Nő, 1986 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1986-11-25 / 48. szám
7 mmm =Hj -névéi egy Ipoly menti városkában találkoztam, de csak akkor volt hajlandó beszélni a munkájáról, ha nem közlöm a nevét. A férje fogorvos, de teljesen az alkohol rabja. Szinte egész keresetét italra költi. M. Z.-né sohasem dolgozott. Bár felvették egyetemre, magyar—szlovák szakra, a házasság miatt megszakította tanulmányait. Aztán képtelen volt folytatni. — Úgy éreztem, a férjemnek, a gyerekemnek kell élnem. Tévedtem, de húsz év kellett ennek belátásához. A lányom már férjhez ment, a férjem alkoholista. Egyedül maradtam, kiüresedett szívvel, elkoptatott aggyal, elfáradt értelemmel. Kórházban takarítok. A fogorvosné takarít. Nem undorodom a sok vértől, az ürüléktől sem, de tény, hogy nincs igazán megfizetve. Napi nyolc órát töltök itt, olyan környezetben, ahol a tragédia mindennapos. Ahol az emberek felét valóban nem foglalkoztatja más, csak az élet és a halál. Nehéz elviselni, nehéz, aztán csak hazamegyek és leülök. Nem főzök otthon, a kórházban eszem, a vacsorám hideg, és csak ülök. S arra gondolok, ha valaki az iskolában azt kérdezte volna tőlem, mi leszel, ha nagy leszel, biztosan nem azt mondom, hogy takarítónő. Vajon miért nem? Pedig a munkám kielégít, a kórházban sokkal jobban érzem magam, mint otthon, mert a kórházban néha a betegeknek is segíthetek. Ha az emberben fölgyülemlett szeretet nem élheti ki magát, növekszik a baj. S amilyen arányban gyülemlik, gyarapszik benne az átadatlan szeretet, olyan arányban apad el a lelke, törik darabokra a személyisége. Igen, takarítok. A fogorvosné takarít, de nem ezt szégyenlem ... komáromi (Komárno) Béke utcai alapiskolában féltucatnál több nyolcadikos arról beszél, mi lesz ő, ha nagy lesz. A lányok szépen, reménykedőn mondják: gimnáziumba megyek, ápolónő, vegyészmérnök, jogász leszek ... És ki szeretne takarítónő lenni? Értetlen mosoly jelenik meg az arcukon. Én nem, én sem, én sem . . . Miért, a takarítónő nem ember? Döbbent hallgatás, befelé fordulás, majd őszinteségében is patetikus megnyilatkozások sora. Dehogynem, a takarítónő is ember, a takarítás is fontos munka, hiszen minden iskolában, hivatalban, étteremben, üzemben, kórházban, szállodában, mindenütt takarítanak. Számuk több százezer lehet. Mégsem lennék az. Én sem, én sem, én sem ... Lehotkai Józsefné, a komáromi jnb munkaügyi szakosztályának előadója sorolja idevonatkozó tapasztalatait : — Tudja, ide sokan jönnek állást keresni. Nemcsak vándormadarak, deviáns esetek, nehéz helyzetben élők is. Ha van helyünk, felajánljuk a takarítónői állást. A leggyakrabban visszautasítják. Lenézik. Takarítónő ... Hogy mégis kik vállalják szívesen ? Akik már túl vannak az élet nehezén, akik tudják, a munkát sosem kell szégyellni, vagyis a nyugdíjasok. A járásban dolgozó takarítónőknek szerintem a nyolcvan százaléka nyugdíjas. A másik vállalkozói csoportba a fiatal anyákat kell sorolni. A gyerek miatt nem tudnak műszakba járni. Aztán jönnek azok, akik másodállásként vállalják, mert kell a pénz. Hozzánk negyedévenként küldik a vállalatok a munkaeröszükségletüket. A takarítónők keresettek. Negyedévenként úgy 12—15-öt el tudunk helyezni. De ez bizalmi állás. Csakhogy mi nem látjuk ezeknek az embereknek a káderlapját, mi csak munkaközvetítők vagyunk, s nem tudjuk, kit is ajánlunk az üzemnek. Kötelesek vagyunk elhelyezni mindenkit, még az ún. nehezen elhelyezhetőket is. Van, aki évente 3—4 helyet változtat, de ezeknek is segítenünk kell. A hajógyár viszont nem vesz már fel ilyen embereket, vagy nagyon nehezen ... Marta Uherová, a komáromi Steiner Gábor Hajógyár személyzeti osztályának vezetője szerint szinte állandó takarítónőhiányban szenvednek, amin azonban nem csodálkozik, mert az ö vállalatuknál ez a leggyengébben fizetett állás. Náluk csak a betanított munkásként nyilvántartott darukezelö lányok és aszszonyok keresnek ugyanilyen keveset. — Többnyire szakbizonyítvány nélküli, nem kvalifikált nőkről van szó, akik ráadásul különös sorssal vannak megáldva — mondja a személyzetis. — Nem találtak más megoldást, ide vetette őket a sors. Szociális helyzetük kényszeríti őket a takarításra, hiszen viszonylag könnyű takarítónőként elhelyezkedni. Nem kell hozzá más, csak egészségügyi bizonyítvány, s az előző munkahelyről egy, ha nem is jó, de nem rossz véleményezés. Mert azért vannak kirívó esetek is. Most is felvehetnénk három takarítónőt, de a jelentkezők notórius munkakerülők, s nekünk ezen a poszton is megbízható emberekre van szükségünk. Mert mi tiszteljük és megbecsüljük ezt a szakmát is, hiszen létszükséglet, hogy tiszta környezetben éljünk és dolgozzunk. Szerintem a takarítónői állás van olyan fontos, mint bármilyen más állás. És mi, gyáriak, így is nézünk rájuk. A gyár hétszintes munkásszállójában perceken belül négy takarítónő vesz körbe, s máris mondják a magukét. — Nem rossz munkahely ez- itt — mondja Szabó Judit —, megbecsülnek, de nekem az a véleményem, hogy úgy általában mégis lenézik a takarítónőket. Mondom, nem itt, de általában. Nem néznek rá úgy, mint egy szakmára. Ha valahol azt kérdezik, mi a foglalkozásom, azt mondom, munkás vagyok. — Én ugyanolyan ember vagyok, mint az orvos vagy akárki más — szól közbe Petrovics Terézia, aki 1 570,— koronával hat éve nyugdíjas. Addig rozsdatisztító volt, ami az egyik legigényesebb és legrondább munka a hajógyárban. A nyugdíj után két évig az asztalosmühelyben takarított. — Ott sem leányálom a munka. A műhelyben egész nap tenni-venni... Ez itt egészen más. A rozsdamaratást ma sem ajánlom senkinek, én sem csináltam volna, anyagi okból szorultam rá. Ott teljesítményre dolgoztunk, itt órabérre. Három gyermekem van, a férjem elhagyott. Nekem most is dolgoznom kell, de még soha nem volt ilyen jó munkahelyem. — Hát én is a pénz miatt dolgozom — szól újból Szabó Judit. — Tizenhat évesen mentem férjhez. huszonkét és tizenkilenc éves fiám van. Meg egy tizenhárom éves lányom. Először óvodában takarítottam, de itt jobban kijövök, és jó a kollektíva. Mindenkinek van egy emelete ... — Én sem szégyenlem ezt a munkát — szól Jancár Zsuzsanna. — Ugyanúgy meg kell dolgoznom a pénzért, mint mikor tizennyolc évig üzletben dolgoztam, aztán meg segédszakácsnőként a hajógyárban. Aztán hát megoperáltak, és nem maradt más, mint a takarítás. Na és három gyerekem, meg adókedvezményem, mert elvált asszony vagyok, ezért kicsit többet kapok. Ezerötszázra kijövök. — Én úgy ezerháromszázra — mondja a riadt arcú fiatalasszony, Dávid Klára, aki negyven férfi között egyedül tanulta a lakatosi szakmát, de ott kellett hagynia, mert jött az első gyerek, aztán a második. A férje is munkás, kétezren felül keres, de az nem lenne elég négy éhes szájnak. — Azelőtt a Munka utcai alapiskolában takarítottam, és nem volt jó. Korán kezdtem, reggel hatkor, s a gyerekeknek, mert nem volt kire hagynom őket, velem kellett jönniük az iskolába. És késő délutánig vártak rám. Mert ott korán reggel, meg késő délután dolgoztam. És ott csak ezer koronát kerestem, itt háromszázzal többet, és itt háromnegyed hétkor kezdek és fél négykor már otthon is vagyok. És kezdődik a második műszak. Újból a takarítás, a főzés, mosás. Ez az élet... 9 akarítónők. Fáradt arcú, mosolygós, munkájukra büszke vagy munkájukat szégyenlő lányok, és asszonyok. Hogy hányán vannak az országban, arról nincs kimutatás. Azt viszont mindnyájan tudjuk, hogy munkájuk nélkülözhetetlen. Szociológusok dolga lenne felmérni, miért olyan a takarítónők társadalmi rangja, amilyen. Miért állnak a társadalmi ranglétra alsó fokán? Mert zömük nem iskolázott? Mert szociális kényszerből vállalják ezt a munkát? Mert akadnak köztük olyanok, akik félvállról veszik a kötelességüket, mert tudják, ha az egyik munkahelyről el kell menniük, fölveszik őket máshová ? Persze, félreértés ne essék, szép számmal vannak intézmények, ahol a takarítónőt mint embert megbecsülik. De ritkábban, mint nélkülözhetetlen munkát végző dolgozót. Nem is kérik számon, ha valahol port, piszkot hagyott. Elnéznek fölötte. Legfeljebb némán mérgelődnek. Pedig szólni kéne. Ez bizonyítaná a takarítónő társadalmi elismerését. Munkája nélkülözhetetlenségét. Felébresztené bennük — már akiben kell — a fontosság érzetét, ami nélkül nincs öntudat, nincs magabiztosság, nincs önbizalom. S talán azon is érdemes lenne elgondolkozni, vajon az alapos munkát megkövetelő számonkérés azért marad-e el, mert mindnyájan tudjuk, a takarítónők azok, akiknek bére épp hogy csak meghaladja a létminimumot. SZIGETI LÁSZLÓ Fotó: Nagy László A Csehszlovák Rádió magyar adásának és a NÖ szerkesztőségének közös riportja. (nős)
