Nő, 1986 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1986-12-20 / 51-52. szám

A lépcsőforduló után megcsap az erős, sodró ritmusú zene. Mi lehet ez? Lemez? Vagy eljöttek a többiek is? Kétszer, háromszor, ötször csöngetünk. Csak amint elhallgat a zene, akkor hallják meg.

— Jó estét. Kissé elkéstünk.

— Gondoltuk is, hogy már nem jönnek, elkezdtünk gyakorolni.

— Gyakorolni?

— Igen. Ez nálunk bevett napi szokás, négykor megjövök a munkából, s öttől hatig, fél hétig muzsikálunk.

A szoba falának támasztva egy nagy ebédlőasztal, teli magnóval, rádióval és kéziratos kottákkal. Mellette egymásnak szembeállítva két karosszék. Aztán párnák sokaságából összeállított ülösor nyers vászonnal behúzva, alacsony szekrénysor és polcok sora könyvekkel, lemezekkel megrakva.

És egy óriási állóka a szoba közepén.

— Hát hol árulnak ilyen óriási állókát?

— Sehol. Ezt a papa maga faragta. Nincs is belakkozva, hogy Kati ne a lakkot rágja.

Ezt már Varsányi Ildikó mondja, aki feleség, édesanya, tanítónő a dunaszerdahelyi (Dunajská Streda) zeneiskolában — most éppen gyermekgondozási szabadságon —, a Szőttes népi zenekarának prímása, és mindössze huszonhárom éves.

Varsányi László, házigazdánk, a Szőttes zenekarának vezetője, kontrása és szellemi atyja. Férj és családapa. Kiváló belsőépítész, a szerdahelyi Ister vállalat nagyrészt külföldi megrendelésekre dolgozó tervezője. S az állóka tanúsága szerint fúrni-faragni, esztergályozni is tudó ember.

— Egy belsőépítésznek értenie kell az esztergályozáshoz is?

— Talán nem kell. Én is akkor tanultam meg esztergályozni. még mielőtt az Isterbe kerültem volna. Mert duda kellett.

— Egy népi muzsikusnak viszont kell.

— Hát ha dudát akar magának ...!

A gyakorlás folytatódik. Már csak a fényképezés kedvéért is. Csakhogy, mint kiderül, nem kettesben, hanem hármasban, méginkább négyesben gyakorolnak esténként Varsányiék.

Amint a zene megszólal, Zsófi kiperdül az asztal elé, csípőre vágja a kezét, s pörög-forog, tapsol, csujjogat éleseket, hogy még a legjobb kedvében járó táncosnak is becsüle téré válna. És énekel tiszta hangon, hogy „Kocsmárosné, hallja ..

— Hol tanulta ezt Zsófi?

— Zsófi?! Hát a fene tudja! De így a természetes, nem? Zsófit, ha velünk jön a fellépésekre, le sem lehet söpörni a színpadról. Ott forog a közepén, és nem zavarja az égvilágon semmi.

— Zsófi valójában egész nap énekel. Mi csak" meglepődünk folyvást, hány dalt tud már.

— Honnét tudja ? Fogalmam sincs. Persze, az anyját folyvást kínozza, hogy énekelje már el ezt meg azt neki. És nagyon gyorsan megjegyzi a szöveget is. Hogy van duda meg tekerő is a világon, ezek természetes, magától értetődő dolgok a számára. A tánc meg a zene az életformájához tartozik már neki is.

— Annyira, ha a rádióból muzsikát hall, amilyent mi művelünk, már szól, hív, hogy anya, ezt mi játsszuk. Kati meg egyenest nyűgös, nem találja a helyét, ha az esti muzsikálás elmarad.

A Varsányi név és a népi muzsikálás egybetartozásának története 1975-tel kezdődött a Szőttesben. Varsányi László az együttesnél korrepetítorkodott, s mint mondja, akkoriban a Szőttesben még egészen más muzsikát játszottak. 78-tól számíthatóan alakult át az együttes arcéle abba az irányba, amelynek jellegét általánosságban és legegyszerűbben a tiszta forráshoz való viszszatérésként szoktak emlegetni — ami nálunk akkoriban még progresszívnak és merésznek számított —, s amelynek jegyében eltöltött évek munkájának eredményeként született meg az idén a goriziai fődij a nemzetközi folklórfesztiválon.

Aztán jött Ildikó. Az Apró Szőttes Zselizre (Zeliezovce) készült, s László azt a feladatot kapta, hogy hozzon össze a számukra egy zenekart. Ildikó éppen cigány muzsikusok közé készült, hogy tőlük tanuljon játszani. A Szőttes akkori vezetőjének elragadtatottsága Ildikó „fantasztikus" játékától — és persze László — azonban a Szőtteshez kötötték.

Aztán Szerdahely következett, és egy év kihagyás a Szőttesben. Közben önálló műsoruk is készült a féli (Tomásov) Csemadok szervezet éneklöcsoportjával. Majd újra a Szőttesben és táncházakban muzsikálnak. Az utóbbi időben legtöbbször az örsújfalusi (Nová Stráz) Vadrózsákkal együtt. Még Goriziában is.

— Mi a magunk számára nem a goriziai díjat tartjuk a legnagyobb sikernek — mondja László.

— Hanem?

A mi mércénk ugyanis nem Gorizia, hanem a táncháztalálkozók. Annak a muzsikának, amelyet mi művelünk, a legmagasabb szintű fóruma ez az évenkénti találkozó. Pályázati alapon rendezi a Népművelési Intézet és a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat közösen. Tavaly is ott voltunk már, a negyedik találkozón, s fölkerültünk a róla kiadott nagylemezre is a gömöri Vasvári verbunkkal. Pedig sűrű volt a mezőny, vagy hetven együttes pályázott. S mi úgy készítettük a magnófelvételt, amelyet mint pályázóknak előre el kellett küldenünk, hogy Ildikó már a nyolcadik hónapban járó terhes volt. Ide a mi kamránkba álltunk be muzsikálni, mert itt a polcok miatt jó az akusztika, s Ildikó minden szám után kifutott megnézni, nem sír-e a gyerek. Az idei nagylemezre már két darabbal kerülünk föl, a Bertóké verbunkkal és egy mezöségi csárdással. Egyszóval, nekünk az eddigi legnagyobb eredményünk ez a két lemez.

— Mégiscsak nagy sikerük volt Goriziában is!

— Ott sem a húsz percnyi versenyelőadással nyertünk. Hanem a táncház-muzsikálással, ott is. Az előadások után egy nagy sátor alatt minden este volt aféle népmulatság. Mi táncházat csináltunk abból is, ami teljesen szokatlan forma volt a közönségnek, de nagyon tetszett. A zsűriző bizottság viszont ezekből a táncházakból láthatta, hogy a mi számunkra a muzsikálás nem húsz percnyi színpadi szereplés jelent, hanem sokkal többet. Hogy amit ott láttak a táncházban, az nekünk életformánk.

— A Varsányiék, azt mondják, családi zenekar.

— Ez igaz. És nem azért, mert volt időszak, amikor csak magunknak muzsikáltunk, itthon. És nem is csak abban az értelemben, hogy hárman egy család vagyunk, Gyurival testvérek, Ildikóval meg házastársak. Szélesebb értelemben is. Minket egy egész nagycsalád támogat, segít abban, hogy muzsikálhassunk. Nem is rólunk kéne írni, hanem a nagymamákról. Hétvégeken, mig mi a Szőttesben próbálunk, fellépésre utazunk, vagy éppen táncházat csinálunk valahol, a nagymamáké a gyerekek gondja. Pénteken délu-Dusan Dusek

A piros cipellő már várta a karácsonyt. Mind többet hallotta az embereket az utcán beszélni róla. Előbb csak hasasabb táskákkal kezdtek járni, melyekbe a cipő érthetően nem látott bele, aztán karácsonyfákkal is — erdeifenyővel, lucfenyővel, de közönséges kicsi fenyőkkel is.

Ekkor a piros cipellőnek eszébe jutottak azok az idők, amikor a balkonon éli egy szekrénykében, s egyszer, tél elején sok ember hangja hallatszott ki a lakásból, és nem volt a vendégek számára elegendő szobapapucs. Ezért testvérével, a másik piros félcipővel együtt felkínálták őket a vendégeknek papucs gyanánt, mert könnyűek és puhák voltak, s akár az újak. A látogatás után megfeledkeztek róluk. Már nem vitték vissza őket a kinti szekrénykébe, hanem ott maradtak az előszoba lócája alatt, ahol meghúzódtak a sötétben. A piros cipellő itt élte át a karácsonyt; azóta sem tudja feledni azt a gyönyörűséget, a gyertyák sercegését, lángnyelveik kedves imbolygását, hasonlóképpen az emberek ünnepélyes

hangját a gazdagon terített asztal körül. A lóca alatti zugból álomnak tűnt az egész. A piros cipellő meg is szúrta magát fémcsatjával, hogy meggyőződjék róla. mindezt nem álmodja-e.

Most eszébe jutott mindez és örülni kezdett.

Nem volt ugyanis könnyű a sorsa.

Az akkori karácsony után jött a tél. utána a tavasz — a piros cipellő a testvérkéjével együtt újra kijárt, még mindig remekül állták a sarat, mutatósak voltak. úgyhogy néha még vasárnap is kimenőre vitték őket, amikor pedig csupa új cipő jár-kel a világban.

Aztán ismét megjött a hideg, és újra az erkély

szekrénykéjében találták magukat. A lakásba népesebb vendégsereg nem érkezett, s a többi cipővel együtt néhányszor bizony alaposan átfáztak, úgyhogy a legkellemetlenebb cipőbeiegséget is megkapták: lúdbőrösek lettek.

Aztán beköszöntött a nyár. s a piros cipellő elveszett. Lejártak a testvérével a folyóhoz fürödni, ahol magas volt a fű. s egy gödörbe belecsúszva már hiába kiabált, amikor keresték. Egy cigánygyerek találta meg s hazavitte a húgának. A kislánynak azonban nem tetszett, hogy az egyik cipője piros, a másik meg kék, ezért azt mondta a bátyjának, hogy találjon neki még egy kéket, a pirosat meg eldobta. Éjjel egy dühös kutya jött arra. amely afölötti mérgében, hogy nem kapott vacsorát, meg akarta enni a cipőt. A cipellő megrémült: bármennyire sanyarú is a sorsa, élni akart még, ezért hát abban remélkedett. hogy a kutyának rosszak a fogai s ilyen éhesen nincs is ereje hozzá, hogy fölfalja. Három kutyafog kellemetlen szorításában néhány utcával arrébb költözött, egy szárnyas ablakú ház tövébe. Ott a kutya elengedte. Magasan fölötte az ódon utca ege látszott, amely éjszaka sötéten borult föléje. napközben pedig egyre gyorsabban kezdte elveszíteni kék