Nő, 1986 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1986-12-20 / 51-52. szám
HOGY ÉLETFOR tán egy órát pakolunk a Trabantba, a kiskád már félig kilóg, s irány Félbe vagy a fővárosba, valamelyik nagymamához. A kiskád ma este is előkerül. Kati fürdik és megy aludni. Nyugodt és bár nem mondja, teljesen elégedett, a muzsikálás a mai nap sem maradt el. Zsófi még megmutatja a játékospolcot. Teljesen új, csak két hete készítette, állította be apa. Sok elfoglaltsága mellett végre erre is jutott ideje. — Ó, hát mennyi mindent meg kéne csinálni itthon! — sóhajt erre apa. — Senki nálam jobban nem vágyik például a fehérre meszelt falra! — mutogat körbe a tarka papirtapétás panellakásban. — De hát erre végképp nem futja ... Sok mindenre azonban mégis jutott a szűkre szabott időből, s jut ezután is. — Tavasztól egy állandó táncházat szeretnénk a fővárosban. Minden hétvégén. A hazai együttesek közül a Szőttes áll hozzánk a legközelebb, dehát a táncház volna az igazi, nem színpadon muzsikálni! — Úgy gondolja, volna hetente közönsé-Estéli beszélgetés Varsányiéknál ge? — Volna. Rengeteg a diák, egyetemista, főiskolás, középiskolás a fővárosban, akikre számítunk. S szerintem, ha a fiatal hetente hall ilyen zenét, megszokja, természetes lesz a számára. Mintegy része lesz az életének. Formálója. — S hiányzik még hozzá valami? — Eddig nem kaptunk helyiséget sem. Bár az is igaz, hogy mi magunk se sokat jártunk utána. Erre még nem futotta. A jó táncházhoz elsődleges a zene minősége. De meghatározó a vezető táncos egyénisége is. Hogy anyanyelvi szinten tudja az összes tájegységünk táncanyagát, s amellett vezetni képes egyéniség is legyen valóban. Még ilyen táncosunk sincs. — És a Szőttes? Elfér majd a táncház mellett ? — Elfér. Most nagyon jó csapatmunka folyik a Szőttesben. Minden elképzeléshez összeülünk, és megbeszéljük, ki mit tud hozzátenni, mit tud hozni. Ez eddig nem volt. A zenét például most nem a koreográfus adja meg, mint korábban, hanem teljesen mi hozzuk. — Azt szeretnénk, ha a Szőttes egyben műhely lenne, a népi muzsikusok műhelye. Hogy legyen hol tanulniuk a fiataloknak, a kezdőknek. Részben már most is az nálunk a gyakorlat, hogy akár alkalmakra, néhány fellépésre is csatlakoznak hozzánk más muzsikusok. Ezt a lehetőséget szeretnénk méginkább bővíteni. A dudafogásokat például hallás után, felvételről képtelenség megtanulni. Nem lehet rájönni, látni kell. Nemrégiben elmentünk Veiké Bielicébe, s felvettük videóra az ottani utolsó szlovák dudás játékát. S én magam is tanultam tőle. Ha valakit ezután a duda érdekel, eljön néhány próbára a Szőttesbe, vagy eljár velünk fellépésekre, és megtanulhatja a fogásokat. — És még egyet tervezünk. Az lenne jó, ha az eddig felgyújtott népzenei anyagaink, amelyek most magánszemélyek és intézmények tulajdonában vannak, hozzáférhetők lennének minden érdeklődő számára. Nem könyvre gondolunk, mert nem az a lényeg, hogy egy tetszetős könyvvel több legyen. Csupán a kéziratos kották sokszorosítását tervezzük. Hogy küldhessük mindenkinek, aki kér. Hogy bővüljön hazai együtteseink repertoárja. KOCSIS ARANKA Fotó: KÖNÖZSI ISTVÁN színét — csak fakult, fakult, mígnem beköszöntőnek az első fagyok. Egy nap a cipő az ablakpárkányon találta magát. Valaki óvatosan kézbefogta, felemelte a földről s az ablakhoz vitte. Úgy rémlett, hogy az illető kék szemét is megpillantotta, de nem volt benne biztos, nem az eget látta-e maga fölött. De már ott is volt a párkányon, s újra csak egyedül. Sokáig tartott, amíg megszokta, mert egész életében egészen lent. a földön járt — és itt most. egyszerre az a magasság. Noha csupán a földszint ablakpárkányán volt. az útra lepillantva szédülés fogta el. Még arról is megfeledkezett, hogy bepillantson a szobába. Egyre hosszabb és hosszabb ideig tekintgetett lefelé, mígnem annyira megbátorodott, hogy most már az embereket is szemügyre vette. Az első gondolata az volt, hogy az emberek feje tetején járhatna, de ezt a kaján gondolatot rögtön elvetette, mert a szívecskéje olyan tiszta volt még. mint egy új cipőcsat. Mi több. ismét gyönge szédülés fogta el. Aztán a magasságot megszokta s a szédülés is csak ritkán kerülgette, rendszerint akkor, amikor szundikálni akart. Később az emberek már teli táskákkal jártak. aztán karácsonyfákkal is. s a piros cipellőnek eszébe jutott az egykori karácsony. Egyre többet hallotta emlegetni, s az emberek egyre sűrűbben hordták a karácsonyfákat. Aztán abbahagyták. A piros cipellő hiába tekintgetett az utca egyik végéből a másikba, hogy valaki hátha megpillant. Sötétedés után már csak egyetlen férfi sietett el mellette, aki karácsonyfát vitt. Aztán már senki. Az esti sötétségben az utca elcsöndesült. gyertyák gyúitak, ezüst díszek csillogtak, s áradt a fenyőfák illata. A piros cipellő elszomorodott, aztán sírva fakadt, mert tulajdonképpen meg sem fordult a fejében, hogy karácsonykor magára maradhat. Igazságtalannak és egy kicsit helytelennek tartotta ezt, hiszen soha semmi rosszat nem követett el. Peregtek a könnyei a kemény földre, hulltukban megdermedtek és csengéssel töltötték be a kihalt utcát. Valóban fagyott. A piros cipellő egész nap örült, örömében nem is vette észre a hideget, de most sírt és szomorkodott. ám mégsem fázott. Ez furcsa, gondolta. Hogy lehet? Hiszen egy fikarcnyi örömöm sincs, ami átmelegítsen. Meglepődésében és hát kíváncsiságból is, végre hátranézett. Az ablak túloldalán, a kél üvegtábla mögött egy szoba volt. Fényben állt. így a piros cipellő mindent jól láthatott. Egv fiatal férfi élt benne fiatal feleségével. Az asztal mellett álltak és ajándékokat adtak át egymásnak. A piros cipellő nem hallotta, mit mondanak. de látta, milyen gyengéden nyílik az ajkuk s ez már elég is volt neki ahhoz, hogy meglegyintse az ünnepélyességnek az a megejtő hangulata, amikor az emberek egymás szemébe nézve kezükkel megérintik egymást. Az első közös karácsonya volt ez a fiatal párnak, és sokkal szerényebb ajándéktól is, mint amilyennel most meglepték egymást, boldogan fölfénylett volna az arcuk. A piros cipellő egyszerre úgy érezte, hogy hallja a szívverésüket. A szobában annyi szeretet, fényesség és nagy-nagy reménykedés, annyi álom és erő. egymásba és az összes jó emberbe vetett hit honolt, hogy a piros cipellő sajnálta, amiért nem tekintett hátra előbb. Öröme visszatért, s egy cseppet sem fázott. Nézte a fiatal férfit és asszonyát, s boldog elégedettségében szökkent egy picit a keskeny ablakpárkányon. Bereck József fordítása
