Nő, 1986 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1986-12-09 / 50. szám
VÉGIG EURÓPÁN NATASA DRZIKOVÁ A BEKE KARAVÁNNAL A békekaraván résztvevői Brüsszel utcáin a belga fiatalokkal közös felvonuláson békevágyukat juttatják kifejezésre Elzász — fővárosához, Strassbourghoz hasonlóan — két kultúra, a francia és a német találkozóvonalán helyezkedik el. így alig vettük észre, hogy átléptük a nyugatnémet határt. A város — noha 800 kilométernyire bent fekszik a szárazlbldön — az ország második legnagyobb kikötője. Előnyös helyen terül el a Rajna partján, a történelemben is többször játszott kiemelkedő szerepet, számos esetben ostromolta az ellenség. Strassbourg adta a franciák himnuszát is. egy Rouget de Lisle nevű tiszt itt komponálta a Marseillaise-t. Napközben iíjúsági találkozón voltunk, este van időnk végigjárni a város kivilágított főutcáit, és a kis mellékutcákba is betértünk, hogy megcsodáljuk a festői épületeket, amelyek régmúlt századok hangulatát idézik. A Notre Dame székesegyház a gótikus építőművészet egyik gyöngyszeme. Toronyórája a 19. század első feléből származik. Kár hogy már későre jár. így belülről nem tekinthetjük meg e nem mindennapi épületet. A torony magassága 142 méter, csak a rueni katedrális tornya magasabb nála Franciaországban. Késő éjszakáig járjuk a várost. A butikok elegánsan elrendezett kirakataiban levő áru mellett nincsenek árcédulák. Érezzük, hogy Franciaországban vagyunk, és meggyőződhetünk róla, hogy a francia lányok, asszonyok nemcsak elegánsan, divatosan és ízlésesen öltözködnek, hanem mértéktartóak is. Németországban tegnap még lépten-nyomon találkoztunk bohócnak öltözött lányokkal. A szivárvány összes színében tündöklő hajuk azt a benyomást keltette, hogy itt úgyszólván minden lány álarcosbálba készül. A kifestett arcokból is erre következtethettünk. Franciaországban a divatot illetően nem tapasztaltunk ilyen szélsőségeket. A diákok - elárulták, hogy elsősök — különféle apróságokat árusítottak az egyik téren. Az így szerzett pénzből bált rendeznek, hogy emlékezetessé tegyék az egyetemi polgárrá válás napjait. Franciaország is a világ öt atomhatalma közé tartozik. Noha a lakosság tömegtüntetéseken juttatja kifejezésre nemtetszését, a franciák csendes-óceáni atomkísérletei folytatódnak. Még jól emlékeznek rá az újságolvasók, milyen botrány robbant ki tavaly amiatt, hogy a titkosszolgálat közrejátszásával elsülyesztették a Green Peace mozgalom hajóját. Meghívást kaptunk a fiatal franciák békemozgalmának aktivistáitól; a Ricard Szalonban találkoztunk, látva, hogy vendéglátóink mennyire örülnek hogy nyíltan elbeszélgethetnek a szocialista országokból érkezett fiatalokkal. hogy tapasztalatokat és véleményt cserélhetnek velünk. Franciaországban a fiatalok a legkövetkezetesebb békeharcosok. Tisztában vannak azzal, hogy egy nagy konfliktus után nem lenne, aki békét kössön . . . Mi a nemzetek közötti barátságra ürítettük poharainkat, miközben Reykjavíkban folyt a Gorbacsov—Reagen találkozó előkészítése. Katy Michel, az egyik fiatal, úgy vélte: legalább részmegegyezésre sor kerül, és az amerikai kormány pozitív választ ad a sok szovjet kezdeményezés valamelyikére. Amikor tíz nappal később Koppenhágában arról olvastam az egyik lapban, hogy a nevadai sivatagban további kísérleti atomrobbantásra került sor, eszembe jutott Katy. meg a többi fiatal, akivel akkor ott beszélgettünk. Bizonyára ugyanúgy vélekedtek az amerikaiak magatartásáról, mint sok-sok millió más fiatal világszerte. Katy már harmadik éve titkárnőként dolgozik a CGT szakszervezeti központi strassbourgi irodájában, és az ifjúsági munkáért felelős. Éppen olyan, mint általában a fiatalok: vidám, barátságos, szeret táncolni, és mindezt össze tudja egyeztetni a békemozgalmi munkával. — Nálunk a fiatalok döntő többsége nem törődik a közéleti munkával, csak önmagával, és személyi problémáival. Semmitől sem félnek annyira, mint a munkanélküliségtől. Csak Elzászban mintegy 60 ezer fiatal munkanélkülit tartanak nyilván. Már magam is tapasztaltam, mit jeleni ilyen helyzetben lenni. Kezdetben jártam a várost, telefonáltam a legkülönbözőbb helyekre, nincs-e szabad munkahely. Később már meguntam, hogy mindenütt ugyanazt a választ kaptam. Végül már kezdtem közömbös lenni minden iránt. Ez. szerencsére, csak hat hónapig tartott, mert egészen véletlenül sikerült elhelyezkednem. Az a legroszszabb. hogy nemcsak lelki problémákkal küzd a munkanélküli. hanem anyagi gondjai is megsokasodnak. Teljes bérét csak három hónapig kapja meg, később a munkanélküli segély összege egészen ezer frankig csökken. Ebből semmiképpen nem lehet megélni, hiszen a minimális bér 4 500 frank. Ha nem a szüleivel él a munkanélküli fiatal, nagyon nehéz helyzetbe kerül. így már egészen érthető, hogy miért éppen a ifjúság követeli oly radikálisan a leszerelést, a fegyverkezési kiadások gazdasági és szociális problémák megoldására való átcsoportosítását, új munkahelyek létrehozását, a környezet hatékonyabb védelmét. Katynak is feltettem a kérdést: Voltál már Csehszlovákiában? — Nem. még nem voltam. A szabadságom idején a Német Demokratikus Köztársaságban jártam, és ott nagyon Aláírások Nelson Mandela kiszabadításáért tetszettek a fiatalok. Irigylem őket. mert tudnak érvényesülni. van perspektívájuk. Hozzátok is biztosan ellátogatok egyszer. Ha majd lesz rá pénzem. Búcsút intünk a rokonszenves lánynak és barátainak, búcsúzunk Strassbourgtól és Franciaországtól. Még sok hasonló találkozásra kerül sor. Ezeknek van egy közös vonása: mindenütt a béke és a nemzetek közötti barátság nevében emeljük fel szavunkat Soha nem felejtem el. ami Brüsszelben történt. A tüntetés színhelyén felfigyeltünk rá. hogy szokatlanul sok a rendőr, a rendőrségi autó, a mellékutcákban pedig mentőkocsik várakoztak. Mindebből sejteni lehetett, hogy itt valami különös történik. Valóban, nemcsak szemlélői, hanem közvetlen résztvevői lettünk egy hatalmas béketüntetésnek. Luc Verton, a rokonszenves középiskolai tanár, a belga—csehszlovák társaság elnöke hangszórót tart a kezében. így szervezi a felvonulást, a transzparensek áradatát. Az utcán megindul az emberfolyam. és különböző pontokon különböző nyelven csendülnek fél a dalok. A rendőrség pedig szigorúan ügyel a rendre. Danka. a német szakos prágai egyetemi hallgató halad mellettem. Megpróbáljuk lefényképezni a felvonulás élén haladókat. Közben Danka egy könyvbe aláírásokat gyűjt Nelson Mandela kiszabadításának támogatására. Az idősebbek gondolkodás nélkül aláírják. Egy fiú magatartása meglep bennünket. Szóba elegyedik velük, megkérdezi, honnan jöttünk, hova tartunk, végül pedig, hogy miként kerültünk be a békéért küzdők karavánjába. Közösen magyarázzuk, miről van szó. a fiú végül nem hajlandó aláírni. ..Nem írom alá. mert úgy sincs értelme. Megértem, hogy küzdeni kell a békéért, a szabadságért, a jogért és a haladásért. De más eszközökkel kell harcolni." Nem magyarázta meg részletesen, mire gondolt. A tüntetés végén egy nagyterembe vonulunk, ahol az aktivisták plakátokat, jelvényeket és más apróságokat árusítanak. így szereznek pénzt további közös akciókra. Kis csoportok alakulnak ki. hozzánk sodródik egy fiatalember, jól beszél szlovákul, kurtán bemutatkozik: Ivan vagyok. Önbizalma elég csekély. Tizennyolc esztendeje érkezett Belgiumba, apja Bratislavában maradt. A fiú technikumba járt. de nem fejezte be. Otthon még nem járt azóta. — Miért mennék haza? Már nincsenek ott barátaim. — És itt? Itt van családod? Barátaid vannak? — Nincsenek. Miért lennének? — Hol dolgozol? — Alkalmi fényképezésből élek. — Mennyi a kereseted? — Nem tudom. Magyarázkodás következik, kiderül, hogy keresetét nyomban el tudja költeni, és még sohasem keresett többet egy hónapban 20 000 belga franknál (az országos átlagkereset — ezt a szakszervezeti dolgozóktól tudtam meg — 35 ezer frank körül mozog). Ivan elárulta, hogy még soha sem volt állandó munkája. Néha így foszlanak semmivé a sikerről szőtt álmok. (Befejező része következő számunkban)
