Nő, 1986 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1986-12-02 / 49. szám

Q zk c Ik ih ű l fö tu w eku C élkm , Október közepén Csehszlovákiában ven­dégszerepeit a budapesti József Attila Színház. Prágában és Bmóban Doszto­jevszkij A félkegyelmű és Lajtai—Békeffi Régi nyár című zenés játékával, Szlovákia fővárosában a Dosztojevszkij- és egy Ivan Bukovcan-darabbal mutatkozott be. A ven­dégjáték egyik legrangosabb résztvevője Törőcsik Mari, Kossuth-díjas, nemzeti mű­vész volt, aki a bratislavai Kijev Szállóban nyilatkozott lapunknak. — Délelőtt, amikor megbeszéltük ezt az ötórai randevút, fáradtnak látszott, eredendő törékenységénél is törékenyebbnek. Miért, mitől fáradt ? — Én már elmúltam ötvenéves. Egész életemben dolgoztam. Ez nem panasz, ez reális tény. Túl sokat dolgozom, és az élet sehol sem könnyű. Annyira futunk, nem tudom, mi után, annyira tágul minden, és nekem van két gyerekem, és a színészettel keresem a kenyerem. Kevesebbet kellene dolgoznom egy kicsit. A nyarat végigpihen­tem, s már három nappal kijövetelünk előtt az Ördögökben premierem volt. Mindig felelősség házon kívül játszani, hiszen Prá­gában is, Brünnben is A félkegyelmű mel­lett, amiben én egy kis szerepet játszom, operettet játszottam, amit én otthon bol­dogan és szívesen tettem. A sok szomorú és drámai szerep mellett vígan ugrándoz­tam örömömben, de nem voltam benne biztos, hogy ezzel kell-e életemben először és talán utoljára ebben az országban be­mutatkoznom. Sokkal több energiát emésztettem föl magamból, hogy ezt elfo­gadhatóvá tegyem ... — A félkegyelműben, a Macskajátékban és A trójai nőkben nyújtott alakításaiért az elmúlt évadra megkapta a színikritikusoktól a „legjobb női mellékszereplő" diját. Még­sem a mai szerepéről szeretnék . . . — És nézze, egy nagyot sétáltam ma, a Dévényben egy nagyon jót ebédeltem, dél­után ledőltem és most kivirultam, mint a bazsarózsa. (Jóízűen nevet.) A fáradtság az olyan dolog, hogy az ember néha leereszt. Hát nem állhat mindig glédában! — Szerte Közép-Európában kihalóban vannak a nemzeti színésznők. Mintha szer­tefoszlana ez a státus. Mi lehet ennek az oka? — Nézze, nem tudom. Erre nem tudok válaszolni... (Csend.) Én általában olyan alkatú ember vagyok, hogy nyomban ki­eresztek, amikor nem szükségeltetik az energiám. Azáltal én összemegyek, és ezért láthatott engem olyan fáradtnak. Ki­vétel nélkül úgy kezdek el este játszani, hogy bemegyek a színházba és azt mon­dom, nem bírom eljátszani. Ezen már min­denki aki ismer, röhög. Szóval én ilyen vagyok, ilyen az agyam is. Nem szabad, hogy megsértődjön, hogy én soha nem emlékszem, kivel beszélgettem. Mindent kidob az agyam, hogy elég frissen beemel­hessen mindent. Tavaly négy nap alatt megtanultam 245 oldalt. Nem én beszél­tem végig, de minden lapon benne voltam. — Ne haragudjon, az előző kérdésemre még nem válaszolt — Én csak egy ember vagyok, ezzel más foglalkozhat. Erről én nem tudok semmit mondani. (Kávét szürcsöl, töpreng.) Úgy tudnám megfogalmazni, hogy mi ezen a féltekén nagyon sokat dolgozunk. Ez evi­dens, ez nem titok, hogy én nem úgy élek, mint Sir Laurence Olivier, hogy ha azt mondja, két évig nem tudok színpadra menni, akkor nem megy. Nem engedhetem meg magamnak. Egyszer elmentem teljes fizetésű alkotói szabadságra. Az én minisz­terem ezt megengedte. Ezzel együtt vissza kellett térnem egy év után, mert a fizeté­sem nem volt elég. — És mit akart csinálni az alkotói szabad­ság alatt? — Kicsit pihenni, kicsit a gyerekem mel­lett lenni, kicsit sétálni, kicsit tanulni. Meg­tanulni egy nyelvet. Ami az én életem nagy traumája, hogy nem beszélek idegen nyel­vet. — És megtanult? — Nem. Pedig beszélni kellene legalább egy világnyelvet. Ma, a huszadik század­ban ... Nézze, én háborús gyerek voltam, és akkor olyan zűrzavarok voltak. Nyelvta­nítás alig, a tanárok sem voltak elég jól képezve, és az a sok változás... Aztán elkezdtem rengeteget dolgozni, és ez Így elment mellettem. — A televízióban láttam a férje készítette portréfilmet, amit magamban Pi/inszky-mü-Fotó: KELETI ÉVA sornak nevezek. A Körhintától Pilinszkyig. Ez egy föltérképezhető érettségi folyamat, miközben nem is tudom, mit nevezek most hirtelen érettségnek. — Nézze: azokat az éveket, amelyeket jól vagy rosszul fölhasználtam. — Emberként és színészként egyaránt — Látja, én mindig úgy éltem, hogy nekem van egy mesterségem, amely nem több mint bármelyik mesterség. Örök pél­dám egy asztalos. Nem mindegy, hogy azt az asztalt hogyan csinálja meg. Volt időm, amikor a művészetek csak Krisztus életét mintázták meg. De micsoda különbség, ha Michelangelo csinálta, vagy más. Nekem van egy mesterségem, amiről szégyellek is papolni. Ez egy egyszerű koncentrálási ké­pesség. A szakmámat becsülettel megta­nultam, és ennyi év után, úgy gondolom, egy színész annyival lesz több vagy keve­sebb, hogy a megélt éveiből mit szűrt le és mit tudott magába szívni. Tehát ha nekem azt mondja a rendező, itt sikoltson, itt sírjon, itt szaladjon át a színpadon, akkor benne van az életem. Ahogy én kiáltok, ahogy én szaladok... Ez az, amit én adni tudok. Technikából nagyon sokat tudok, a munkámat mégis becsülettel teljesítem, és nem dobva. Még akkor sem, ha rossz darabban játszom. Ennyit tudok magamról elmondani. De ezt minden ember így csi­nálja, csináljon bármit becsületesen. És én magamat elemezni nem tudom. — Ez közismert, erről szó esett az említett portréfilmben is. — Én csak azt tudom, hogy mit tudok. Legfeljebb időnként visszasugárzik rám, hogy ennek van-e hatása, és néha magam is meglepődöm .. — A társa, barátja, a nézője szemében önmaga akaratán kívül valami többletet is tartalmaz az ember. A jó és a rossz vonatko­zásában egyaránt. A színész pedig hatvá­nyozottan. — Igen. De lássa be, én furcsa módon szemérmes embernek tartom magam és egy szemérmetlen pályát művelek. Mert, ugye, végül is kiállók és mutogatom ma­gam. A visszajelzések nekem jelenthetnek mérhetetlen örömet, vagy meglepődhetek, de arról beszélnem, hogy ezt miért váltom ki, erre képtelen vagyok. Ezt megértheti. — Minden általunk kiváltott érzés csak a felszínét tükrözi vissza, s e visszatükrözés­­ben hajlamosak vagyunk túl szépnek, jónak, esetleg nélkülözhetetlennek látni magunkat. Erről valóban lehetetlen beszélni. — Nyilvánvaló, hogy a színész annyi féle és fajta dologra képes, amennyit külső és belső tartalmai megengednek. Tehát van először a külső, fizikális adottság, ami evi­dens, ami miatt ráoszthatnak egy szere­pet ... — Csakhogy a belső kevésbé evidens. — Az kevésbé evidens, de arra mond­tam, hogy ezek azok az évek, amelyek nem múlnak el nyomtalanul az emberből. Tehát nem mindegy, hogy nekem huszonöt évig Pilinszky volt a barátom. Nem mindegy, hogy reám hogyan hatott ez a barátság. Nem mindegy, hogy mellette és mások mellett milyen hatások értek. Nem mind­egy, hogy az élet nehéz vagy nagyon fele­melő pillanataiból én hogy lépek tovább. Mert hiszen, ez a közhely, a legnehezebb pontokon és a legsikeresebb pontokon egyformán el lehet csúszni. (Mély lélegzet­vétel.) Ezek megfoghatatlan dolgok ..., hogy az ember ezeken hogyan bukdácsol keresztül. De az eredmény az én esetem­ben a színpadon derül ki teljesen világo­san. Ezt megfogalmazni jobban nem tu­dom. Egy színésznek pontosan ott van az élete, az egész személyisége. Ezért buta­ság arról vitatkozni, milyen centrikus a színház. Színész-, darab-, rendező- vagy milyencentrikus. Ezek butaságok. Művet egyetlen elme hozhat csak létre. Ez eset­ben nevezzük ezt rendezőnek, amennyiben természetesen rendező. Egy színházi elő­adás az egy műalkotás, és természetes, hogy egy nagy összmunkával kell létrehoz­ni. A jó rendező leveszi rólam a felelőssé­get, és nekem már csak az a dolgom, hogy a legmélyebben megteremtett szituáció­ban ezt megcsináljam. És ahogy végigsut­togtam, hadarok és végül sírni kezdek, abban benne van az egész életem. Tudja, nekem Vietnamból van fiam. És odakint láttunk egy hét-nyolcszáz éves színházat. — Az erről készített film ükét is láttam a tévében. — Nekem az páratlan élmény volt. Ott, (nő 17)

Next

/
Oldalképek
Tartalom