Nő, 1986 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1986-11-25 / 48. szám
CSALÁDI KÖR — Anna asszony, meglepett az a nyugalom, amellyel a válásáról irt... — Azt gondoltam, a szerkesztőséget jobban meglepi a tanácstalanságom. — Erről később szerettem volna beszélni. ha megengedi. Volt férjéről csak meleg hangon ír. Más hangvételhez szoktunk az olyanoktól, akik elváltak. — Nincs okom rosszat mondani a volt férjemről. Házasságom többet adott, mint amire számítottam. Mert mit is akartam ? Egyszerűen azzal az emberrel élni, aki hozzám a legközelebb állt. S ezen felül mást is kaptam, sokkal gazdagabb életet: érdekes emberek társaságába kerültem, a férjem bevezetett egy másik világba. Olyan értékeket kaptam, amelyek eddig ismeretlenek voltak számomra. — Önnek nem volt érdeklődési köre, saját társasága ? — Valójában magam voltam ... Először csak a tanulásra figyeltem, aztán meg a munkára. Azokban az években ezek a dolgok töltötték ki az életem. A szülői házból az ország másik végére kerültem. A főiskolás közegben feszélyezve éreztem magam, s így is viselkedtem. Az ilyen embereket aztán jobb nem szeretni... Nem törődtem magammal, sem a belső dolgaimmal, sem a külsőmmel, az időm is kevés volt, magánórákkal egészítettem ki az ösztöndíjamat. És ott volt a tanulás. Azt gondoltam magamról, nem tudom megszerezni a diplomát. Nagyon eldugott kis iskolából kerültem a főiskolára és olyan családból, ahol nem volt szokás, sem lehetőség pénzt adni könyvekre. Hatalmas lemaradásaim voltak. S ehhez még műszaki főiskolára jelentkeztem, nem az érdeklődésem alapján, inkább azért, mert úgy gondoltam, igy jutok a legjobb szakmához. Az első két év harc volt a bennmaradásért, aztán kicsit könynyebb lett, de a tanulmányaim végéig nem tudtam szabadulni a félelemtől, hogy valamit nem tudok, amit tudnom kéne, vagy valami nem fog sikerülni; minél előbb kezemben akartam tudni a diplomát. — Aztán jött a várva várt munka. Valaki azt mondta Önről, hogy eddig még nem találkozott a szakmában olyan lánnyal, akiben annyi lett volna az agresszivitás vagy inkább a mohóság a szakmai előrejutásért. Elég gyorsan ment felfelé a szakmai ranglétrán. Hajtotta az ambíció ? — Nem, inkább a félelem, hogy lesznek jobbak, hogy egyszerre csak feleslegessé válók, hogy valamelyik nap történik valami, ami az eredményeimet semmissé teszi. Ma azt gondolom, hogy az akkori deprimáló, fenyegető érzést otthonról hoztam, az anyámtól. — Szakmai tapasztalatából? — Nem ... Anyámnak nem volt semmilyen tanult szakmája, csak általános iskolát végzett. De hosszú éveken át a pozíciója a „férje mellett" elég magas volt, erdészné — ez abban az időben, abban a közegben nagyon sokat jelentett. Kijutott neki az emberek tiszteletéből, a saját képzeletében volt valaki, nem úgy, mint az addigi „Mariska az erdő mellől". A szerencsétlenség hirtelen jött, apám meghalt. — Így lényegében az anya a férj pozíciójára épített. S nem bizonyult valami erős konstrukciónak. — Ki tudná ezt előre megmondani! Mindez a háború utáni években volt, társadalmi és anyagi értékválság idején. Az emberek anyámmal együttéreztek, de már nem bántak vele olyan tisztelettel. Persze, lehetséges is, hogy csak ö látta ilyennek a helyzetét. Az egyedüli, amihez anyám értett, az a mezőgazdasági munka volt. A büszkesége nem engedte, hogy a helyi gazdaságokban vállaljon munkát, emlékszem, hogy a távolabbi falukba járt el, oda, ahol már nem ismerték. A végén valaki, aki még a jobb időkben járt hozzánk nyaralni, szerzett neki egy házfelügyelői állást. Átköltöztünk a városba, takarítást is vállalt. Sokat dolgozott, egyetlen célja volt csak, a gyerekeknek jó szakmát adni, amit már szinte az unalomig ismételgetett: „A legfontosabb az életben az anyagi függetlenség." — Az édesanyja a férje után társadalmi megbecsülést, nem remélt lehetőségeket kapott. Ellenben Ön éppen a férje „által" vesztette el pozícióját s így áttételesen anyagi függetlenségét is. — A férjem és élete, a barátai, mindez megváltoztatta az életemet. Megváltoztatta a munkámat is. — Kevésbé ambiciózusra? — Igen. Ezenkívül kevésbé önállóra, felelősségteljesre. Azután hosszú évekig nem is dolgoztam a szakmámban. — A házasságkötés után Ön egy lett a sok munkásból, már nem volt mérnök, feltaláló, a szakma egyik nagy reménysége. A férje, aki éppúgy indult, mint Ön, sodródott tovább az árral előre; a mindennapok gondjai alól is felszabadította, hogy teljesen a munkájának szentelhesse magát. Kedélyes lakás várta esténként. szerető, meleg fészek, kiszolgálás. — Most gúnyolódik? — Nem. Idézetek olvasóink leveleiből, akik hasonlóan, mint Ön. kínkeservekkeí, helyenként lemondásokkal tanultak, diplomát szereztek, hogy aztán a céljaikat, ambícióikat lerakják a férj lábaihoz. — S nekik ez rossz volt? — Ez attól függ, sikerült-e a házasságuk. Ha igen, akkor az nagyon jó; ha itt a válság, megjelennek a kétségek is. „vajon megérte?", ha csalódik a férjében. „vajon kiért áldoztam fel az életem T'. — Én semmit sem sajnálok. — Valamikor féltette a pozícióját. Minden félelme elmúlt, mikor a férjével találkozott? — Igen, mert benne támaszra találtam, a biztonság érzését adta. — Nem félt, hogy a váll, amelyre oly bizalommal támaszkodott idővel elmozdulhat? — Nézze, ha tudtam volna előre, akkor nem lett volna értelme férjhez menni. Sajnos, igy történt. Évekig nagyon boldog voltam. Ez a fontos. Ezt senki nem veheti el tőlem. — Olvastam valahol „az érzések egymásba folynak, az első még nem ürült ki teljesen, még tart belőle, és már jön a másik". A régi ismert, biztonságos; de az új feltartóztathatatlanul jön, mint a vihar. — Pontosan így volt. — Most a lányáról kellene beszélnünk. Mit várt ő a házasságától ? —• Nehéz beszélni másokról, főleg a saját lányomról. Mit is ... Ez nem volt egy eltervezett házasság. Egyszerűen jött az egyik nap a lányom, s azt mondta: „unokád lesz". Az unokám apját ismertem, vagyis tudtam, ki az, gyakran járt hozzánk, evett a nagymama süteményéből és néha kivitte a szemetet. Kérdeztem a lányomat: „Szereted öt?" „Nem tudom" — volt a felelet, és ez nekem nagy sokk volt. Nagyobb. mint a terhesség ténye. Nem tudtam, komolyan beszél-e vagy csak viccel. Azt gondoltam, hogy ismerem a lányomat. Fájdalmas ébredés a képzelődésből. S mi volt tovább ...? Sem a lányom, sem a leendő apa nem volt kétségbeesve. Természetesen abbahagyják a tanulást, elkezdenek dolgozni, s természetesen majd nálunk laknak. Mindkét családban nagy volt a feszültség. Öszszeült a tanács a volt férjemmel együtt, és a végeredmény: nem szabad megengedni, hogy a gyerekek abbahagyják a tanulást. — A gyerekek gyereket vártak. — A volt férjem javasolta: „Minden erőnkből segíteni kell őket, s akkor valahogy talán átvészelik azt az időszakot, mig tart az iskola". A családi tanács megállapította a „kötelességeinket". A volt férjemnek kellett bebiztosítani az albérletet, a férj szülei vállalták a megélhetési költségeket és a gyerek nevelési költségeinek egy részét, a másik rész az enyém, a gyereket pedig az édesanyám neveli majd, mert hisz „mi dolgozunk, ők pedig tanulnak". — Azóta eltelt néhány év. — Minden úgy történt, ahogy akkor eldöntöttük. A lányom és a férje már dolgoznak. Közben semmi sem változott. Az unoka általában velem van és a dédnagymamával. mert az albérleti szoba tulajdonosai // Ok hárman kijelentették, hogy csak gyerek nélkül adják ki a szobát. A lányom apja és a férj szülei továbbra is fedezik a költségeket. Mindannyian tudjuk, hogy ez igy nem jó, de hogyan másképp?! — A lánya házassága sikeresnek mondható ? — Inkább úgy fogalmaznék, hogy azt gondolom, szeretik egymást; de másként, mint mi. A világ változott, az érzések is más töltetet kaptak. Mindegyik a maga oldalán maradt. „Nem vagyok a rabszolgája", mondja a lányom, és nyugodtan elmegy a háromhetes kiküldetésre. — Ki a „ház feje" ? — Nehéz lenne megmondani, talán a lányom jobban dominál. — Feladná az ambícióit és a függetlenségét ? — Ő nem. Ezt biztosan tudom. A lányom ambiciózus, tele tervekkel, szeret kitűnni, az első lenni, villogni. Szerintem a férje szívesen foglalkozna praktikus, gyakorlati dolgokkal is, lejjebb szállna, de nem engedheti meg magának. „Nem szabad elmaradni az asszonyoktól", mondja. Szerintem ők rivalizálnak egymással. — A lánya feladná az ambícióit a gyerekért? — Eddig igy nem kellett választania, s szerintem most sem kell. — Akkor miért olyan ideges attól, hogy Ön újra férjhez akar menni ? — Ö úgy gondolja, nevetségessé teszem magam, véleménye szerint ebben a korban az embernek már nem illik szerelmesnek lennie. Valójában az egész család felhördült, állandóan hallom, hogy felelőtlen vagyok, hogy kompromittálom magam, és az én „szégyenem" rájuk is kivetül. Szeretem azt az embert, nem tudok kitérni az érzései elöl, amelyek nagyon mélynek és őszintének tűnnek. Mindenki azt gondolja, hogy majd elfordulok tőlük, még az anyám is azt mondja az új férjem nem akarja majd, hogy a gyerek itt legyen nálunk. — És akarja ? — Igen ... inkább igen. — Lehet, hogy a lánya is attól fél, mint az ön édesanyja ? — Nem tudom. — Senki sincs ön mellett? — Csak a volt férjem. Azt mondja, a lányunk már felnőtt és köteles vagyok magamra is gondolni. — Irigylem öntől a volt férjét. Köszönöm a beszélgetést. Barbara Stankowska, a Kobieta i Zycie munkatársa (nőicj)
