivel nem vagyunk bizalmas viszonyban, tehát a kereskedő és más szolgáltató is. S aki még nem lépett az érett korba, ha lány, legyen „kisasszony", ha fiú, „fiatalember". Ezért a megszólításáért nem fog megorrolni. Jó ismerősünket, ha nem is barátunk, szólíthatjuk utónevén, ha férfi, hozzátéve az „öcsém"-et „bátyám"-mat. Ha nő — mivel a húgom, néném sajnos nem dívik — a fiatalabbját Klárikának, Jutkának, ha férjes Klára asszonynak, Judit asszonynak nevezhetjük. Jó barátok úgy szólítják egymást, ahogy akarják, akár a becenevükön, gúnynevükön is. De csupán addig, míg megbántás, sértődés nem lesz belőle.
