Nő, 1986 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1986-12-20 / 51-52. szám

Szülőfalum nevének két változata is van. Lőkös, Lőkösháza (Levkuska). Én jobban szeretem az elsőt, az egyszerűbbet. Jobban illik hozzánk. Mély vízmosásokat, vadszilva szegélyezte dűlőutakat, libalegelőket, egyszerű fehér falú parasztházakat, pacsitkerítéseket, felejthetetlen kedves arcokat idéz. Mert mindez már a múlté. Gyerekkorom faluját, mint egy telhetetlen kisgömböc, elnyelte a fejlődés. Fejlődés: áldás és átok egyszerre. A kényelmesebb élet - áldás, a fellazult emberi kapcsolatok — átok. Ma már nem gyűlnek össze szomszédok, rokonok, ismerősök, hogy szellemhistóriákkal, tündérmesékkel, első és második világháborús történetekkel szórakoztassák egymást, vagy' hogy megrajzoljanak egyegy emberi portrét valakiről, aki már rég meghalt, de még mindig teljesjogú tagja a kis közösségnek. Mert élete, vagy életének egy korszaka tanulsággá vált, követendő példává. Mitikus hős lett, halhatatlan élete nemzedékről nemzedékre szállt. Ma már nem meditálnak az emberek. Meghallgatják a világból naponta rájuk zúduló híreket, de nem építik bele az életükbe. Olykor, ha emlékeket idézek, belesajdul a lelkem, fáj az elveszett

szabadságharcban, és mikor a szabadságharc bukása után halálra ítélték, lírai öngyilkosságba menekült hóhérai elől. Ha felbukkan bennem dédanyám deréktól-lefelé emlékképe (fogalmam sincs, innét fölfelé hogyan nézhetett ki), arra gondolok, hogy kis híján szemtanúja voltam a 19. század legnagyszerűbb forradalmának. Hisz Tőle csak eg.v karnyújtásnyira volt visszafelé az időben, én pedig érintettem Öt, átkarolva vastag bokáit felkúsztam a térdéig, majd lábraállva elengedtem s megpróbáltam hátrahajtott fejjel az arcába nézni, ám ekkor mindig fenékre estem földpadlós konyhájában, így soha nem sikerült meglátnom az arcát. (Anyám azt mondja, kétéves voltam, amikor dédanyám meghalt, kilenchőnapos koromban már jártam, ezek szerint egyéves korom tájáról valók az első emlékképeim.) Istók Katáról még annyit tudok, hogy' nagyon szigorú erkölcsű nő volt (egy családban minden előfordul).

Két nagyapám jelleme szöges ellentéte volt egymásnak. Rási nagyapám, anyám apja, fütyürésző, vidám, nyári szél volt. Cipészinas korában a felvidéki piacok tréfacsinálója. világjáró korában asszonybolondító. Egy Kakukk Marci.

Kovács nagyapámat soha nem láttam nevetni. Az ő színei komorak voltak, mint gyerekek féltünk tőle, kerültük. Csak a földjét szerette. Halála előtt gyakran üldögélt nálunk, hangosan sípoló asztmájával. Térdén összekulcsolt keze ujjai fáradhatatlanul nialmoztak. Tekintete a messzibe révedt, talán a dél-amerikai rézbányák tárnáit kutatta, innét hozta magával szeretett földje váltságdíját, a pénzt, és betegségét, ami végül is megfojtotta.

Nagyapáimat csak halálukban tudtam már szeretni. Idegen életük rejtély volt számomra. Magamnak is élnem és küzdenem kellett ahhoz, hogy megértsem s megszeressem őket.

Gyakran gondolok arra. hogy családregényt kellene

arcából maga Hotu Matua (a húsvét-szigetiek ősatyja) tekint kék szemével a világba. Ősz hajú pátriárka. Olykor megemelve siltes sapkáját köszönti udvarunkból a szobor-fák sorát. Ő már megfejtette titkukat, de nekem nem árulja el. — Egyszer majd megfejted. Te, megérted majd üzenetünket — mondogatja, s bizonygatva bólogat hozzá.

Energikus, harcias természetű anyám (Istók Kata vére) sokat küzdött értem, húgomért, bátyámért a „tisztes szegénységgel”. Harca kemény volt, de nem gyűlölködő. Mi nem gyűlöltük szegénységünket, cserébe ezért gyakran megajándékozott bennünket a világ legszebb nevetésével, a szegény emberek nevetésével. Én ma is úgy tudok nevetni, hogy megállnak körülöttem az emberek és velem nevetnek.

írnék, a számomra tündérré jelképesedett nagyanyámról, aki élete vége felé olyan kicsi lett, törékeny és éteri, hogy már nem lehetett megkülönböztetni a kertjében röpködő káposztalepkéktől. Még szerencse, hogy kitaláltam egy játékot. Ha lementem a kertjébe, jó hangosan köszöntem, s amelyik lepke visszaköszönt, az volt a nagyanyám. Így ismertem föl.

írnék a repedezett kérgű, ősöreg gesztenyefáról a templom ajtaja előtt, amelynek fold feletti dudoros gyökerein oly sokat üldögéltem gyermekkori barátnőimmel, szarvasbogarakat idomítva, vagy száradó varakat kaparászva nagy élvezettel seprőnyél lábszárunkról.

írnék Pék Juli néniről, Fekete Rózsa néniről, akik úgy haltak meg, hogy nem ismerték a belük bűvös világát, de nekem jóízű körtéket adtak és gyönyörű meséket.

És semmiképp nem hagynám ki Grébec bácsit, a tavaszi libalegelők öreg pásztor-királyát.

írnék végsummázásként arról, hogy nem mindegy honnét. kik közül jön az ember. A gyermekkor tájainak, eseményeinek egy életre kiható jelentősége van. Én a tűz, a víz, a fold ős-szentháromságában éltem. Parasztvéfalusi idill. Még akkor is, ha ezt az idillt néha közösségi vagy egyéni tragédiák apokaliptikus képsorai szakították meg.

Ilyen képsorokból bőven kijutott a családomnak.

Anyai dédanyám, Istók Kata, az 1867-es kiegyezés táján született. Emlékszem víztől dagadt, fekete pamutharisnyás bokájára, sokráncú aprómintás kartonszoknyájára. Istók Kata apai nagybátyja részt vett a 48-as

írnom. Elkezdeni valahol a családi mítika eredetlegendájával, s a meséken és regéken át lassan eljutni a realitás talajára, ami úgy a nagyszüleim élete derekára tevődik.

Nem hagynám ki regényemből a falu feletti Őrhegy gerincén húzódó fák sorát, amelyek, mint a húsvét-szigeti titokzatos szobrok, ősidők óta őrködnek, várnak, hordoznak valami megfejthetetlen üzenetet. A leghoszszabb fejezetet spanyolos apámról írnám, akinek rézbörü

rém, míg körbe-kürbe kering, ki tudja honnét kapott parancsot teljesítve, testem érrendszerében, a nap melegét, a vizek csillámlását. a föld illatát viszi üzenetként sejtjeimnek. Néha felzeng bennem az anyag ujjongó szimfóniája, ilyenkor átengedem magam e csodálatos zene sodrásának, behunyom a szemem, és nevetve arra gondotok, hogy' talán örökké fogok élni.

Nemzetségünkben én vagyok az első nő. aki a férfiak