Nő, 1986 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1986-12-20 / 51-52. szám
ifip fzé u le v é l \ felkiáltott a színpadra: brávo. Gombos. Lehet, hogy valahol fészket rakott bennem ez az ismeretlen öröm. A gömöri Pálfalán (Pavlovce) pedig nagyon jó színjátszócsoport működött, Drobka Géza bácsi, a Csemadok akkori rimaszombati (Rimavská Sobota) dolgozója irányított bennünket, és ök javasoltak, hogy felvételizzek. Ez ötvenkettő januárjában meg is történt. Százhuszan jelentkeztünk akkor, hárman jutottunk be Németh Violával és Nádasdy Károllyal. — Manapság a szinészfelvételiken kevesebb dolga akad a zsűrinek ... Miért? — Nemcsak a pálya iránt érdeklődök száma csappant meg, hanem jócskán a közönségé is, s gondolom, a kettő összefügg. Aztán évi négy bemutatónk nem mindig a legszerencsesebb válogatás. Az utóbbi években pedig nincs törzsgárda, amely vonzana, s a fiatalok talán ezért is jönnek-mennek többet, mint maradnak. És értelmetlen dolog ez a túlhajtott közönségszervezés. Nem kell a közönséget szervezni. hanem az kellene, hogy a darab, a játék, a színészek vonzzák-büvöljék a színházba. De miképpen és hogyan, ilyen megtorpanások közepette, mint amilyenekkel az utóbbi évtizedben küszködünk?!... Jó, hogy nem kérdezed, vannak-e szerepálmaim. Mert nekem már egy idő óta rendező-álmaim, szinészvezetés-álmaim vannak ... — Jó, akkor hadd kérdezzem meg: vannak-e a színésznek olyan szerepei, amelyek tovább élnek benne, zsonganak, ihletnek más szerepekben-szerepekre? — Minden szerep nyomot hagy az emberben. Különösen akkor, ha a színészek és a rendező egy hullámhosszon dolgoztak. Látod, megint csak visszakanyarodom a rendezőhöz ... Mert ő az, aki tudatos munkára neveli a színészt, hogy kidolgozza minden kis mozdulatát, mert nemcsak az „antré" meg az „abgang" számit. Mindent, mindent ki kell számítani, matematikai pontossággal, patikamérlegen. Például, hogy a karácsonyfadíszt akkor kell kiejtenem a kezemből, amikor a partnerem kimondja a mondat végén a „t" hangot. Sem egy másodperccel előbb, sem egy másodperccel később, hanem akkor. Ilyen kidolgozáshoz azonban fegyelemre szoktató, fegyelmet követelő — elsősorban önmagunktól követelő — rend kell. hogy legyen, és igazi team-munka kell hozzá. Nagyon szerettem például Záhradnik „Kinek üt a toronyórá"-jában a vén Continét. A darabot Beke Sanyi rendezte kitűnően. A szerzőtől akkor igen nagy bókot kaptam, eltettem emlékül... azt mondta a bemutató után: „Csak most látom, hogy mit írtam, a tea-monológod után. Jót..." Ilyen továbbélő szerepem, szeretve szeretett szerepem. Kocsis István „Árva Bethlen Katá"-ja. Amikor a kezembe került, beteg is voltam, nem foglalkoztattak, sok volt az időm. S ez az Árva Bethlen Kata napról napra, óráról órára jobban megfogott. Monodráma. Vállaljam, ne vállaljam? Mert a monodrámával úgy van, hogy csak olyan színész adja rá a fejét, aki megengedheti magának a bukást... S én egyre erősebben azonosultam Katával. Meggyőzött az újrakezdés hite, a bármi áron fennmaradni és bármi áron közben embernek maradni... Ezt hordozom magamban ma is azután a két óra után. Tizenhat évestől hatvanéves korig egy makacsul, konokul kitartó élet az övé, amit érdemes volt végigélni. Nekem is a száz perc alatt. Sajnos, mindössze nyolcszor... De lásd, még ma is könnyes lesz a szemem, ha az utolsó mondat visszacseng bennem: „Példázhatná-e az én szegény életem is, hogy az önmagát vállaló ember legyőzhetetlen .. .?" Nem tudom, észrevette-e már valaki, hogy Hu kezei milyen csodálatosan szépek. Önálló életet élnek, mozgékonyán, tökéletes harmóniában mintegy keretbe vonják szerteágazó, jóízű színes, vibráló mondatait, s ugyanúgy fegyelmezik keserűségét, ha a színház hullámvölgyéről beszél. Hogy az még legbelül se válhasson megkeseredettséggé, visszavonhatatlan csalódottsággá. Adakozó, adakozni akaró kezek, melyek nem ismerik a lemondó legyintést. — Mi az, ami a mai fiatalokból hiányzik? — Tehetségesek és tanultak, hogy úgy mondjam: „előképzettebbek", mint mi voltunk. Lehet, hogy éppen ezért türelmetlenek, s egymagukban akarnak megoldani olyan dolgokat is, amelyek azonban csak az Egészben, a Közösségben sikerülhetnek. — Harmincegy év színészházasság után neked mit jelent a család? — A biztonságos hátteret, s erre a színésznek, aki esendőbb és kiszolgáltatottabb, mint más ember, nagyon nagy szüksége van. Ez akadályozza meg, hogy kiégjen. Már csak hogy van: létfeltétel. És sok vonatkozásban így munkafeltétel is... Kedves barátom! Engedd meg. hogy kitaláljalak magamnak, hogy olyannak képzeljelek, amilyen vagy. Vagyis nálam boldogabbnak és szabadabbnak, ami azért is természetes, mert képzeletemmel ilyennek látlak. Ezért találtalak ki. Es mindjárt születésed küszöbén bocsásd meg nekem, hogy csupán időbeli jelenség lehetsz, térbelivé sohasem rögződhetsz, hiszen testileg nem létezel. Testileg én élek. a szülő, aki most arcomat odatartom a nyilvánosságnak, csapjon pofon a konokságért, mely- Ivet életre hívtalak. Ülései legfeljebb nevetöingereimet csiklandozzák, hiszen gúnyos kacaj illeti azt. aki e barátság ellen hadakozik. Lehet, míg nem voltál, nem is akartál lenni. Bocsásd meg nekem jöttödet. A halam olyan ember kéri barátságodat, akit az élet megtanított. hogy ne álljon elő kész tervekkel, legfeljebb távoli reménységekkel, mert tapasztalta, hogy nem bárányok között él. s nemcsak az ö álmai lidércesek. Emiatt azonban ne aggódj, s amiatt se. hogy néha ébren is rémeket látok. Ezek csak a munkáló lelkiismeret termékei. Aki szemforgató szólamokkal ítélkezik a világ s benne az ember helyzetéről, az biztosan nem lát rémeket. Ő abból fabrikál tudományt, hogy az emberi vágyódásokat az ösztönök baljós terepére irányítja. Kielégülését, erkölcsi önelégiilését ebben leli. És mindig megváltó tervekkel huzakodik elő. Tőle féltem a gyermekeimet. A nagyobbik. Bálint, tegnap esti önmegmulaló bolondozásban ügy lelt. mint aki kulcslyukon kukucskál önmagára. Kandiságu mégsem volt ellenszenves, az ön vállalás megnemesitetle. Száján és orrán bugyogoll a derű. Cincogott és sivalkodott. Ördöngős kék szeme villogott, be akart fogadni valamit, maga sem tudta. mit. Teljes lénye kilárulkozolt e ismeretlen csodának, és mértéktelenül buzgólkodott. hogy magával ragadja a jókedv jótékony örvénye. Kezecskéjével ákombákomokkal telítette a szoba levegőjét. Együtt láttuk, hogy a légbe rajzolt autó piros, a kukások narancssárgák, a csillagok meg, mint a korom feketék. Amíg villám ait és énekelt, az arca tisztán fénylelt, akár álmában. Egyedül önmagára figyelt, s e kíváncsiságától mindene megszépült. A nyílt szemérmetlenség csodálatosan illett neki. És zsenge arcbőre akkor sem csúnyult meg. amikor egy-egv produkció után vig vori szája a füléig futott, szeme zsinórmértékkel igazitolla ki a tomboló jókedv görbéit, s azt kémlelte, milyen a hutás. De nem alakoskodott. A felnőtt, ha sarokba szorul az öl minősítő visszajelzésektől, néha átcsusszan alakoskodásba, mert neki terve van arra. hogy milyen legyen. Bizonyára te is gyanítod. Kedves Barátom, hogy semmiféle bölcsesség nem oldja fel azokat a velünk született hibákat, amelyekben a természet érvényesíti hatalmát, s amelyeknek mindenkor esendőség a neve. És e hibák kiküszöbölésére konstruált hiábavaló tervek nyílt gátlástalansága, ellentétben a gyermeki lélek önfeledt szemérmetlenségével, egyáltalán nem a felnőtt ember elméjének csodálatosságáról ordibál. Ellenkezőleg: korlátoltságáról, kishitűségéről, arról, hogy jelenlétének egyetlen mozgatója van. az önámítás. A felnőtt kotnyeles fontoskodással papol a gyermeknek, hogy az önámítás agyrém, hogy hazudni sem másnak, sem magunknak nem szabad. Eközben féltékeny önmagára. mert önámítása nem akarja, hogy bárki is képet vagy akár csak elképzelést is alkosson róla. Ebben rejlik az u logikai szempontból teljesen rendben levő ellentmondás, hogy az. ami másért történi, lényegében meg sem történt, ugyanakkor a másik révén mégis láthatóvá válik. Tagyis miközben a felnőtt igaz tevő és bölcs jövőt ígér a gyermeknek, megtörténik az, ami másért történik, lényegében azonban nem történik semmi, csupán az, hogy e jövő a gyermeki képzeletben mégis láthatóvá válik. Téged, Kedves Barátom, mivel nem volt gyermekkorod nem áltathattuk ígéretes jövőképpel. Engem odahaza. s kiváltképpen az iskolában kéretlenül jövő csalimesékkel tömködlek. Olyanokkal, amelyekben a bátorság mögött vakmerőség, a meggondoltság mögött gyávaság lapított. Ám szellemi hadvezéreim közül senkinek sem kell emiatt földre szegeznie a szemét, hiszen hogy- meséikben a hazugság egyenlő volt a képzelőerövel. azt az a cél szentesítette, hogy testünkből és lelkűnkből ne vesszen ki a remény. És egyébként is. jótétemény sérelemmel kiegyenlíteni erénytelen dolog. Gyermeksorsom testőrei egyszerűen csak annyit akartak, hogy használható mintája legyek az életnek. Hogy óvjanak, sem kimagaslónak, sem szélsőségesnek nem szeretlek volna látni. Hogy mivé leltem, s mire vagyok igazán alkalmas, arról már csak azért se kérdezz, mert esendöségemben én is hajlamos vagyok a szellem természetes képességére. az öndicséretre. Arra, hogy higgyek nélkülözhetetlenségemben. És kiváltképpen most, amikor új barátságot kötök, s a megkötés időszakában újra kel! mondanom, ismételnem az életem. A m ahol a barátság legalapvetőbb dolga, az életszemléletben való eggyé válás adott, ott nem az ismétlés hanem a folytonos megújulás ragasztódik meghatározó címkeként a kapcsolatra. Bálint állandó alvótársához. Róka Rudihoz fűződő barátsága is csak ennek alapján újulhatott meg abban a pillanatban, amelyben fölkapva anyja villogó teknöchajliijét, piros szőrű játszó társát kivetítve behemót rókát karcolt a légtérbe. A szójáték varázsával éhe meg is jegyeztem, hogy ezentúl nemcsak rézkarcról, de légkarcról is beszélhetünk majd házi művészettörténetünkben. „Látod őt. apa?”, kérdezte kivörösödött arccal, s miután azt Jeleltem, hogy- „természetesen”, az önelégültség gyermeteg hangján mondta: „A barátom”. Majdnem elkacagtam magam, amikor hangsúlyozandó. hogy neki milyen hatalmas és erős barátja van, hirtelen leguggolt a képzeletbeli róka mellé, s azzal az angyali tájékozatlansággal nézett fel rá, amellyel a romantikus lelkek csodálják a meglelt igazságot. Mindez harmadik születésnapján, tegnap este történt. í valami fura melegség áradt szét bennem, mert úgy éreztem, nagyszerű és fönséges ajándékot kaptam a fiamtól. Felálltam, s hajtűvel én is a légtérbe karcoltam egy alakzatot. „A barátod”, súgta egészen halkan, mintha valami titkot lehelne a fülembe. Cáfoltam volna meg, hogy nincs helyén az esze ? Hát az élet nagyon sok fölösleges dolgot vall szükségesnek, és ami jó, az feltétlenül szükséges! S nekünk, ez a tegnap esti légkarc-gyakorlat nagyon jólesett. Kedes Barátom, ha már a szükség éleire hívott, kötelességem, hogy’ szóljak hozzád, hiszen az élet és a valóság jelentősége éppen abban rejlik, hogy az ember megnyilvánul. Annak ellenére, hogy az idő ezt megnehezíti. remélem, mihamarabb módomban lesz írnom neked. S akkor már nem csupán születésed körülményeiről. egyéb közös gondjainkról is tájékoztatni fogluk. Hosszú életet és kellemes ünnepeket kívánva Itarátsággal ölel. (nő 15) LANG EVA
