Nő, 1986 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1986-12-20 / 51-52. szám
Istók Kata VÉRE Gyerekkoromban volt egy elefántcsordám. A szoba falából robbant elő esténként óriási trombitálással, súlyos, szürke kavargásban. Ilyenkor rémülten lapultam anyám ágyának oldaldeszkájához, bár tudtam, hogy hiába, mert útjuk az ágyon keresztül visz, s ismét eltipornak a korongtalpak. Ott feküdtem laposan, szétterülve, míg a robaj el nem halt az ágy mögötti homályos szobasarokban. Érdekes, hogy nem éreztem fizikai fájdalmat, csak lelkileg volt nehéz elviselni sík állapotomat. Ennél már csak az voit gyötrelmesebb, amikor újra tér állapotba rendeződtem, hasáb és gömb formákba. Akkor én senkinek nem beszéltem erről a kényszerképzetemről, féltem, hogy bolondnak néznek. Most már tudom, hogy nyugodtan megtehettem volna. Apai nagyanyám, aki olyan könnyedséggel tudott lavírozni nehéz élete megpróbáltatásai között, amilyenre csak nagy életmíívészek képesek, egyszerűen kijelentette volna, hogy rossz helyen áll az ágy. A világ ősállapotának egv korszakában, fejtegette volna, elefántcsapás vezetett erre, s most, hogy a szellemcsorda újra és újra végigcsörtet egykori útján, kénytelen átgázolni rajtam. Nagyanyám hitt a szellemekben. S ezúttal igaza is lett volna, mert elefántos kényszerképzetem (volt többféle is) csak akkor szűnt meg, amikor elköltöztünk a régi házból, s új otthonunkban, úgy látszik, sikerült két őscsapás között, semleges területen elhelyezni az ágyat. Fantáziadús gyereknek születtem egy fantáziadús családban. Nem hiszem, hogy élt a földön egyetlen olyan családtagom is, aki ne tudott volna pillanatok alatt óriási kompozíciós készséggel összehozni és előadni egy jó kis, szájtátásra ingerlő történetet. Ezért szeretnek bennünket az emberek. Ezért utálnak. Hogyha szürke falú házak, komor füstű gyárkémények. gyanús illatú, huzatos lépcsőházak (később találkoztam velük) lettek volna gyermekkorom tájai, más ember válik belőlem. De óriási szerencsémre egy harmonikus szépségű tájegységet, a Gömört vallhatom szülőföldemnek. Mese. babona, szellenihistóriák, rideg valóság itt olyan természetes könnyedséggel ötvöződtek világképpé, létformává, ahogy talán sehol másutt a világon. Sajátos észjárásunk és nyelvi fordulataink könynyen zavarba hozták az idegent. Én otthonosan mozogtam ebben a világban, hisz belesziilettem, mást el sem tudtam képzelni, s mint egy éhes, fullánkos rovar, mohón szívtam magamba nektárját.