Nő, 1986 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1986-12-20 / 51-52. szám
Bevezetőül egy vallomással tartozom: néhány évtizedes pályafutásom alatt most először szegtem meg a magam elé állított s eddig szigorú következetességgel be is tartott szabályt: szivedbe zárt barátaidról sohase irj! Most egy novemberi vasárnapon mégis „hivatalosan" csöngetem be Lengyel Ferenc és Gombos Ilona, a Matesz Thália Színpada művészeinek kassai (Kosice) lakásába, a Tatranská utca 1. tizenkettedik emeletén. Az „kisértett-e" meg, hogy Lengyel Ferenc az idén megkapta az Érdemes Művész" állami kitüntetést? Lehet, hogy ez is, de talán még inkább az, hogy bemutassam, láttassam őket „civilben", az otthonukban, olyan beszélgetésben, olyan mondatok közben, amelyek sokszor kezdődnek úgy, hogy .. és emlékszel, amikor.. Negyvenöt után Ligetfaluban (Petrzalka) is összeverődött az egyívású tizenévesek társasága. Heten-nyolcan vagy tízen, ki számolja össze most már?! A társaságban Feri meg én voltunk a könyvmolyok, mindketten féltve őriztük könyvbeszerzési forrásunk titkát. Ferit ritkán ragadta el a vita heve (én szószártyárabb és heveskedőbb voltam), inkább szófukar volt és talán a legkomolyabb mindünk közül. Mi pedig ahányan csak voltunk, tisztelettel néztünk rá, mert bár különösképpen nem hangoztatta, de mi egyszerűen tudtuk, hogy Feriből színész lesz, és punktum. Aztán az élet visszazökkent a rendes medrébe, megalakult a Csemadok, s mi sem volt természetesebb, hogy akkor már ott töltöttük az estéinket. Tánccsoport, színjátszócsoport, csasztuska-brigádok, ez meg az, mindenben benne voltunk. Ki tanonc lett, ki ilyen vagy olyan állásba került. Feri is, persze, mert Lengyel papa egyáltalán nem volt benne biztos, hogy fiából színész lesz, sőt! Lári-fári, micsoda bolondság, tessék tisztességesen dolgozni! És Feri raktámokoskodott havi hétezeréit, ami akkoriban ugyancsak irigylésreméltó kis vagyon volt. De ez nem jelentett semmit, mert egyszerűen „a” színész volt számunkra. És nemcsak azért, mert akkoriban már a Nemzetiben, az Új Színpadon statisztált, sőt harmadik vagy negyedik alabárdos volt... Aztán 1950-ben a már meglévő szlovák faluszinház mellett megalakult a magyar tájoló színház, és meghirdették a pályázatot. Mi, akkori csemadokosok, odarohantunk pályázni. Vagy háromszáz emberből két napi szigorú rosta után tizennégyen maradtak a „kiválasztottak". Természetesen, Lengyel Ferenc is. A pontosság kedvéért most következzenek a pálya álomásai. — Tíz év az Állami Faluszinházban mit adott ? Feri mint mindig, most is röviden és szabatosan fogalmaz. — Tanoncéveket. Járni tanulni az emberismeret és önismeret útjain. Megtanított megalapozni egy saját, különbejáratú kelléktárat, amelybe vissza lehet mindig nyúlni egy habitusért, egy figuráért, egy mosolyért, tekintetért, mozdulatért, amit az ember útközben fedezett fel magának egy falusi kocsmában, a nézőtéren, egy-egy portán, ahol szívesen láttak, vagy ahonnan éppen kipenderítettek. — A katonaságot a martini katonaszinházban töltötted. Ez mit adott ? A közép- és felsőfokot ? ... — Igen. Másfél év olyan művészekkel mint Jozef Kroner, Karol Machata, Nacfa Hejná, ragyogó rendezőkkel, igazi színészvezetéssel. Itt tanultam meg talán a legfontosabbat. Gazdálkodni a talentummal, ösztönösséggel, beleéléssel — önfegyelemmel, fegyelemmel, önkontrollal, összmunkával. Etikát. Rendet. Mindent, ami nélkül színházat élni. nem lehet. — Egy kis időre még a Faluszinház, majd a Matesz következett, és most tizenhat év itt a kassai Tháliában. Ötvenhat éves vagy, érdemes művész, sok-sok szerep, alkotás gyötrelmes-gyönyörűségek emlékével és álmával-vágyával a telkedben. Tisztséget is viseltél, művészeti vezető voltál hat évig például... — Ez utóbbi kéretlen szerep volt, bár sokan gondoltákgondolják az ellenkezőjét. De abban a pillanatban nem térhettem ki előle, két-három évre vállaltam. Nem én tehettem róla, hogy hat lett belőle. S hogy milyen a szinészházasság ? Zaklatott idegzetű két ember egy fedél alatt: mindkét félnek dupla adag türelemmel kell felvérteznie magát. Mert — s itt felcsillan régi, fanyar humora — senki sem próféta a saját házában, és most már békésen megvagyunk egymással, csak szakmai kérdésekről ne kezdjünk vitatkozni. Ami pedig a pályát illeti: különös, izgalmas évék ezek. Túl az ötvenen az ember elég idős ahhoz, hogy az egészet lássa, de innen a hatvanon még elég fiatal ahhoz, hogy a részekben gyönyörködjék. Hogy kinyújtsa a kezét olyan óriások felé, mint Ibsen, Schiller... Gombos Ilona — Hu — körül mindig vibrál a levegő, még mielőtt egy szót is szólna. (Be sokszor leírták már róla!) Feri mértéktartó mozdulataival, visszafogottságával, belső feszültségeiből csak egy-egy akcentussal egy-egy szemvillanás erejéig árul el valamennyit beszélgető partnerének. Hu fiatalos szőkeségével, nádszáltartásával olyan tó csillámló víztükre, amely, ha belé hull a kérdéskavics, azonnal szivárványszínűn fodrozódni kezd, szabályos körökben parttól partig, mindig az Én kicsinyke köreitől kezdve a nagyobbakig, elérve egészen a legnagyobbat: a Közösség köreit. És micsoda mélységből sugárzanak föl ezek a koncentrikus körök! — Úgy tudom, hogy te is a Faluszinházban felvételiztél ... — Igen, ám lehet, hogy minden előbb kezdődött. Talán ott, amikor elemista koromban egyszer jól szavaltam, és valaki (nő 14) Sok előadásban játszottak együtt, többek közt Bemard Shaw Warrenné mestersége c. darabjában és Anton Pavlovics Csehov Sirályában (jobbra) Fotó: archív
