Nő, 1986 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1986-11-04 / 45. szám

musról, a dohányzásról, a nők képzettsé­gi szintjéről, lehetőségeiről. A jól sikerült családlátogatások után a találkozó résztvevőinek alkalma nyílt megismerkedni a jó hírű nyényei Vörös Lobogó Efsz-szel. Vredík doktor, ezúttal nem családfőként, hanem a szövetkezet alelnökeként üdvözölte a vendégeket, s munkatársaival bemutatta a borüzemet és a tésztagyárat. Szívélyes házigazdának bizonyultak a nyéneiek. szép kulturális műsorral ajándékozták meg a vendége­ket. Fellépett a nőszövetség Rozmaring menyecskekórusa, volt modern zenére komponált tánc a Sandra csoport előadá­sában. s kétnyelvű műsort adott a helyi művelődési központ Délvirág gyermek­­csoportja. ez utóbbi műsort Híves Györgyné és Anna Lendvayová tanította be. Vasárnap délelőtt a két küldöttség a világháborúban elesett szovjet katonák emlékművénél rótta le tiszteletét, majd a családok elültették a békefákat. Mint Pavol Pékár, a járási pártbizottság mező­­gazdasági titkára hangsúlyozta, a faülte­tés szimbólum: jelképezi azt. hogy a családok — két nemzet képviselői — a békét támogatják, s nemet mondanak a háborúnak. S jelképezi azt is. hogy a jó szándékú emberek, beszéljenek bár kü­lönböző nyelveken, megértik egymást. A két küldöttségvezető, Darina Cernová és Turgonyi Júlia egyaránt annak a fontos­ságát hangsúlyozta, hogy a béke gondo­latát nagy felelősséggel át kell adni a fiataloknak. Reményüket fejezték ki, hogy a fák. amelyeket közösen ültettek el, sokáig fognak zöldellni. s gyermekeik szívükben őrzik majd azokat az eszmé­ket, amelyek szellemében most összejöt­tek. * * * S hogy mivel lehetne leginkább illusztrál­ni azt a közvetlen, őszinte érdeklődést, családias légkört, amely ezt a találkozót jellemezte? Talán azzal, hogy vasárnap délután a határátkelőhelyen csak két csa­ládtól búcsúztunk. S hogy miért? Mert, bár a hivatalos program lezárult, Újhelyi­ék két kislányukkal, Nórival és a meg­gyógyult Zsófival látogatóba mentek Mi­­curáékhoz. hogy pótolják az előző napon elmulasztottakat, s tolmács segítségével bár, de egy jót beszélgessenek. Bertha Éva Vallomás — feketében II. A LAKODALOM FELE... Nelson megkérte barátait, hogy vigyenek haza Pondolandbe értesíteni a szüléimét. Amikor haza érkeztem, egy egész álló na­pig nem volt merszem bejelenteni az újsá­got. Végül is mostohaanyámat kértem meg rá. A hír apámra nagyon mély benyomást tett. Nelson akkor az országban már olyan közismert személyiség volt, hogy apámnak még álmában sem juthatott volna az eszé­be, amikor elküldött Johannesburgba isko­lába, hogy esetleg találkozhatnék vele. És így fölöttébb büszke volt rám. De a család­nak ennek ellenére nagy gondot okozott, hogy Nelson már egyszer nős volt és há­rom gyermeke van. Féltettek a csalódástól, ilyen fiatalon egy elvált ember. .. Persze, tudom, hogy a családomnak több volt az élettapasztalata, de én kezdettől fogva egész lényemmel ragaszkodtam Nelson­hoz, s ő szavak nélkül is rendíthetetlen biztonságot, hitet és bátorságot adott ne­kem. Abban az emberben, aki életét teljes egészében a mi ügyünknek szentelte, nem csalódhatok én sem. Nelson 1958 júniusában négy napra el­távozási engedélyt kapott Johannesburg­ból, hogy elutazhasson az esküvőnkre. Ké­résemre a lakodalmunkat Pondolandben tartottuk, mert apámnak ennél nagyobb örömet nem szerezhettem, s azt is fontos­nak tartottam, hogy Nelson megismerje a szülőföldemet, ahol felnőttem. Az esküvői szertartás részben ősi hagyo­mányaink szerint zajlott, részben európai módon. Nelson apámnak természetesen kifizette értem a hajdani, hagyományos lobola jelképes összegét. A lobola nálunk a menyasszony családjának járt, ez volt a menyasszony „ára". Ma már természete­sen a fizetség jelképes összeg vagy aján­dék, régi időkben haszonállat volt. (Emlék­szem rá, hogy Coetzee hadseregtábornok, aki ma a Dél-afrikai Köztársaság biztonsági szolgálatának főnöke, évekig magánál tar­totta apám Nelsonhoz írott levelét, amely­ben a lobolát megköszönte. S arra is na­gyon élénken emlékszem, hogy az a férfi, aki engem 1969-ben kihallgatott, a rette­netes Swanepoel, gúnyosan megjegyezte, hogy „na, a szegény Nelson nagy kutyaszo­rítóban lehetett, ha csak ennyit tudott összeszedni egy olyan nőért, mint ma­ga" ...) A hagyományos lakodalmi szertartáshoz még az is hozzátartozott volna, hogy ne csak az én családomnál adjanak össze ben­nünket, hanem a férjem családjánál s meg­tartsuk az esküvőt. Erre azonban már nem kerülhetett sor, mert lejárt az eltávozási engedély és vissza kellett térnünk Johan­nesburgba, így nagyanyáink és nagyapáink szokása szerint még ma sem vagyunk „rendes" házasok. Azon a napon, amikor Nelson visszakapja a szabadságát, azonnal elutazunk az ő családjához, hogy befejez­zük a félbehagyott szertartást. A lakodalmi kalács másik felét, amit majd náluk kell elfogyasztanunk, mindmáig gondosan megőriztem, bár a sok házkutatás során jócskán megtöredezett... Nelson és a többi hazafi, az Afrikai Nemzeti Kongresszus vezetőinek nagy ha­­zaárulási pere 1961-ben befejeződött, Nelson hazatérhetett. Mindössze egy hétig élhettünk családi életet mi négyen, mert akkorra már megszületett két kislányunk. Zeni és Zinzi. Ez alatt a hét alatt Nelson nagyon szótlan és elgondolkodó volt. A mosásba adott inge zsebében megtalál­tam a nyugtát arról, hogy egy fél évre előre kifizette a lakbért. Ez nagyon szokatlan volt. A másik furcsa dolog az volt, hogy valamilyen kis hibával elvitte a kocsit a javítóba s ott hagyta a garázsban. Ő már bizonyára tudta, én még nem, hogy ezen a héten látom őt utoljára legálisan mint férjet és családapát. Azon a napon, amikor elvitte az autót, illegalitásba vonult. Még arra sem volt időnk, hogy leüljünk és nyugodtan megbeszéljük a jövőnket. Azt, hogy úgy döntött: mindent fel kell áldoznia a feketék közös ügyéért. Bizonyá­ra nem akart elszomorítani. Mert bár egész lénye ellenállhatatlan erőt sugárzott, a lel­ke mélyén gyöngéd és sebezhető volt. Persze, nincs szándékomban elhitetni sen­kivel, hogy Nelson egy angyal. Meglehet, hogy ha több időm lett volna, ezernyi hibát fedezek fel rajta. De nekem csak arra jutott időm, hogy megszeressem és szeressem, s hogy a kényszerű elválás hosszú-hosszú évei alatt csak szüntelenül vágyakozzam utána. Az illegalitás évei alatt meglehetősen sokszor találkoztunk. Hajnalonta éberen figyeltem, mikor zörgeti meg az ablakot. Ilyenkor egy óráig, olykor tovább is együtt lehettünk. Amikor a rendőrség rájött ezek­re a „randevúkra", figyelni kezdte az ottho­nomat. Most rajtam volt a sor, hogy amikor üzent, átcsússzak a rendőrkordonon. Rendszerint valaki „benézett" s közölte, hogy kövessem az autóval. Sokszor meg­történt, hogy mire a kijelölt helyre értem, ngha óriási vargabetűvel, talán tízszer is át kellett szállnom más-más autókba. Soha­sem tudtam, hol vagyok. Nelsonnak szerte az országban mindenütt volt búvóhelye. Azok az emberek, akik találkozásainkat megszervezték, többnyire fehérek voltak. Máig sem tudom, kik. Úgy volt, hogy az út végén rendszerint „fehér" házban, major­ságban, villában, lakásban vagy farmon találtam magam. Hosszabb időt töltöttünk egy Lilliesleaf nevű farmon, a szervezetnek egy ideig itt volt a főhadiszállása. Az élet a farmon úgy volt megszervezve, hogy egy ideig normális családként élhettünk együtt. Nelson a kertben játszott a gyerekekkel, én főztem, s először életemben ültük körül az asztalt, mint „teljes" család. Nagyobbik lányom, Zeni váltig hitte sokáig, hogy ez az apai ház, s számtalanszor kérdezgette a későbbi évek alatt: „Mami, mikor megyünk megint apuhoz?" Időközben felnőtt, férjhez ment Szváziföldre, s ott Muzival, a vejem­­mel úgy rendezték be az otthonukat, hogy a farm erősen emlékeztet Lilliesleafra. Ezekben az időkben nemegyszer csak egy hajszálon múlott, hogy nem kerültem a rendőrség kezére. Megesett, hogy éppen robusztus alakom segített. Mindig kerek arcú voltam és testes, folyton úgy néztem ki, mint aki viselös. Párszor utaztam vörös­keresztes jelzésű autóban, s nem volt ne­héz szülési fájdalmakat tettetnem az or­szágúti ellenőrzéseken, kötelező megálló­helyeken. Sejtelmem sem volt róla soha, milyen utakon járhat Nelson. Egy biztos: a rejtőz­ködésben, az illegalitásban rendkívül talá­lékony volt. Egyszer a rámhagyott autó javításra szorult. Ekkor valaki fölkeresett a munkahelyemen, s közölte, hogy ekkor és ekkor legyek ezen és ezen a sarkon. A kijelölt helyen egy kék overallos férfi szállt be, intve, hogy engedjem át a kormányt. Amikor elindultunk, akkor láttam, hogy Nelson ... Ekkor, fényes nappal, kivitt a garázsba, új kocsit vett, majd visszavitt a városba. Az egyik legforgalmasabb utcán, a Sauer Street kellős közepén, pirosra leállva, kinyitotta az ajtót, szalutált és el­tűnt. Amikor pedig hosszabb ideig külföl­dön tartózkodott, leveleztünk. Azt hiszem, sohasem tudom meg, hogy jutottak el hozzá a leveleim. Nagyon sokszor volt úton, keresztül-kasul utazta Dél-Afrikát, politikai munkásságában ez volt a legter­mékenyebb időszaka. (folytatjuk)

Next

/
Oldalképek
Tartalom