Nő, 1986 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1986-01-03 / 1. szám
MOSOLY HÓESÉSBEN Eldugott prágai moziban ülök és régi háborús filmet nézek. Ágyúk dörögnek, bombák robbannak, fiatalemberek támadnak ugyanolyan fiatalemberekre, mint ők maguk. Vonakodom annak megállapításától, tudják-e, miért mennek a halálba, s a mozihoz közeli utcában született Rilke mondása jut eszembe a saját halálról, az individuum haláláról, amelyet elvettek tőlünk, amelyet gúny tárgyává züllesztett századunk kisebb-nagyobb háborúinak sora, a lágerekben meggyilkoltak emlékezetének intelme. Hogy az egymást követő civilizált kultúrák századaiban mikor állt legtöbb diktátor a történelem színpadán, ez talán már az óvodások számára is nyilvánvaló. Érzik, mert a mesékben is így van, ahol az igazság győzelmével a béke is szabad terepet kap. S mi más lenne napjainkban a kollektivitás legidőszerűbb óhaja, ha nem a fegyverektől egyre veszélyeztetettebb béke megőrzése. E realitás szigorúságán sem a hallgatás, sem a mellébeszélés nem segít. Ezért is dönthettek úgy az ENSZ-ben, hogy ezt az évet a béke évének nyilvánítják. Amikor a hó (Saskolta Vencel tér közelében zsongó kávéházban a vetítés után űrfegyverkezési költségvetésről szóló cikket olvasom, a film befejezését — a békevágyat rügyfakadással szimbolizálta — a történelem kegyetlen csúfolódásának vélem. A film ugyanis a huszas évek végén készült, s az első világháború ma már „emberinek" tűnő hadiiparát vitte vászonra. S megszólítva a tizvalahány néző közül a legfiatalabbat, tovább pergettük — párbeszédben. Főszereplővé most Daniela Dvorácká lépett elő, aki egyébként ostravai, jelenleg a gépészeti főiskola hallgatója Prágában. — Miért ültél be a moziba? — Fáztam, s volt időm ... — Tetszett a film ? — Hát, mit mondjak? Nem bánnám, ha a világ haddipara ma is a tízes évek szintjén állna. — Tudod-e, hogy 1986 a béke éve? — Hogyne tudnám. A koleszon beszéltünk is arról, jövőre már nem hagyjuk, hogy mások szervezzék helyettünk a béketüntetést, alulról indítjuk. — Úgy gondolod, hogy kimentek az utcára? — Hát persze, mondjuk a főiskolai SZISZ- szervezetek révén. — Te már voltál béketüntetésen? — Tavaly, itt, Prágában . . . Volt-e értelme vagy sem? Nem ez a kérdés. Az ember legalább azt ne tegye, ha látszólag már semmit sem tehet, hogy a passzivitásával, azzal a szemléletével, hogy ö úgysem szólhat bele a nagypolitikába, önként kiszolgáltatja magát. A filmet Kassán (Kosicén) egy lakótelepi lakás ízlésesen berendezett szobájában „forgatjuk" tovább, igaz, főszereplő-cserével. Visszaöregedünk az időben, húszvalahány helyett most negyvenvalahány esztendős hölgy. Bús Mária, a Kerületi Népművelési Intézet dolgozója mondja: — Hároméves voltam, amikor a háború befejeződött, s csak egy döglött lóra emlékszem, amint ott hevert udvarunk virágágyásán, s hogy a katonák betörték az óvoda ablakait. Nem is ebből erednek a félelmein, meg a szorongásaim, (nőT) ha a híreket hallgatom. Pedig amondó vagyok, világháború soha többé nem lesz, nem lehet, mert az az értelmetlenség értelmetlensége lenne. Végül is, ezt kimondták a genfi csúcson is. — Talán még a fegyvezretcsökkentés is reális terv? — Igen. Bár az atomhalál nem a fegyverek mennyiségétől, hanem a használatától függ. Nem vitás, hogy Gorbacsov elvtárs tisztában van azzal hogy a nép mit akar, ezt nagyon sokszor kifeftette, s mindent megtesz, hogy ennek a kívánságnak a lehető legjobban eleget tegyen. A vászonra képzeljünk egy barna hajú. El Greco-i mosolyú, hallgatag fiatal lányt, aki imádja a verset, a zenét, akinek a szeretet lételeme, aki törékeny, mint a legvékonyabb üvegbúra, s így is él: törékenyen. Szimko Gabriella, a Királyhelmeci (Kráfovsky Chlmec) Művészeti Népiskola zenepedagógusa. — Elnézést a szabvány kérdésért: neked mi az, hogy béke? — Tizennyolc gyermek és az, hogy egyetlen órát sem hagyok ki. Az agresszivitás, a gonoszság visszaszorítása. Az, hogy győz az igazság, mindenben. A pedagógiától a leszerelésig. Mindenbe .. Érthető? Akkor lesz béke. Teljes béke .. . Elgondolkoztató, miért szorul az emberiség arra, hogy békeévvé avasson egy esztendőt. Miért? Miért, amikor szerintem a béke ott végződik, ahol beszélni kell róla? Sajnos, rengetegszer, kellett beszélni róla filozófusoknak, bölcs politikusoknak, költőknek. És Szimko Gabriella nem intelmez egyébre, mint amire Arisztotelész: „Ha elvész a tisztesség, megszűnik minden kapcsolat az emberek között." A múltat idéző bevágás után Tőketerebesen (Trebisov), a Járási Pedagógiai és Pszichológiai Tanácsadó pszichológusával, Hadas Katalinnal fűzzük tovább a gondolatot. — Van a gyermeknek békeképe? — Hogyne volna. A kisgyermeké a nyugodt családi légkör, a sikerélményektől kisért megismerés folyamat, amit nagyon sokszor éppen a szülök nehezítenek meg azzal, hogy megzavarják a játékában, önállóságában. Pedig a gyermekre többszörösen érvényes, amit egy német filozófus mondott: „Ha lenne isten, nem bírnám elviselni, hogy ne én legyek az." A gyermek nehezen viseli, ha megzavarják önállóságát, ugyanakkor a szülőnek pontosan kell tudnia, mit engedhet meg a gyermeknek. — Nehogy önző, agresszív embert neveljen? — Ranschburger Jenő írja, manapság a gyermekek zöme úgy vonul első osztályosként az iskolába, mint a kiskirály. Mert a szülei szerint ő a legszebb, a legjobb, a legokosabb. Aztán jönnek a kudarcok, a sérülések, a békétlenségek. — Vagyis összekuszálódik a békekép. Es a kamaszoknál ? — Még bonyolultabb a helyzet. Ugyanis a szülök többsége, ha érti is, igazából nem akar beletörődni, hogy a gyermek kezd leválni róla, hogy hirtelen mindennél fontosabb lesz a barátság, amit pedig a szülő egyre fortélyosabban akadályoz. Holott ő is tudhatná, az gyerek, aki-
