Nő, 1986 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1986-12-20 / 51-52. szám

Kézen fogva, körben táncol a falu apraja­­nagyja. A tűző nap kiszínezi mozdulataikat, sokszínű kaleidoszkóp tarkállik előttem. Eddig a falu asszonyai hordták egy messzi forrásból a szennyezett vizet, most végre üzembe helyeztek egy szivattyút. A munkáért felelős fiatalember kipirult arccal magyaráz. Elmeséli, hogyan talált he­lyet az új kútnak, hogyan szállították ide a felszerelést, mikor indult a szivattyú. Először el kellett végeznie egy UNICEF szervezte tanfolyamot, s most „profi" kútásóként járja a vidéket, hogy tiszta vizet fakasszon az embereknek. Felsegít egy rozoga létrán, a kezem a vízvezetékcsöre teszi. — Érzi? — kérdi nevetve. — Jön a víz! A bőrömön át érzem a feltörő víz zubogá­­sát. íme, a csoda! Hálás tenyerek szorítják a csövet, s hirte­len viz buggyan a csap elé készített edé­nyekbe. A vízfakasztó fiatalember boldogan moso­lyog. felém villanó száraz tenyerén jókora véralátutás. Naponta dögönyözi a repedezett földet, keresi a föld alatti tiszta ereket. Kedves fekete hajú kislány ragadja meg a kezem. Kilencéves lehet. Nevetve húz maga után, és egyre csak ismételgeti: — Megmu­tatok ám neked mindent! Mindent, ami szép. Megmutatom a házunkat, a szüléimét, csak gyere velem. Csak lehajtott fejjel férek be földkunyhó ajtónyilásán. Bent teljes sötétség, szinte ki­­vehetetlenek a bent lévök körvonalai. Halk szavuk, érintésük, leheletük árulja csak el létezésüket. Hirtelen magaménak érzem a láthatatlan lakókból áradó meleget. A HALDOKLÓK Egy asszony szegődik a nyomomba, karján kisgyermek. Megfogja a karom, és ezt sut­togja : — Vigye el a gyerekem! Nincs mit enni adjak neki! — Az anya szeme a végső kétségbeesés feneketlen kútja. Tikkasztó délutáni hőség egy indiai falucs­kában. Mintha légmentesen elzárt térben élnének itt az emberek. Felfedezetlenül, vég­telen nyomorban. Elzárt életük ellenpólusa a jólétben dúskáló külvilág. Ájultan esik össze előttem egy várandós asszony. Gyenge teste nem képes megbirkózni a koraszülés görcseivel. Satnya fiúcskát hoz a világra, és nem sokkal azután elvérzik. Fájdalmat csilla­pító gyógyszer nincs, az anya embertelen kínok között szenvedi végig az utolsó óráit. Távozásunkkor a gyerek még él. AZ ELHAGYOTTAK Egy gyermekotthon bejárata előtt tizenkét év körüli kislány álldogál, holmija kis batyuba kötve. — Bejöhetek? Megtanulnék olvasni is — mondja. — Két lába tőből levágva, vonat vitte el. A kapu mellé .üres bölcső van készítve, névtelen anyák névtelen csecsemőit várja. Humánus cserbenhagyás: betenni a gye­reket a bölcsőbe, meghúzni a kapucsengöt és nyomtalanul eltűnni. Az apácák félóra múltán viszik be a kis árvákat. aki megbánta, visszaveheti még a gyereket. Magányos öregeket is befogad a gyermek­otthon. Síró-rívó csecsemőt hoznak be a kapu mellől, fogatlan öregasszony veszi az ölébe. A kertben egy fiatal fiú fekszik a fűben. Aludni látszik, de azt mondják, akár ébren is lehetne. Ébren, álmában egyaránt mozdulat­lan, mintha kiszállt volna belőle az élet. Igaz, olykor kinyitja a szemét, néha meg az ajka vibrál. Ennyi az élete. Összeszorul a torkom, mikor a csecse­mőkhöz érünk. Vézna kis testükben a túlé­lés reménye tartja a lelket, kiszikkadt sírásuk abbamarad, mikor magamhoz emelem őket. A komoly arcú kisemberek a Macau-beli öregasszonyt juttatják eszembe. Ölbe ve­szem, babusgatom a kis árvákat, fejecskéjük erőtlenül hanyatlik a vállamra. Csuromvíz vagyok, mikor elhagyjuk a gyer­mekosztályt. Sri Lanka fölött repülünk. Ábel megszólal: — Ezek a szerencsétlenek vakon hiszik, hogy nyomorúságuk a sors akarata: nekik így rendeltetett. Jobb, ha nem zavarjuk meg őket hitükben. Lánzongok. Igaz ugyan, hogy elvileg min­denki a maga sorsának formálója — ebben nagyjából egyetértünk. De hol itt az igazság? Miből, mit formáljanak ezek a szerencsétle­nek? A szenvedés, a nélkülözés látványa lassan­ként átalakít. Magyarázatfélét keresek ko­rábbi életem értékrendjére. A gyerekét kínáló anya sorsa, élete szoro­san összefügg az enyémmel. Ha megtaga­dom, nincs jogom bármit is követelni vagy elvárni másoktól. Az emberek nem milliószámra pusztulnak. Minden ember külön hal meg, mindenki egyedül ér a saját élete végéhez. Választ, szavakat, magyarázatot keresek. Szeretet? Hit? Mindkettő? Vagy valami más? Nem tudom ... Tovább repülünk. Ábel hirtelen megragadja a karom: — Nézd csak az eget! Miért nem ott keresed a híres titkaidat? Próbáld megérezni az emberek lelkét, akkor talán megértesz valamit. — Érezni akarom az embereket. Alattunk kókuszpálmák. rizsföldek, teaül­tetvények. Ábelt elbűvölik a vízesések, fo­lyók, dús völgyek: végre boldognak látszik. Élettől duzzadó buja táj — akár az érett gyümölcs. Felhőtlen kék ég, nemsokára lenyugszik a nap. Átvált a táj: a termékeny, zöld vidéket napszítta, száraz földterület követi. Mintha a természet árapálya lenne: bőség és nincste­­lenség önkéntelen közössége. Ismét virágos rétek, legelésző állatok. Ábelt magával ragadja a repülés láza; kép­zeletben madárrá változik, nagy kanyarokat szelve szárnyal a magasban. — Azt szeretném — suttogja —, ha min­denki itt lehetne velünk. Ha láthatnák az emberek, Sri Lanka minden lakója, micsoda gyönyörű ország a hazájuk. Aztán elhallgat. AZ ÉLŐK Komphajó szállít a túloldalra, útközben apró maszatos fiúcska törölgeti az autónkról milyen őszinték a szovjet nép béketörekvései. A bá­jos Samantha sok-sok ba­rátot szerzett a Szovjet­unióban. A kislány egy évvel eze­lőtt apjával együtt repülő­szerencsétlenség áldoza­ta lett. A gyermekek mint béketeremtők nevű ame­rikai szervezet az 6 emlé­kére alapította meg kü­lönleges. csak gyerme­keknek adományozható békediját: egy Samanthá­­val egykorú szovjet gyerek kéthetes egyesült álla­mokbeli utazását A stafé­tabotot a tizenegy éves úttörőpalotában rendezett ünnepségen. „Hogy emlékszünk-e Samanthára ?— A kérdést a leningrádi V. Jermilova leveléből idézem. — Hát persze. A szovjet csillagá­szok egy nemrégiben fel­fedezett kisbolygót ne­veztek el róla. " F. Vinog­­radszkij Szocsiból írt. Le­veléből megtudjuk. hogy a helybéli gyerekek pálmát ültettek Samantha emlé­kére. az Éneklő plakátok nevű szakkör tagjai pedig dalt írtak róla. ..Az egész ország figye­lemmel kísérte Katyusa utazását — idézzük ismét V. Jermilova levelét. — kesztőségbe küldött leve­lek egyre gyakrabban fog­lalkoznak a gyerekneve­léssel. A nicaraguai Jenny Sánchoz Gutierrez, a né­gyéves Nagya Ljudmila anyja nagy jelentőséget tulajdonit a könyvek sze­repének a nevelésben. Küldött egy képet kislá­nyáról. aki lelkes hódolója a Misa című gyereklap­nak. Az Odessza megyei Krasznoszelokban lakó Igor Popov levele már­­már pedagógiai érteke­zésre emlékeztet. így ír: ..A gyerekeknek az erköl­csöt épp úgy el kell sajáti­moszkvai Katya Licsova vette át. Majd Star Rowe. Katya barátnője, amerikai úti­társnője látogatott el a Szovjetunióba. A. Zemlja­­nyicsenko felvételén: a két kislány a moszkvai Neve a remény egyik jel­képévé vált." „Kislányok, leendő anyák kapcsolód­tak be a nemzetközi béke­harcba. S ez nagyon bölcs dolog" — írta F. Bedulina Permből. Az utóbbi időben a szér­ia ni uk. mint a helyesírást, minél többször gyakorol­ják. annál erősebben rög­zül bennük a jó. a helyes cselekvés." Elmondja, hogy minden szónál töb­bet ér a személyes példa­­mutatás.

Next

/
Oldalképek
Tartalom