Nő, 1986 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1986-01-28 / 5. szám
Szinte magam előtt láttam a beteget. Egy középkorú hentes volt az illető. Mikor bekerült hozzánk a klinikára, csaknem száz kiló volt, de amikor távozott, alig nyolcvan. Lelki szemeim előtt látom, ahogy ott áll előttem mulatságos gézsapkával a fején, amelyet nővéreink készítenek a műtőben. A mondabeli Bivojt juttatja az eszembe. Annak ellenére, hogy műtéten esett át, egészséges, pirospozsgás az arca. Mikor ezen csodálkoztam, elnevette magát: — Ezt annak köszönhetem, professzor úr, hogy nyers vért szoktam inni! Szépen vagyunk, mondhatom. Mi itt faggatjuk, nem evett-e félig sült húst, hogy megállapíthassuk, miként szerezte azt a galandférget, ő pedig nyers vért ivott! — Hát akkor jobb lesz, ha erről szépen leszokik — mondtam szigorúan. — Legközelebb rosszabbul végződhet a dolog. — A nyers vér még senkinek sem ártott meg — védekezett. — Nagyapám kilencven évig élt, apám meg kilencvennégyig, mind a ketten naponta nyers vért ittak, mert ől; is ebben a szakmában dolgoztak. — Csakhogy, doktor úr — folytattam a megkezdett vitát Zelenyvel —, arról se feledkezzen meg, milyen erőnlétben volt az a hentes! Azt hiszi, hogy egy kisgyermeknek ugyanolyanok az esélyei? — Nem akarom a tanácskozást hosszúra nyújtani — szólalt meg váratlanul Hladká —, de Jirka Zeleny engem megingatott. Hátha valóban megéri a kockázatot? És részletesen felidézte az összes agykamradaganatot, úgy, ahogy egymást követték a klinikán. A páciensek nevére is emlékezett, hihetetlenül jó memóriája volt, ami a beteget illeti. Krtek elképedve forgatta a szemét. Egy kis ideig hagytam, hogy beszéljen. Aztán támadólag megkérdeztem: — Kollegina, kérem, tegye a kezét a szívére! Maga megoperálná azt a fiút? Visszavágott. — Nem, professzor úr — válaszolta a maga jellegzetes gunyorosan édeskés módján. — Én nem. Tudom, milyen szkeptikus velünk, nőkkel szemben, ha idegsebészetről van szó. Ez csúcsteljesítmény volna, arra pedig mind ez ideig nem sok lehetőségem nyílt. Hát, ami azt illeti, jól megmondta nekem. És valamennyi kolléga meg a vendégek előtt. Voltaképpen igaza van. Jó néhány éve dolgozik már a klinikán, s főként rutinműtéteket végez. De meg kell hagyni, megbízhatóan dolgozik. Mit tehettem. Elnevettem magam. Rumi a segítségemre sietett. Átkarolta Hladká vállát. A családtagok most sorban kezet fognak velem. Carda, Carda és még egy Carda, három fiú és két lány. Valamennyiük bőre barna, és fekete a hajuk. Temperamentumosán, egymás szavába vágva beszélnek. Külörnkülön már mindegyiküket láttam, hol a folyosón, hol a kertben vagy az utcán állítanak meg, de így együtt még nem volt hozzájuk szerencsém. Hellyel kínálom őket. A legidősebb a szószóló. Nem kell semmit mondanom, tudják, hogy a papájuk állapota súlyos. Azért jöttek, hogy megkérjenek, eresszem haza az öreget, sokkal jobb lesz neki otthon, a családja körében. — Bajos volna — próbálom lebeszélni őket. — Már olyan gyenge, hogy annyira se bír felemelkedni, hogy az ágytálat alá tegyék. Feifeküdte magát, és kénytelenek vagyunk katéterezni. Tisztességtudó arccal meghallgatnak, de látszik rajtuk, hogy nem értenek velem egyet. — Ezzel tisztában vagyunk, de majd megoldjuk a dolgot. Márika elvégezte a tanfolyamot, és tud injekciót adni. Kimossa a sebeket is. És elegen vagyunk, fel bírjuk emelni. A csövet meg majd kicseréli a doktor úr, ott lakik a szomszéd utcában, már meg is beszéltük vele. — Mintha már sejtené, hogy nem fog meggyógyulni — mondom, hogy eltántorítsam őket szándékuktól. — Ha most hazaviszik, rájön, hogy már nincs segítség. — De hiszen ő tudja, hogy meghal — szólal meg a másik fia. — Éppen azért szeretne velünk lenni, itt nem érzi jól magát. — Nem tudja — bizonygatom nekik. — Csak azt hiszi. Teljes bizonyossággal senki sem hajlandó elfogadni ezt a tényt. — De apuka valóban tudja — erősíti meg a legidőse^. mondjuk neki. Végtére kell. Azóta épp ellenkezőit^ tabb lett. Azt akarjuk, hogy veu,. legyen, hiszen még annyi mindent el kell mondanunk egymásnak. Elszörnyedek. Mit müveitek ? Hiszen ez kegyetlenség! — Könnyebb lesz neki közöttünk meghalnia — igyekszik meggyőzni Márika, arcát könnyek áztatják. — Mi mindnyájan mindig együtt voltunk, nem szokta meg, hogy egyedül legyen. Anyuka is tudta, hogy meghal, mégis az utolsó pillanatig nevetett, mert ott voltunk vele. Jól gondját viseljük, professzor úr, engedje meg, hogy hazavigyük. Hallgatok. Eszembe jut, hogyan mentem oda hozzá két nappal a műtét után. Ott feküdt sápadtan, kimerültén, verejtékes arccal. — No látja, már túlvan rajta — mondtam, s az öreg elmosolyodott. — Egy vagy két hét múlva már jobban fogja magát érezni, fölkel, és elfelejt minden fájdalmat... Egyenesen a szemébe nézve mondtam ezt a kényszerű hazugságot, s ö volt az, aki elfordította a tekintetét. — Nem professzor úr, én már nem kelek föl többé. Igyekeztem meggyőzni az ellenkezőjéről. Ehhez a könyörületes feladathoz nagyon ért minden orvos. De már akkor úgy éreztem, hogy nem hisz nekem. — Mikor mondta neki, hogy már nem gyógyul meg? — kérdeztem a fiától, hogy megbizonyosodjam a gyanúmról. — Rögtön, ahogy a műtét után magához tért. Tudni akarta az igazat, s mivel mindnyájan nagyon szeretjük egymást, képtelenek voltunk neki hazudni. Professzor úr, elvégre sokkal rosszabb, ha az ember nem tudja, hányadán van, és szüntelenül a legrosszabbra gondol. Most minden tisztázódott. Tudjuk, hogy el kell búcsúznunk egymástól. — Valóban elhatározták, hogy maguk fogják ápolni ? — Valóban engedje meg nekünk. Hiszen itt le sem hunyja a szemét, fél, hogy fölébresztené a szobatársait, ha álmában netán nyögne. S ha eljön az utolsó órája, még a kezét sem foghatnánk. Mindennap búcsúzunk, és azt se tudjuk, hogy a következő látogatásnál eszméleténél lesz-e még. Kész szenvedés ez neki is, meg nekünk is. Felvettem a telefont, és felszóltam az emeletre a nővéreknek. — Igen, Carda úr hazamegy. Persze hogy tudom, milyen az állapota. Rendelje meg a mentökocsit holnap reggelre. — Mentökocsit? Minek? — vág a szavamba a legidősebb fiú. — Fölösleges, elvisszük akár most rögtön, kocsival vagyunk. Körülvettek, egymást túlharsogva igyekeztek meggyőzni. A telefonkagylót gyorsan a másik fülemre szorítom. apju... jukkái. Bei«. tartásosan kosmindnyájan tisztelettudóai. nak. Újra biztosítanak afelől, nem kell félnem, a papának minden,. meglesz, amire csak szüksége van. Hiszek nekik. Eltűnődöm, micsoda lelkierőre van szükség ahhoz, hogy az ember tudatában annak, hogy napjai meg vannak számlálva, türelmesen várja, míg üt az utolsó órája. Különös, de erre az egyszerű emberek sokkal inkább képesek. Minél többet tud az ember a betegségekről, annál jobban fél tőlük. Az emberek azt hiszik, hogy legkönnyebb az orvosoknak. Ha megbetegszik, megállapítja a diagnózist, s aztán legjobb tudása szerint gyógyíthatja magát. Persze ez korántsem ilyen egyszerű. Mennyi aggasztó gondolat és a lehetőségek hányféle változata merül fel benne egyetlen nyugtalanító tünet vagy biokémiai vizsgálat eredménye kapcsán, ha róla magáról vagy a családjáról van szó. — Hogy vagy? — kérdezem kollégámat, aki négy évvel ezelőtt epebántalmakra panaszkodott. — Ugyan — legyint —, először epe-, aztán vastagbélrákom volt, végül fölfakadt a gyomorfekélyem. — Hogyhogy, végül mégis megoperáltak? — Dehogyis — neveti el magát. — Egyszerűen diliztem. Mindenféle betegséget képzeltem be magamnak. Aztán elhatároztam, hogy fütyülök minden vizsgálatra, s azóta jól érzem magam. Megnyugtatom, hogy sohasem láttam olyan egészségesnek, mint most. —- Ugyan kérlek, hagyd ezt — fojtja belém a szót. — Úgysem hinném el neked, ha közben nem szedtem volna fel három kilót, és nem érezném magam jól. Mindenesetre még fölmegyek az osztályra, hogy megnézzem Cardát. — A fiai már voltak nála — jelenti a nővér. — Már tudja, hogy holnap hazamegy. Carda selyempizsamában fekszik, és frissen meg van borotválva. Mosolyog, de mosolya korántsem szomorú, inkább ünnepélyes. Az asztalon egy vázában üde tearózsacsokor illatozik. — Nagyon szépen köszönöm, professzor úr, az egész családom nevében. Az arca sárgás színű, de élénk. Erősen kirajzolódik a szemöldöke, tüzes fekete szeme csillog. Nehezen lélegzik, az elsődleges daganat a jobb tüdőcsúcsnál van. Valószínűleg a kar idegfonatát is nyomja, bizonyára nagy fájdalmai vannak. (folytatjuk)
