Nő, 1986 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1986-01-03 / 1. szám

nek nincs igaz barátja, lelkileg szegény életet él, az élet ekkori tapasztalásainak megszerzése is nehezebb, bonyolultabb a számára. Békeképe is zavarosabb.

— Ebben a tanácsadóban főként tanulási problémákkal és viselkedési rendellenességekkel terhelt gyermekek fordulnak meg.

— Az ő problémáik, az ő viselkedésük tükrözi a családban uralkodó állapotokat is. Ha a szülő bizonytalanul, hisztériásán reagál a világ egyikmásik eseményére, az elraktározódik a gyermekben is.

— A szülőnek hinnie kell a békében, hogy a gyermeke is higgyen?

— Igen, és hozzá kell segítenie a gyermeket a személyiség fejlődéséhez szükséges jó családi légkörhöz, ugyanakkor objektiven kell láttatnia a világot.

— Mert még ma is a család a legjobb hátország.

— Annak kellene lennie. Mert minden embernek szüksége van megfelelő hátországra, vagyis megértő szülőkre, megbízható barátra, megfelelő partnerkapcsolatra. Akinek ez nincs meg, annak könnyen zátonyra fut az élete, ahogy az az ország sem nyert háborút, a történelem többször bizonyította ezt, amelynek nem volt jól kiépített hátországa.

— Azt viszont még sohasem láttuk leírva: hogy nem nyert békét. Vajon miért? — kérdezem egy bmói szövetkezeti lakásban Ivana Rakovická kirakatrendezőt, két gyermek édesanyját.

— Mert a békét csak elveszíteni lehet.

— Megnyerni nem?

— A győzelmet lehet megszerezni, a győzelem viszont nem mindig hoz igazságos békét. Két gyermek anyja vagyok. Irtózatos rágondolnom is, hogy egyszercsak vége lehet... Ez abszurdum lenne. Ezt nem hiheti a józan ész.

— Mit szeretne a békeévtől?

— Békét, amihez jó alap a két nagyhatalom reménytkeltő kéznyújtása. Bizakodom, hogy az ésszerűség győz, mert ezek a tárgyalások számomra azt is bizonyították, hogy nem is kellenének a béketüntetések, a politikusok anélkül is tudják, mit akarnak a világ népei.

— De azért nem árt, ha ...

— Nem, nem árt ismételni. Békét. Békét...

S most vetítsük egymásra a prágai, a kassai, a

királyhelmeci, a tőketerebesi és a brnói hóesést, hogy láthassuk, a reménykedés az, ami őket szerves eggyé komponálja. A tátrai buszmegállónál állok többedmagammal. Míg várakozunk, egy öt év körüli gyermek a szüleivel játszik. A kisfiú. Martin jegyárus, az édesanya az utas, aki jegyet vált először a környező kisvárosokba, Poprádra, Vysné Hágyra, majd a világ nagy- és fővárosaiba, aztán a Holdra, s az édesapa az űrhajós, aki a holdrakétát vezeti. Búgnia kell, mint a motornak, s ő búg. Már mindenki hármuk önfeledt játékát nézi. Boldogok, repülnek a Stary Smokovec-i havazásban, mígnem Martin kiadja a vezérlői utasítást: „Apuka, fordulj másfelé, pályánkra került az atomrakéta." Apuka egy pillanatra megdermed, s bár szorosan tartja a kormányt, arca tehetetlenséget áraszt. A gyermekét nézi, aki édesapja pillanatnyi zavarát tán annak tulajdoníthatja, hogy most dönt, merre vegye az irányt, s meglepetéssel veszi tudomásul édesapja válaszát: „Az űrben még nincsenek atomrakéták!'' — aztán nagyon mélyről jövő bizalommal mosolyog a szakadó hóban.

Sz. L.

Fotó: F. fíakovsky

(nős)