Nő, 1986 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1986-11-04 / 45. szám
Az előttem bemutatkozó műfordítók már szinte minden lényegeset elmondtak a műfordítás mesterségéről, szépségéről, gyötrelmeiről, nehézségeiről. Ezért meglehetősen nehéz számomra a bemutatkozás. Mit mondhatok? A műfordítás szakmai kérdései évek múltán és egy tucat lefordított mű után is ugyanúgy izgatnak, mint a kezdet kezdetén. Egyetemi tanulmányaim során Kardos professzor szemináriumain kerültem velük először kapcsolatba. amikor diáktársaim műfordítási próbálkozásait bírálgattuk. vitattuk meg. Majd a Komensky Egyetemen próbáltam magyarra átültetni kisebb elbeszéléseket, irodalmi tanulmányokat. S ekkor már felmerültek a kérdések: Hogyan, mennyire hűen? Mennyire szabadon? Rába Györgyöt idézve: „A szó képzet és hangulat, a szókapcsolat indulat és látásmód kifejezése. a mondat, ha hiányos, ha csonka, mindenképpen gondolat. ” S ezt kell átmenteni egyik nyelvből a másikba. Minden nyelvnek megvan a szókincse, pontos szabályokba foglalt nyelvtani rendszere, kombinációs szabályszerűségei, szólásai és tendeciái. Ezek fordításkor mintegy öntőformául szolgálnak. Csak mindennek a tudatában lehet hozzálátni a műfordításhoz. Aki megpróbálkozott vele. tudja, milyen nehéz, áldozatos, szinte szerzetesi munka. Rádöbbenve erre a tényre szinte ösztönösen segítséget, eligazítást, tanácsot kerestem. Ezt pedig difi Levy A fordítás művészete (Uméní pfekladu) című könyve adta meg, amely elméletileg megvilágítja a műfordítás szempontjait és konkrét folyamatát. Melegen ajánlom minden kezdő fordító figyelmébe. Most már bizonyos elméleti ismeretek birtokában kezdtem fordítani cikkeket, tanulmányokat, elbeszéléseket, amelyek az Új Szó hasábjain jelentek meg. Első nagyobb fordításom egy tankönyv volt, aztán a Madách egyik antológiájában napvilágot látó hosszabb elbeszélések. A kisebb próbálkozások után következett Tyitov űrhajós könyve, a Kék bolygóm. amelyben a szerző életrajzától kezdve, az űrhajó szakmai leírásával folytatva, egészen versekig minden előfordult. Ezt oroszból fordítottam, s mondhatom, komoly erőpróbának bizonyult. A versek fordítására persze nem vállalkoztam, mert verset csak költő képes fordítani. Ezután lettem a Madách Kiadó szerkesztője. Itt nyílt rá lehetőségem, hogy tapasztaltabb kollégáim és kolléganőim irányításával igazában elkezdjem művelni azt, amit műfordításnak neveznek. Lefordítottam több mai cseh író regényét, gyermek- és itjúsági könyvet, alkalomadtán a MATESZ is megbízott egyegy szovjet dráma lefordításával. Egyiket a kassai Thália, a másikat a MATESZ mutatta be. Valamennyi fordításom közül leginkább Otakar Chuloupka Tenger, varázsos tenger című regénye és Eduard Petiska Volt egyszer egy vakond című elragadó gyermekkönyve — amely azóta a magyar gyerekek kedvencévé vált — nőtt a szívemhez. Megpróbálkoztam XIX. századi cseh szerzőkkel is. Karel Sabina Élet a sírokban című könyve éppen nyomdában van. Hősei különböző nemzetiségű szabadságharcosok, akiket az 1848-as forradalmi megmozdulásokat megtorló reakció vetett börtönbe. A műfordítás, ahogy én érzem, egyrészt gyönyörűség, másrészt gyötrelem, szüntelen vívódás. Gyönyörűség azonosulni az íróval, beleélni magam az adott irodalmi alkotás világába, környezetébe, légkörébe, megtalálni a célnyelvben azokat a szavakat, szókapcsolatokat, nyelvi formákat, amelyek a legtalálóbban képesek tolmácsolni az eredeti mű tartalmát és esztétikai értékeit. Mert hiszen a fordító célja nem egy új müvet alkotni, hanem megóvni, megragadni, más nyelven közölni az eredeti művet. A fordítás művészetének munkafolyamata egyik nyelvi anyagnak a másikkal való helyettesítése. Ehhez szükséges jól ismerni mind a két nyelvet, sőt annak a népnek, melynek nyelvén a fordítandó mű íródott, a szokásait, történelmét, az ország földrajzát, egy-egy város 'helyrajzát is. A fordító nélkülözhetetlen munkaeszköze a szótár, a lexikonok, az enciklopédiák, a szólásgyűjtemények, a művészettörténet, a helységnévtár stb. Egy-egy irodalmi műben a társadalmi élet és tevékenység legkülönbözőbb területeinek a szakszavai is előfordulnak. A fordítónak mindezt figyelembe kell vennie, és ugyanúgy figyelembe kell vennie a kort. melybe a mű született, s azt is, amelyben az olvasónak tolmácsolja. Munka közben számos probléma merül fel, s egy-egy kérdés optimális megoldása jelenti a fordító alkotó munkájának szépségét és izgalmát. A műfordítás valójában a nagyvilágba kitáruló ablak. Tágítja mind művelőjének. mind befogadójának látókörét. S ha ez így van, akkor szerény műfordítói munkámmal én is elősegítem két baráti szomszéd ország népének közeledését, egymás életének, kulturális kincsének megismerését. ÉLET A SÍROKBAN (RÉSZLET) KAREL SABINA A doktor humora a többiekre is átragadt, jobb kedvre derültek. Bianchi. akit feilelkesített ez az irodalmi kísérlet, az esztétika talaján tartotta a beszélgetést, és fiatalos buzgalommal védte az allegóriát. Ford élénken egyetértett vele. Asti az életből vett és az életre ható modem regény mellett tört lándzsát. Hon az etnográfiai és lélektani regény híve volt, az európai regények fölé helyezte az amerikaiakat, Eötvösnek A falu jegyzője című regényét pedig a világ minden regénye fölé. Mindenki hajtogatta a magáét, csak Slav hallgatta őket figyelmesen, mintha az elhangzottakból tanulni akarna, a doktor pedig kedvenc gombócát készítette, s olyan képet vágott, mintha az egész diskurzus untatta volna. Kisvártatva azonban felemelte a fejét, és így szólt: — Ez de tana caprina vita. Ez esetben elsősorban arról van szó. hogy segítsünk és adjunk tanácsot Bianchi úrnak. Ha már belefogott abba az allegóriába, írja csak meg. Az istennők úgyis a szenvedő alany szerepét játsszák benne, játják a világot, siránkoznak, ha psszul megy soruk, és örülnek, ha jól. Az adott regényben semmivel sem jelentenek többet, mint annak idején az antik tragédiákban a kar. A fő az lesz. amit átélnek, látnak és hallanak, azt pedig nem lehet közhelyekkel elintézni, itt valóságos eseményeket kell beiktatni, hogy a regény elélje célját. Ám azokat, Bianchi úr, nem merítheti az érzelmeiből, hanem csakis a történelemből. — Nincsenek kéznél források — felelte Bianchi. — Azon könnyű segíteni — mondta Ford. — Mindegyikünk tud valamit az új időkről. A régi korok pedig nem nyújtanak olyan példákat. Az ókori Hellász szerette a szabadságot meg a műveltséget, és támogatta művelőit. — Hohó! Ki mondta ezt önnek? — kérdezte a doktor felszegve a fejét, s a szemüvege mögül kihívóan pislogott Fortira. — Ez afféle iskolai nézet. Ügy kiáltanék itt, mint a Bibliában annak idején Szodomára az Úr: „Ha egy igaz találtatik benne, eltekintek a bosszútól!” Ha csak egy korban egyetlenegy nemzet akadt volna, amely másként cselekedett, mint a többi, elfogadom optimista nézeteit A régi görögök egy hajszálnyival sem voltak jobbak korunk Haynaujainál. — Be tudja ezt bizonyítani? — csapott le rá Ford. — Már hogyne tudnám! Hát állíthatnék megalapozatlanul ilyesmit? Most mindjárt tucatszám szolgálok bizonyítékokkal. Nem volt talán Püthagorasz legény a talpán? És mit írnak róla? Amikor hajlott korában megalapította Krotónban a bölcsesség iskoláját, az ostoba nép fellázadt ellene, nem akarván tudni az újdonságokról, agyonverte. Szókratészról már nem is szólva, akit a komédiás Arisztophanész előbb egész Athén előtt nevetségessé tett a színpadon, s aztán a dicső athéni nép végül mint eretneket halálra ítélte. Híres tanítványának. Platónnak pedig Itáliába kellett menekülnie. Ám csöbörből vödörbe került. Egyszer rabszolgának adták el, másszor pellengérre állították, harmadszor pedig majdnem meggyilkolták. Arisztotelésznek is el kellett menekülnie Athénból, s mikor öregkorában visszatért oda. és iskolát nyitott, másodszor is el kellett menekülnie. nehogy Szókratész sorsára jusson. Démoszthenész ellen hamis vádat emeltek. és elűzték hazájából. Még a száműzetésben is üldözték, végül megmérgezte magát, hogy ne kerüljön ellenségei kezébe, Lüsziásznak, a filozófusnak és szónoknak kétszer kellett elmenekülnie Athénból. Aiszkhinészt. Platón tanítványát kiűzték. Hésziodoszt ártatlanul meggyanúsították. meggyilkolták, és a tengerbe vetették. Anakreónnak Abdérába kellett menekülnie, hogy az életét mentse. Aiszkhüloszt ártatlanul megvádolták, s Athénból Szicíliába kellett szöknie. Szophoklészt tulajdon fiai bolondnak nyilvánították, hogy a vagyonát megkaparinthassák. Euripidészre kutyákat uszítottak, a Helyek szétszaggatták. Theokritoszról nem tudják bizonyosan, hogy kötél által vagy méreggel ölték-e meg. Arkhimédészt egy ostoba katona szúrta le. Thuküdidészt kiűzték Athénból, aztán meggyilkolták. Xenophónt árulónak nyilvánították. elkobozták minden vagyonát, kiűzték Athénból, s mindezt a hazájának tett legnagyobb szolgálatok után tették vele. Csupán ismert és híres embereket neveztem meg. Ha óhajtják, még jelentősen bővíthetem a jegyzékemet, s még holnap sem fejezném be, ha fel akarnám sorolni a szabadság és a tudomány mártíijainak névsorát Ez történt az ókorban a zöld
